Török Adrienn - Mayte és a csend

2003 tavaszán Mayte Vieta elment a madárkereskedésbe és vett egy kanárit. Hazavitte, betette egy kalitkába, nézegette.
„Magányos lesz” – gondolta, majd visszament a kereskedésbe és vett egy fiú-kanárit is. Hazavitte, betette a másik mellé a kalitkába. Néha kiengedte őket a szobában, azok meg röpködtek össze-vissza, rászálltak a bútorokra, a csillárra, a létrára, közben meg énekeltek.
Azóta eltelt három év és a kanári már egyáltalán nem magányos. Fiókái születtek, a kanárik száma mára hetvennyolcra gyarapodott, Mayte pedig minden évben új kalitkát heggeszt nekik…
„Nincs szívem kiengedni vagy eladni őket – hátha bajuk esik…” – mondja.

Mayte a tengerparton él, távol a Nagyváros zajától. Talált egy magyar vizslát, befogadta. Aztán jött egy Kis korcs is, majd egy Nagy korcs. Mindkettőt megetette, azok meg maradtak. Nem bánta... Azóta a vizsla az ágyában alszik…

1996 nyarán Mallorcán több száz ember táncolt. Éjszaka volt. Amikor a francia Idegen belépett a csarnokba és Mayte megpillantotta, villámütés érte… Hamarosan összeházasodtak… Azóta a francia Idegen is a tengerparton él. Épített Maytenak egy csónakot. Horgásznak, de azt szeretik a legjobban, ha esőben kievezhetnek a tengerre. Mayte esőkabátba bújik, leslattyog a partra, majd beül a csónakba. A francia Idegen jó messzire kievez, majd beemeli az evezőket a csónakba és cigarettát sodor. Az eső csak esik, a csónak meg ring, ring… Csend van.

1998-ban egy nyári reggelen Mayte kisétált a tengerpartra. Levetette ruháit és belevetette magát a vízbe. Süllyedni kezdett. A legkisebb ellenállást sem akart tanúsítani, nehogy zavart keltsen. A tenger csendjét akarta hallani. Süllyedt, csak süllyedt, majd amikor tüdeje már nem bírta, a felszínre úszott. Órák teltek el, míg kísérletezett…A francia Idegen vele volt. Azt kérte tőle, hogy fotózza… Ezzel a sorozattal robbant be a köztudatba.

Mayte festészetet, szobrászatot és multimédiát tanult Barcelonában. Sokat utazott a Nagyváros és a tengerpart között. A vonatablak előtt elsuhanó táj csendje szintén megérintette. Gyerekek integettek a vonatnak vagy a vonaton ülőknek?! Visszaintegetett nekik…

Mayte szereti a napfelkeltéket. Sokszor próbálta megfesteni őket, de hiába. Egy napon egy fényképezőgépet kapott ajándékba. Olyan, egyszerhasználatos, eldobhatót… Kattogtatni kezdett, míg ki nem fogyott a film. Amikor a laborban átnézte a kész képeket, újabb villámütés érte…
Tudta, innen már nincs visszaút, fotózni fog. Azóta megtalálta a módját, hogyan örökítse meg kedvenc témáját, a napfelkeltét. Egyszerhasználatos fényképezőgépeivel még hajnalhasadás előtt, kivonul a tengerpartra, a kert végében lévő oromra, amelyen túl már nincs semmi, csak a végtelen tenger. Vár, majd fényképezni kezd…

2006 tavaszának egy reggelén, Mayte kertjében a cseresznyefa még addig sosem látott módon kivirágzott. Nemhogy kivirágzott volna, inkább virágba borult, sőt virágai alá rejtőzött.
„Szerelmes” – gondolta Mayte és fotózni kezdte. Tudta, hogy rátalált az orákulumra a kertben, a saját kertjében, minden álmok szülőanyjára, az összes mítosz forrására, a kozmikus fára – önmagára.
„Ez az a fa, ami az álmokat szüli” – fűzte tovább. Gyümölcsei a műalkotások – szobrok és fényképek, ő a teremtés fája itt, a világ végén, a saját kertemben…

Régen történt. Mayte hátrament a kertbe, le a szűk, kanyargós ösvényen, a sziklákon át, le egészen a vízig. A tenger zavaros volt. Pár méterre a keskeny földsávtól egy barlang tátongott, amely üregében a hullámok úgy csapdostak, hogy közben túlvilági zenebonát produkáljanak. Ijesztő volt, de Mayte rutinosan a földsáv balján csobbant a vízbe... Az ár hirtelen a hátára kapta és magával vitte. Ekkor látta először a barlang száját belülről…
Később visszatért a hasadék alá, a barlang szájához, oda, ahová az ár magával cipelte. Most a megmenekülés pillanatát kapta lencsevégre… mindenütt víz és sziklák, a hatalmas sziklák, mintha a vízből nőnének ki szüntelen. A láthatár szegélyén, a végtelenben pedig a lenyugvó nap utolsó sugarai integetnek, hogy „ezt is megúsztad”…

Mayte sokat álmodik. Szeret álmodni. Egy éjszaka utakról álmodott. Mindenféle utakról: ösvényről, kis, majd nagy földutakról, aszfaltutakról, szerpentinekről. Mivel mindig lerajzolta az álmait, papírt és ceruzát fogott, nehogy elfelejtse az álombéli utakat. „Mielőtt a fényképet elkészíteném, lerajzolom a képet, amit meg akarok örökíteni. Azt akarom mondani, hogy vázlatokat készítek, mintha egy festmény kompozíciójáról lenne szó” – mondja.
Még aznap a francia Idegen egy ötlettel állt elő: csatlakozzanak a zarándokokhoz, járják be az El Caminot. (Spanyolország északi részén végighúzódó majd 800 kilométeres út, amelyet többszáz éve emberek milliói tesznek meg, hogy elérjenek a középkor óta az európai zarándokhelyek egyik leghíresebbjéhez, Santiago de Compostelába, Szent Jakab sírjához).
Elindultak…

2003 tavaszán Mayte Vieta elment a madárkereskedésbe és vett egy kanárit. Hazavitte, betette egy kalitkába, nézegette. „Magányos lesz” – gondolta, majd visszament a kereskedésbe és vett egy fiú-kanárit is. Hazavitte, betette a másik mellé a kalitkába. Néha kiengedte őket a szobában, azok meg röpködtek össze-vissza, rászálltak a bútorokra, a csillárra, a létrára, közben meg énekeltek. Azóta eltelt három év és a kanári már egyáltalán nem magányos. Fiókái születtek, a kanárik száma mára hetvennyolcra gyarapodott, Mayte pedig minden évben új kalitkát heggeszt nekik… „Nincs szívem kiengedni vagy eladni őket – hátha bajuk esik…” – mondja. Mayte a tengerparton él, távol a Nagyváros zajától. Talált egy magyar vizslát, befogadta. Aztán jött egy Kis korcs is, majd egy Nagy korcs. Mindkettőt megetette, azok meg maradtak. Nem bánta... Azóta a vizsla az ágyában alszik… 1996 nyarán Mallorcán több száz ember táncolt. Éjszaka volt. Amikor a francia Idegen belépett a csarnokba és Mayte megpillantotta, villámütés érte… Hamarosan összeházasodtak… Azóta a francia Idegen is a tengerparton él. Épített Maytenak egy csónakot. Horgásznak, de azt szeretik a legjobban, ha esőben kievezhetnek a tengerre. Mayte esőkabátba bújik, leslattyog a partra, majd beül a csónakba. A francia Idegen jó messzire kievez, majd beemeli az evezőket a csónakba és cigarettát sodor. Az eső csak esik, a csónak meg ring, ring… Csend van. 1998-ban egy nyári reggelen Mayte kisétált a tengerpartra. Levetette ruháit és belevetette magát a vízbe. Süllyedni kezdett. A legkisebb ellenállást sem akart tanúsítani, nehogy zavart keltsen. A tenger csendjét akarta hallani. Süllyedt, csak süllyedt, majd amikor tüdeje már nem bírta, a felszínre úszott. Órák teltek el, míg kísérletezett…A francia Idegen vele volt. Azt kérte tőle, hogy fotózza… Ezzel a sorozattal robbant be a köztudatba. Mayte festészetet, szobrászatot és multimédiát tanult Barcelonában. Sokat utazott a Nagyváros és a tengerpart között. A vonatablak előtt elsuhanó táj csendje szintén megérintette. Gyerekek integettek a vonatnak vagy a vonaton ülőknek?! Visszaintegetett nekik… Mayte szereti a napfelkeltéket. Sokszor próbálta megfesteni őket, de hiába. Egy napon egy fényképezőgépet kapott ajándékba. Olyan, egyszerhasználatos, eldobhatót… Kattogtatni kezdett, míg ki nem fogyott a film. Amikor a laborban átnézte a kész képeket, újabb villámütés érte… Tudta, innen már nincs visszaút, fotózni fog. Azóta megtalálta a módját, hogyan örökítse meg kedvenc témáját, a napfelkeltét. Egyszerhasználatos fényképezőgépeivel még hajnalhasadás előtt, kivonul a tengerpartra, a kert végében lévő oromra, amelyen túl már nincs semmi, csak a végtelen tenger. Vár, majd fényképezni kezd… 2006 tavaszának egy reggelén, Mayte kertjében a cseresznyefa még addig sosem látott módon kivirágzott. Nemhogy kivirágzott volna, inkább virágba borult, sőt virágai alá rejtőzött. „Szerelmes” – gondolta Mayte és fotózni kezdte. Tudta, hogy rátalált az orákulumra a kertben, a saját kertjében, minden álmok szülőanyjára, az összes mítosz forrására, a kozmikus fára – önmagára. „Ez az a fa, ami az álmokat szüli” – fűzte tovább. Gyümölcsei a műalkotások – szobrok és fényképek, ő a teremtés fája itt, a világ végén, a saját kertemben… Régen történt. Mayte hátrament a kertbe, le a szűk, kanyargós ösvényen, a sziklákon át, le egészen a vízig. A tenger zavaros volt. Pár méterre a keskeny földsávtól egy barlang tátongott, amely üregében a hullámok úgy csapdostak, hogy közben túlvilági zenebonát produkáljanak. Ijesztő volt, de Mayte rutinosan a földsáv balján csobbant a vízbe... Az ár hirtelen a hátára kapta és magával vitte. Ekkor látta először a barlang száját belülről… Később visszatért a hasadék alá, a barlang szájához, oda, ahová az ár magával cipelte. Most a megmenekülés pillanatát kapta lencsevégre… mindenütt víz és sziklák, a hatalmas sziklák, mintha a vízből nőnének ki szüntelen. A láthatár szegélyén, a végtelenben pedig a lenyugvó nap utolsó sugarai integetnek, hogy „ezt is megúsztad”… Mayte sokat álmodik. Szeret álmodni. Egy éjszaka utakról álmodott. Mindenféle utakról: ösvényről, kis, majd nagy földutakról, aszfaltutakról, szerpentinekről. Mivel mindig lerajzolta az álmait, papírt és ceruzát fogott, nehogy elfelejtse az álombéli utakat. „Mielőtt a fényképet elkészíteném, lerajzolom a képet, amit meg akarok örökíteni. Azt akarom mondani, hogy vázlatokat készítek, mintha egy festmény kompozíciójáról lenne szó” – mondja. Még aznap a francia Idegen egy ötlettel állt elő: csatlakozzanak a zarándokokhoz, járják be az El Caminot. (Spanyolország északi részén végighúzódó majd 800 kilométeres út, amelyet többszáz éve emberek milliói tesznek meg, hogy elérjenek a középkor óta az európai zarándokhelyek egyik leghíresebbjéhez, Santiago de Compostelába, Szent Jakab sírjához). Elindultak…	Mayte Vieta De su amada memoria, 220×16×12 cm
	Mayte Vieta El Camino Mayte Vieta En la noche serás sombra, 2,10×124×177 cm