Antal István

Cunningham és Budapest

Merce Cunningham Dance Company (USA)

Fesztivál Színház / Művészetek Palotája, Budapest
2006. május 3., 4., 5.

Merce Cunninghammel néhány évvel ezelőtt találkoztam személyesen New Yorkban, egy utcasarki kiskocsmában. Egy vetítés után Mekasszal, Kodolányi Sebestyénnel és Diák Pityuval léptünk a helyiségbe, ahol a modern táncművészet nagymestere álldogált a pultnak dőlve, és kedélyesen cseverészett Taylor Meaddel, Warhol – egyik – legjobb színészével. Mikor rövid idő után beszélgetésbe elegyedtünk, végtelenül barátságos, kedves embert ismertem meg, aki bő humorral adagolta élményeit az öregségről, és mosolyogva jellemezte a kocsmai figurákat, nem kímélve barátját, a rendező- és színészsztárt sem, aki meghallván, hogy magyar vagyok, egy műgyűjtő és kereskedő honfitársam rovására viccelődött, akihez gyengéd szálak fűzték egykor. Sem táncról, sem színházról, sem a filmekről nem esett szó.
Az ismertségét Martha Graham társulatának szólistájaként megszerző Cunningham pályafutására legnagyobb hatással John Cage-hez fűződő barátsága, és a vele való művészi együttműködése volt. Cage-dzsel történt, 1938-as, Seattle-i találkozásuk idején Cunninghamet már rendkívül zavarta Graham stílusának dramatikus és narratív felépítettsége, és ezért önigazolást (is) látott abban, hogy zeneszerző kollégájának vélekedése szerint (is), a tánc és a zene kapcsolatának esetében csupán két, egyidőben lezajlódó, egymástól független folyamatról beszélhetünk. Cage, akivel a Cornish-schoolban történt megismerkedésük alkalmával a Holocaust nevében című, Cunninghamnek írt balettet is bemutatták, hosszú évekig dolgozott társulatának zenei vezetőjeként. Cage vonzódása a zen-buddhista gondolkodáshoz és a koncept-művészethez szintén meghatározó tényező maradt Cunningham egész pályájának során. Akárcsak az a magatartás, amit Marcel Duchamp képviselt. (Ajánlom ennek szép példájaként, Nam June Paik
és felesége, Shigeko Kubota 1978-ban készített, 30 perces, színes, hangos videó-művét, a Merce By Merce By Paik-ot, aminek zenéjét David Held, Earl Howard és John Cage szerezte, részleteket tartalmaz Cunningham 1964-ben, Helsinkiben felvett, Septet című előadásából és Russell Connor ugyanazon évben készített Duchamp-interjújából. A videózás mesterei, szellemes kollázst készítve, úgy fejezték ki tiszteletüket Cunningham és Duchamp iránt, hogy egy, a mindkettőjük által fontosnak tartott jelenség lett a fő témájuk: az idő.)
Cage és Cunningham 1948-ban látogatott először az Észak-Karolinában található Black Mountain College-ba, ahol 1952-es megjelenésükkel tulajdonképpen kiteljesítették a művészetről és művészetcsinálásról való gondolkodás útjait. (A College-ot 1933-ban alapították – többek között – olyan sokat próbált alkotók, mint a Bauhaust megjárt Josef és Anni Albers, valamint a korábban Weiningerrel együtt zenélő Xanti Schawinsky. Az oktatás – vagy együttlét – olyan jelenségek általános, illetve átfogó tanulmányozására irányult, mint például a tér, a forma, a szín, a fény, a hang, a zene vagy az idő. A nyári iskola összejövetelei hosszú ideig az Egyesült Államok kulturális életének legerjesztőbb hatású eseményeiként voltak ismertek. Cage és Cunningham alkotói jelenléte már első látogatásuk alkalmával megdöbbentette a résztvevőket. Már tíz éve volt, hogy együtt dolgoztak, de az akkor bemutatott Eric Satie adaptáció, A medúza csele, minden előzetes elképzelést felülmúlt. Willem de Kooning és Buckminster Fuller is részt vett a nyári iskolában, az előbbi tervezte a színpadképet, Fuller pedig, Medúza báró szerepében díszelgett. Ellaine de Kooning főszereplőnőként lépett színre, Cunningham, amellett, hogy a koreográfiát jegyezte, a „mechanikus majom” figurájaként táncolt is. (A korabeli beszámolók az „abszurd” Satie megismertetését ünnepelték.) De térjünk vissza ’52-be. … A táborban ott volt akkor kettőjükön kívül, Robert Rauschenberg, valamint Charles Olson költő és David Tudor zongorista is. Akkor és ott mutatta be Cage, éppen Tudor előadásában, 4’33’’ című, háromtételes zongoraszonátáját, aminek során a zenész leül a koncertzongorához, ráhelyezi a kottát – amit az idő haladta szerint lapoz is, majd becsuk, és végül elvesz –, felemeli kezeit, kinyitja, becsukja a fedelet a billententyűzet felett négy perc harminchárom másodpercig, mintegy az ezeket követő mozdulatok előzményeiként, de nem üt le egy hangot sem. Így gondolkozik Cunningham is a testmozgásról, mint lehetséges táncmozgásról.