Szűcs Károly

Lartigue! Lartigue! Lartigue!

„Az emberek sokszor nem hiszek a szemüknek. Én
mindig bízok a szememben, és számos olyan pillanat van,
amikor ez nagyon kellemes meglepetést okoz nekem.”

J. H. Lartigue naplójából (1905)

Élvezni a látást. Ehhez olyan szem kell, mely mindig friss, és mely minden pillanatban a felfedezés izgalmával képes a körülötte lévő világra tekinteni, annak újabb és újabb arcát észrevenni. Jacques-Henri Lartigue pillantása a felfedezőé. Lartigue maga a nyughatatlan megfigyelő, aki a szem szerepét oly módon tudatosítja, hogy aktív és kezdeményező látásra törekszik a világ és önmaga vizuális kontaktusában. A látás mindig kontaktus. Lartigue maga a „megtestesült szem”, akinek érdeklődését és viselkedését a világgal való szüntelen kapcsolatkeresés irányítja. Lartigue itt, Lartigue ott, Lartigue amott! Mint a naplójában írja, életében soha egy pillanatig nem unatkozott, és nem is szomorkodott. Már kisgyermek korában kialakította a világ felfedezésének egyéni technikáját. Ha egy pillanatra becsukta a szemét, majd kis idő múltán újra kinyitotta, pillantásával csapdába ejtette a világról feltáruló képet. Ahogy ő nevezte ezt, szemcsapdát állított fel. Fejben fényképezett.
Lartigue tekintete azonban nem akármilyen külvilágot kémlelt. Ez a külvilág csak mozgásában és emóciókat keltő mivoltában vált élővé, csak így tűnt figyelemre méltónak. Lartigue látása egy hiperaktív világot rögzített, egy mániákusan izgő-mozgó, folytonosan változó univerzumot, amelyben nem csak a kamera előtti tér szereplői vannak folytonos mozgásban, de maga a fotográfus is (akár az expozíció pillanatában is). Lartigue gyermekkora a 20. század és a modern kor, a modern művészetek gyermekkora. Ő az egyetlen amatőr fotográfus, aki gyakorlatilag már gyermekkorában megalkotta fotográfiai életműve érdemi részét. Lartigue a fényképezés Kishercege, a csodák világának felfedezője.
Jacques-Henri Lartigue jó házból való úrigyerekként született 1894-ben. Családja, amely akkoriban tehetősnek számított Franciaországban, intenzív társasági életét élt. A fiatal Lartigue gyermekkorának változatosságát a hatalmas kastélyszobák, az őrült játékokra alkalmas kertek és tengerparti nyaralások biztosították, ahol a tágabb família rendkívül élénk és népes gyerekhada élvezhette egymás társaságát. A felnőttek világában korábban ismeretlen időtöltések jelentek meg. Sokan megkedvelték az új technikai sportokat, mint például az autó- és kerékpárversenyeket, a repülést, valamint olyan sportokat, mint a tenisz, a síelés vagy a korcsolyázás. A férfiak és nők közül sokak számára természetes volt a napi divat követése. Mindez egyúttal a világra való nyitottságot is jelezte, a társasági élet velejárója volt.
A 20. század elején egy új, modern életfelfogás és tárgykultúra volt kialakulóban. A tehetős amatőrök az újdonsült sportszeretet mellett olyan technikai hobbikra tettek szert, mint például a fényképezés. A 20. század fordulóján jelennek meg az első, hordozható fényképezőgépek, melyek segítségével a műkedvelő fényképezés a vizuális kultúrát alapjaiban megújító, kreatív tevékenységgé válhatott. Mindezekkel a divatos hobbikkal rendelkeztek a Lartigue család felnőtt tagjai is. Az édesapa drága sportkocsikat tartott, Zissou, a legidősebb fiú az elsők között fedezte fel a repülés örömeit. A család számos kiválósága az élményvadászat korabeli extrém sportjait űzte – lehetőleg egymás társaságában. Tout Paris – szólt a korabeli mondás. A divatos társasági eseményeken egész Párizs megjelent, azaz mindenki, aki számított. Ennek a mondén világnak a divat, a sport és a választékos életmód lett a szentháromsága, hősei pedig a csinos, excentrikusan öltözött nők, a sport legendás bajnokai, illetve az új életérzést sugárzó, modern individuumok. Lartigue fő fotótémái is ilyen eseményekhez, ilyen figurákhoz kapcsolódnak. A felvételek többsége divatos üdülőhelyeken készült, nyáron a tengerparton, például Biarritzban, télen Saint Moritzban vagy Chamonixban – és persze mindenekelőtt és bármikor Párizsban.
Jacque-Henri Lartigue hat éves volt, amikor első fényképfelvételeit rögzítette édesapja kamerájával. Az esemény éppen a századfordulóval esik egybe, és utólag elmondhatjuk, hogy az ifjú Lartigue felbukkanásával megkezdődött a 20. századi fotó egyik nagy kalandja. Tíz éves, amikor édesapjától megkapja az első saját kameráját, és nagyjából ugyanebben az időben, 1903-1904 körül készülnek az első olyan fényképei, amiket majd az életmű részének tekinthetünk. Kezdetben nem mások ezek a fotók, mint tágabban értelmezett családi fotók, illetve a családtagok kiterjedt szabadidős és sporttevékenységének, életmódjának dokumentumai. Olyan speciális naplóképek, melyek az ifjú fotográfus és társasága élményeit kívánták rögzíteni. Lartigue nagy témáinak forrása itt keresendő – és ez később sem sokat változik, csupán a helyszínek lettek változatosabbak, illetve a naplóképeket a nyomtatott sajtó számára készült riportképek váltották fel.
A ’home photography’, mint az amatőr fényképezés speciális formája divatos volt a századfordulón, de ezek többségét nem gyerekek készítették – kivéve az ifjú Lartigue-ot! A világot újra és újra felfedezni képes gyermekszem érdeme, hogy a jól ismert dolgok a korábbitól eltérő nézőpontban jelennek meg, ugyanakkor a jelentéktelennek tűnő, lényegtelen tárgyak és szituációk is a kamera – és Lartigue – szemcsapdájába kerülnek. Ez az alapállás a látható világ dolgainak státuszát is megváltoztatja, és bebizonyítja, hogy rengeteg látásra érdemes dolog van.
2004-ben múlt száz éve, hogy Jacgues-Henri Lartigue megszületett. Az évforduló örömére a francia állam egy több országot bejáró kiállítást indított el, mely az idén tavasszal érkezett meg Magyarországra.* Ha jól sejtem, Magyarországon még nem láthattunk egy helyen ennyi Lartigue fényképet. A legjobb és legizgalmasabb kópiákkal, például a nagyméretű és panoráma formátumú autóverseny-fotókkal ezúttal is csak elvétve találkozhattunk, mert ezek többsége változatlanul a párizsi Lartigue Múzeumban látható. A Budapestre érkezett anyagot tematikusan csoportosítva függesztették ki. A családi képek közt ott van Bichonnade, az unokahúg vetődése a lépcsőről (mely Yves Klein legendás levitációs fotójának lehetne előképe), vagy Simon kuzin lendületes bukfence. Láthatjuk a Gardin által vezetett Denevér típusú repülőgépet a levegőbe emelkedni, vagy a Coupet indulásának pillanatát. A síelő, korizó és szánkózó társaság életképeit követően igazán érdekes felvételeket találunk az 1908-as Paris-Tours motorversenyről, vagy az 1928-as Tour de France bringásairól az Aix-les-Bains közeli hegyekben.
De az igazán nagy szerelem és a Lartigue-téma az autóverseny (és a nők). Lartigue autós felvételei a modern kor fotóikonjaivá lettek. Bibi és Mama képmása egy hatalmas Hispano Suiza fedélzetén örökítődött át az utókorra, de Navarro, a nagy bajnok száguldása is Lartigue szemcsapdájának lett áldozata. Lartigue legismertebb autósképe a párizsi autómobil klub versenyén 1912-ben, Dieppe közelében, egy kanyarban készült. A kamera a kocsi gyors mozgását követte, így a kép mindkét oldala az ellentétes irányba dőlni látszik. A képtérből jobbra kiszáguldó autó kerekének ellipszise a gyors elmozdulás illúzióját kelti. Lartigue életében nagy szerepet játszottak a nők is. Gyerekkorának fotótémái között fontos szerepet kaptak az unokahúgok, a lóversenyen feltűnő ruhákban villogó korabeli manökenek, a kutyáikat a Bois de Boulogne korzóin sétáltató dámák. Később sűrűn fényképezésre inspirálták az aktuális feleségek és barátnők, így Renée, Florette, Sacha és mások.
Lartigue sokáig pusztán hobbinak vélte a fényképezést (legalábbis erre utal, hogy komoly pillanataiban festőművész vagy filmoperatőr akart lenni). Tény azonban, hogy felnőtt világfi korában is alapvetően a fotográfiával foglalkozott, gyermeki tekintete pedig több mint négy évtizedig friss maradt. Fotográfus gyermekkora – párhuzamosan felnőttkorának más elfoglaltságaival – mintegy négy évtizedig, a második világháborúig tartott. Bár később is fényképezett, legfontosabb felvételeit e négy évtizedben, ennek is első felében készítette.
Lartigue-ot családi indíttatása ellenére nem érdekelte a szokványos családi vagy társasági fotóreprezentáció. Nagy témái minden esetben szorosan kapcsolódnak a látás természetének kísérleti megközelítéséhez. Legérdekesebb felvételein a mozgás fotografikus megjelenítésének problémáját veti fel, vagy töredezett, véletlenszerű kompozíciót alkot, esetleg a nézőpont váratlan és korábban ismeretlennek tűnő perspektíváját alkotja meg. A fényképezés kultúrtörténetével foglalkozó szakemberek máig kevéssé hangsúlyozzák Lartigue mozgásábrázolásának jelentőségét. A mozgás megörökítésének kezdetei tudományos és kísérleti megfontolásokból születtek, például Muybridge, Anschütz vagy Marey esetében. Bár Lartigue is tervezett olyan fázisos mozgásábrázolást, mint ezek a fotográfusok, de képeinek vizuális innovációja nem a mozgás fázisokra szabdalásából áll, hanem a lendület és az elmozdulás megjelenítésében rejlik. Nála jelenik meg elsők között a mozgásábrázolás tendenciózus kutatása, életszerű, riporteri akció közben.
Lartigue következetesen törekedett a mozgásban való elmozdulás, illetve a holtponton való lebegés, a levitáció ábrázolására. Ennek egyik klasszikusa a lépcső fölött, ugrás közben lebegő Bichonnade fotója 1905-ből; a másik a már szintén említett, 1912-es autóversenyen készült felvétel. Lartigue 18 éves ekkor, és ez a fénykép – mindamellett, hogy a 20. század egyik legfontosabb vizuális kódjává, fotóikonjává lett – alapjában véve egy jómódú kölyök vizuális játékosságának köszönhető. Talán nem merészség azt állítani, hogy Lartigue a fotókamera aktivizálásának, megmozgatásának egyik kezdeményezője volt, illetve a kamerán keresztül történő látásnak mint speciális mediális percepciónak az egyik megújítója. Ez megmutatkozik abban is, hogy Lartigue a korabeli művész-fotográfusok többségétől eltérően nem képcsináló eszköznek, hanem – ösztönösen – mediális képalkotó protézisnek, egyfajta szemcsapdának (piége d’oeil) vélte a kamerát. Mivel megközelítése nem a korban olyan divatos piktoralista, vagyis festői fotográfián alapult, és a mozgásábrázolás filmszerű, fázisos formáihoz sem kötődött, így Lartigue fotótörténeti jelentőségére csak későn, az 1963-as New York-i Museum of Modern Art kiállításának kapcsán (kurátor a legendás John Szarkowsky!), illetve ugyanebben az évben a Life magazinban közölt portfoliója alapján figyeltek fel.
És valóban, Lartigue bizonyos képei egészen egyéni esztétikát képviselnek. Képein mindig felfedezhető a mozgás dinamikus megörökítésének igénye – a fotografikus látás kultúrtörténetének ez az egyik jellegzetessége, amely részben Lartigue tevékenységéhez köthető. Lartigue másik érdeme, hogy a társasági élet, a sport és a divat világának releváns képeinek megteremtése mellett magát a látást teszi élményszerűvé, magát a világra rácsodálkozó látást állítja a fényképezés középpontjába. Véleményem szerint itt a mai értelemben vett art-fotográfia kelléktárának bővülése is tetten érhető. Lartigue ’véletlenszerű’ tárgyválasztása, dekomponált fogalmazásmódja néha egészen bizarr eredményre vezet. De munkássága a mai értelemben vett mediális szemléletű fotográfiát is megelőlegezi néhány ponton, például abban, ahogy a látvány optikai torzulásának eseteit úgy tekinti, mint a fényképező szem képalkotó módjának megnyilvánulását. Lartigue kijelentése, miszerint bízik a szemében, gyakorlatilag arra utal, hogy többféle látásmódot fogad el és keres, az éppen aktív és tényszerű képtárgy, valamint a fényképező szem kölcsönös és rugalmas egymáshoz kapcsolódásának variálásával. Lartigue kiaknázta a fotográfus szem nem konvencionális képalkotó képességét, és a világ vizuális sokféleségét felismerve rámutat, hogy a dolgok megjelenése alapvetően kódolja a látványképzés módját.
Lartigue maga volt a megtestesült fotóérzék, maga volt a fotografikus szem. A fotográfus szeme, vagy a fotografikus szem** felfedezésében Lartigue tevékenysége meghatározó jelentőségű, bár képeinek első albuma csak 1969-ben jelent meg (The Family Album). Lartigue nem csak családiasan és társasági módon, hanem minden esetben naplószerűen fényképezett. Ha tehette, nemcsak megtervezte fényképeit, azok véletlenszerű kompozícióját – akárcsak Cartier-Bresson –, de utólag minden felvételét pontos adatokkal látta el, továbbá elemezte a felvétel élményszerűségét. Lartigue évtizedeken keresztül egyfajta művésznaplót vezetett. Ez a művészi felfogás a mai kortárs művészetekben sűrűn előforduló naplóformáig azóta is nyomon követhető, és olyan képformaként, amely az életet és a történetet egy adott ember aspektusából ábrázolja, máig frissnek és innovatívnak mondható.

* Jaques-Henri Lartigue(1894-1986), Mai Manó Galéria (Magyar Fotográfusok Háza), 2006. március 23 – május 7.
** Lásd: John Szarkowsky: The Photographer’s Eye, Secker and Warburg, London, 1980. Eredetileg: MoMA, 1966