Reflektáljunk mindenek előtt arra – hiszen ez volna a kiállítás tétje –, amire a Coolhunters kurátorai mintha elfelejtettek volna: mi is az a cool mint kultúrtörténeti fogalom?
A cool egyfajta sztoikus attitűd, sőt életstílus, a mainstreammel szembeni ellenállás demonstrálásának módja, mely az egyén pszichikai és fizikai világában, valamint viselkedésében fejeződik ki. Eredetét tekintve az afro-amerikai kultúrához köthető, melyben a cool a méltóság megőrzésének, sőt, magának a túlélésnek az egyetlen lehetséges eszköze volt. A hatalommal szembeni ellenállás annak rezzenéstelen elviselésével, melyet nem lehetett megvásárolni – éppen ebben rejlett az ereje és ettől volt félelmetes a hatalmat gyakorlók számára.*
Ma azonban a cool termék, előállítható és elsajátítható, pénzért megvásárolható. Paradox a coolnak ez a fajta átalakulása, hiszen éppen a belső lényege veszett el. A cool abban a pillanatban megszűnik cool lenni, amint mainstreammé válik. A coolhunterek és trendspotterek a jövő laboratóriumaiban azonban éppen azon fáradoznak, hogy minél gyorsabban levadásszák és beemeljék a piacra, vagyis megfosszák zsákmányukat coolságától, hogy azután az újabb cool trendek nyomába eredhessenek. A cool délibáb a piac számára, egyre gyorsuló hajszolása azonban mind a piac, mind saját változásának mozgatórugója.
Ennek a folyamatnak a legpontosabb lenyomata a Getaway című videó. A getaway felvételek lényege, hogy vezetés közben a lehető legnagyobb sebesség mellett minél több szabály minél durvább áthágását dokumentáljuk, arra késztetve a műfaj kedvelőit, hogy még több szabályt szegjenek meg, természetesen még gyorsabban.
Hogyan alakítható ki koherens és kongruens identitás, autonóm személyiség és belső vezérlés ezen az állandóan változó színtéren, melyen a piac legelemibb érdeke a reflektálatlan fogyasztói réteg kialakítása, mely lelkesen vásárolja az előre gyártott identitásprotéziseket? Lelkesen turkál a cool cuccok között, miközben a lelkes coolság oximoron, a lényeg totális félreértése.
Ennek a félreértésnek az áldozatai NEVIN ALADAG Ugrói is, bár az ő felszabadultságában mégis van valami üdítő, amit felerősít a nagyméretű matricák kiváló elhelyezése – magasan a látogató feje fölött. Noha CATRINE VAL pom-pom lányai szintén súlyos félreértésben élnek önmagukkal, videomunkájának talán van egy még fontosabb kiindulási pontja: a jóléti társadalom hatására fellépő akceleráció, a testi fejlődés felgyorsulása és a személyiség érésének általános kitolódása közötti szakadék növekedése, mely a fiatalok problémáinak egyik legkomolyabb forrása. Ez a megfigyelés vezette JÜRGEN TELLERT is a Go Sees sorozat megalkotásában. Teller modellügynökök hirdetéseihez hasonló felhívására több száz tizenéves lány jelentkezett: vékonyka testtel és riadt tekintettel, a modelleket esetlenül utánzó pózokban állnak ajtaja előtt abban reménykedve, hogy talán ők lesznek a 21. század Kate Moss-ai. Teller mindannyiszor ugyanabból a szögből fényképezett, a lányok egyéniségét éppolyan kegyetlenül figyelmen kívül hagyva, ahogyan azt a média teszi. A fotókon azonban elemi erővel ütnek át ezeknek a gyerekeknek a félelmei, vágyai és érzelmei, szinte hallani a szívdobogásukat, érezni remegő kezük hidegségét, mellyel az imént csöngettek be az ismeretlen ajtón. A Goo Seest emocionális potenciálja és könyörtelen lényegre tapintása a kiállítás legmegrázóbb és legkatartikusabb darabjává teszi.

Coolhunters – Youth Cultures between the Media and the Market / Fiatalok
a média és a piac között • Részlet a kiállításról

Jürgen Teller
Ana, London, 1998 szeptember • Desiree & Candice Neil, London, 1998. május • Lauren, London, London, 1999. február • Christie Foley, London, 1998. május
4 fotó a GO-SEES sorozatból, 1999, egyenként 24×30,5 cm

A szociális pubertás fenntartása elemi érdeke a piacnak, mely számtalan lehetőséget kínál fel, de a következményekért nem vállalja a felelősséget, ahogyan az Allnighterben a Mayday egyik szervezője kifejti: mindenki maga dönti el, hogy mit csinál. Arról azonban kevés szó esik, hogy a választás szabadsága illúzió. Erről szól a FemPol, mely a szociális helyzet általi determináltságot tematizálja (legalábbis teoretikusan, mivel a munka meglehetősen ritkán működik úgy, ahogyan azt alkotói, EDELTRAUD HANAPPI-EGGER, HARDY HANAPPI, JUTTA STROHMAIER és MATTHIAS STROHMAIER feltehetően eltervezték), valamint DANIELE BUETTi printjei, melyeken a művész híres márkák modelljeinek bőrébe bélyegként égeti bele a reklámozott logókat. Buetti „húsbavágó” képein nemcsak a megbélyegzettségtől való megmenekülés lehetetlensége jelenik meg: a kurrens szépségeszmények szatírái is ezek a munkák, a modelleken olyan roncsolások jelentkeznek, melyek egyből diszkreditálnák őket a piacról. Buetti nem vádol, nem mutogat ujjal senkire, képeiről rezzenéstelen analitikus szemléletmód sugárzik, ez a sorozat valóban cool, a szó klasszikus értelmében.
A szépségeszmény kritikájának legkézenfekvőbb szimbólumai közé tartoznak a Barbie babák, hiszen olyan ideált közvetítenek, melyeknek képtelenség megfelelni: ugyanezen arányokat megtartva 270 cm-esnek kellene lennie egy nőnek. STEFANIE SCHOLL Brav Girl című története azonban meglehetősen ügyetlenül és érdektelenül használja Barbiet, egyszerűen behelyettesítve egy, a Bravo magazin stílusában előadott szerelmi történetbe.
A behelyettesíthetőség ugyanakkor fontos kérdés, és akad, aki valóban produktív módon közelít hozzá. PAUL M. SMITH loopjai közül a My Round egy rövid, de pontos szociálpszichológiai szemléltetőanyag a csoport dezindividualizáló hatásáról, RINEKE DIJKSTRA The BuzzClub című videója pedig – melyben discóban táncoló fiatalokat kér meg, hogy egy üres szobában mozogjanak úgy, mint az imént a tánctéren – megmutatja, milyen esetlenné válhat az egyén a csoport nélkül. Világossá válik az a Gestalt-pszichológiai alapvetés, miszerint az egész nem azonos a részek összességével. Csoportba kerülve az individuum átalakul, elveszti egyéniségét, a másság homogenizálódik – ez a témája ANDREAS GURSKY nagyméretű fotójának, az Union Ravenek is.
De mi történik akkor, ha az egyén nem illeszthető be, ha nem tud azonosulni egyetlen csoporttal sem, ha folyamatosan kívülállónak érzi magát? A Boygirl, AURORA REINHARD munkája erről az érzésről szól, arról, hogy a csoporthoz tartozás teljes hiánya épp olyan szorongató érzés lehet, mint a totális homogenizálódás. Az egyén öndefiniálásához az individualitás mellett csoportidentitás is szükséges, ha azonban képtelen magát olyan, a társadalom által legtöbbször kézenfekvőnek tartott kategória mentén azonosítani, mint a nemi identitás, akkor egyszerre válik kitaszítottá és „csodálatos androgünné”.
A csoporthatárok áthágása más szemszögből, de legalább ennyire gondolatébresztő módon jelenik meg Nevin Aladag A Tezcan családról készített filmjében. Dzsingisz és családja a legkülönfélébb, egymást kizáró táncstílusokban mutatja be tudását, Nike tréningben hastáncolnak, indiai vagy Britney Spears dalokat énekelnek, az egyetlen, ami fontos számukra, az a zene és a tánc zsigeri élvezete, ami tökéletesen átüt a munkán. A határok ilyen problémátlan áthágása, a konvencióknak való efféle felszabadult ellenszegülés az egyén szabadságának kivételes példája a kiállításon. Hasonlóan üdítő a KINGS OF CONVENIENCE I’d raher dance with you című videoklipje, melynek főhőse egy csoport, egyéniségét teljesen a balettnak alávetni készülő öt-hatéves kislányt táncoltat meg a break dance stílusában.

Daniele Buetti
Do You Really Believe You Choices? 2003, City-Light, 120× 160×10 cm

Muntean / Rosenblum
Disco, 2005, HDTV, loop

A Coolhunters különös figyelmet szentel a fiatalok tárgyi kultúrájának, ami adekvát elképzelés, hiszen tárgyaink egy része identitásunknak – ún. materiális énünk létrehozásán keresztül – épp olyan fontos eleme, mint a csoportok, melyekhez tartozunk. A JUGEND KULTUR ARCHIV pólókat, kitűzőket, cipőket, sapkákat felvonultató gyűjteménye azonban problematikus ezen a kiállításon. A látogatók többsége pont úgy nézelődik a kiállított darabok között, mint a boltokban, a kurátorok mintha nem tennének különbséget a tárgyak megmutatása és bemutatása között, és ez még akkor is kérdéseket vet fel, ha a Coolhunters hangsúlyozottan nem kizárólag művészeti, hanem inkább kulturális kiállítás. Igaz, a leltár meglehetősen kimerítő, de mégis csak leltár marad. Felszínes kapirgálás, ahogyan a kiállított street art művek – gördeszkák és graffitik – is. Elég felmenni például a www.woostercollective.com-ra, hogy ezt belássuk. A kiállítás pozicionálása – első sorban a fiataloknak szól – ezen a ponton mintha nem lenne egészen eltalálva. A fiatalok többsége jól ismeri ezeket a tárgyakat, az a gyanúm, hogy a kurátorok sokkal erősebben csodálkoztak rá ezekre a darabokra, mint implikált látogatóik.
A Coolhunters magyar kurátorainak legnagyobb érdeme annak felismerése, hogy a kiállítás társadalmi és szociológiai problémafelvetései fontos eszmecserékre adnak alkalmat. Több beszélgetést is szerveztek a kiállításhoz, melyek alkalomanként más és más részproblémát jártak körül meglehetősen kimerítő alapossággal, bár időnként olyan mondatok is elhangzottak, melyeknek nem gondolom, hogy itt lett volna a helyük: „A mai fiatalok szinte már semmit sem olvasnak a Harry Potteren kívül”. Érdekes, hogy a magyar értelmiség eme prominens, amúgy pszichológus képviselőjének ez az egyik első dolog, ami eszébe jut a kiállításról. Úgy tűnik, ő is úgy viszonyul a szubkultúrák itt bemutatott képviselőihez, mint a külföldi kurátorok: sok kicsi UFO, de azért szerencsére talán nem mindenki ilyen.
A beszélgetések szervezése ugyanakkor jelzi a Műcsarnok új vezetésének pozícióját is, mely úgy tűnik, szélesebb kontextusban kívánja magát értelmezni, mint ahogyan azt a korábbi években megszokhattuk ettől az intézménytől. A magyar kurátorok – Készman József és Nagy Edina – további érdeme, hogy a tárlatot együtt mutatták be MUNTEAN és ROSENBLUM kiállításával, akik egyébként kifejezetten a Coolhuntershez válogatták össze a bemutatott anyagot. Ennek két következménye van: a cool fogalma sokkal pontosabban és mélyrehatóbban tematizálódik Budapesten, mint a korábbi helyszíneken – Bécsben és Karlsruhéban –, de egyben le is lepleződik a Coolhunters felszínessége. Muntean és Rosenblum munkáin a cool valódi mélységében, reflektáltan és önnön lényegiségében jelenik meg, nem pedig üres pózként, az ő szereplőik valóban hordják azokat cuccokat, melyek a szomszédos termekben vigasztalanul lógnak a vállfákon.

Köszönettel tartozom Kacsuk Zoltánnak értékes megjegyzéseiért, melyek segítségemre voltak a cikk megírásában.

* A támáról ld. Lewis MacAdams Birth of the Cool – Beat, Bebop, and the American Avant-Garde című könyvét (Simon & Schuster, New York, 2001).

Rineke Dijkstra
Annemiek, 1997, videó • The BuzzClub, Liverpool, UK / Mysteryworld, Zaandam, NL, 1996/97, videó