Bíró Yvette

Fegyverszünet a halállal

A költői játék halálos valósága

Párizs
Musée de Judaïsme

Singspiel, a daljáték meglepő címét adta Charlotte Salomon, a fiatal német festő a háború és emigrációs élete legsúlyosabb éveiben létrehozott nagyszabású művének. Az 1940 és 42 között készült költői játék valóban egyedülálló, a maga nemében hasonlíthatatlan, inkább olyan mintha egy manapság ismerős képregény volna, melyben festészet, zene és szöveg a legszokatlanabb módon szövetkeznek. Gyermekkori, még ártatlan emlék - az angyallá vált, öngyilkos anya eltünéséről, foszlékony álom és vágyakozás formájában, - majd a felnöttkori traumák és zaklatott kérdések torlódnak benne egymásra. És mégis, a komoran fájdalmas tartalom az operetta hangján szól. Furcsa? Tagadhatatalanul. Az Élet? Vagy Színház? (amely a darab címe lett), alternativája előtt Charlotte Salomon az utóbbit választotta. “Megölheted magad – írta – vagy valami vadul excentrikusat csinálsz”. Hogy a munka csakugyan vad-e vagy excentrikus, nem mondanám, de az bizonyos, hogy az életkínálta örület és a pusztitás fenyegetése elől a játék szabadságába menekült, s az élmények súlya és a kifejezés kényszere szertelen, merészen heterogén formálás felé vezette. Csak így tudott érzékletesen hangot adni annak, ami valójában feldolgozhatatlan volt.
Mert nemcsak a halál, - legközvetlenebb hozzátartozói sorozatos öngyilkossága -, az üldöztetés és bujkálás volt napi életének része. Hanem a művészi munka is a maga fogodzót nyújtó és szabadító erejével. Nyughatatlan képzelete hihetetlen kiterjedesű, lázas aktivitásra késztette. A néhány év alatt, amig élnie adatott, (1917-1943) 1325 gouache-t festett, amiből 769-et komponált egy háromfelvonásos opera-operett folyamatába, s amiből most 200 valahány látható a párizsi múzeumban. Naplótöredékek, ének és képreírott textek egészítik ki a gomolygó, személyes vallomást. A gyászt, az élet képtelen kanyarait, a belső szorongást, de a napi lét csalódásait is, láthatólag egyedül az alkotó tevékenység volt hivatott legyőzni, valami ritkán látott hibrid “összművészet” zsúfolt, rendhagyó formájában.
A mű címe: Élet? Vagy Szinház? mindenesetre a dilemma irónikus, nyers megfogalmazása. Hőse, Charlotte, tulajdonképpen ő maga, aki azonban más szereplők sorsát is végigéli, és eszerint a puszta öneletrajz helyett a stilizálás bátorsága és a mesélés elkerühetetlen kihívása kerekedik felül. Hétköznap és borzalmak összeolvadnak, egy realitáson túli elevenségben. “Anyám voltam és nagyanyám, az összes darabbeli szereplő, hogy megtaláljam magam” – írja a brechti ihletésű epilógusban. – Be kellett járnom mindegyik útját, hogy saját magam legyek.”
Zegzúgos út volt, ahogy a stílus is fokozatosan változik. A lágyabb, mesélősen áttetszőtől a látomásosabb, szürreálisabb felé. Charlotte festménysorozatában valóság és fantázia, lázálmok és abszurd köznapok eseményei keverednek szabadon, rendetlenül? A gyerekkor képei, majd egy lényegileg boldogtalan, megvalósulatlan szerelem pillanatai, a féltékenység, a szüntelen elválások és nyomasztó menekülések közepette, végül a háború kitörésekor rászakadó utolsó megpróbáltatások (nagyanyja megakadályozhatatlan öngyilkossága, az internálótábor) mégsem követnek kronológiát. A három felvonásban múlt és jövő, tények és rémképek furán társalkodnak. A kék, piros és sárga kizárólagos szineivel is eltökélten a mű áttételes, fikciós jellegét kivánta tovább hangsúlyozni.
Nem volt éppen autodidakta, hisz, a Kristallnacht előtt, Berlinben még festőiskolába is járt, de érzékenysége, a korabeli izmusok, illetve talán Munch és Klee is, sőt Van Gogh, vagy a Brucke expresszionizmuának ösztönző hatása messzire vitte. Nevezzük eklektikusnak vagy inkább egy ma már talán ismerősebbnek ható, sokrétü abrázolás előrejelzésének? „Műfajtalansága“, stílusváltásai a mixed média első meghökkentő megvalósulásaiként hatnak.
Az első vagy talán éppen az utolsó kép az egész mű természetének sokatmondó összefoglalása. “Egy ember ül a tenger partján - írja -. Fest. Hirtelen egy melódia hatja át tudatát. Amint dúdolni kezdi, észreveszi, hogy a dallam pontosan egybecsendül azzal, amit a papírra készül vetni. Szöveg formálódik a fejében és saját szavaival, fennhangon énekelni kezdi a dallamot, újból és megint, míg a festmény teljesen el nem készül.”
Ritkán kapunk képet ilyen pontossággal egy mű ihletésének folyamatáról, hiszen már ebből a megvilagitó leirásból is kiderül, hogy számára irás, zene, és festészet elválaszthatatlanok voltak, olyan szervesen hatottak egymásra, hogy egyik a másikat hívta elő, formálta.
Hadd tegyem ehhez azonnal hozzá, hogy a zene, de az irás sem, távolról sem Charlotte Salomon saját, drámai szerzeménye. Idézetekről van szó, ahogy a visszamlékezés, feltehetőleg csak belűlről igazolható villanásai munkálnak, olykor egymásra hágnak, egybefolynak, máskor kimeredve, képtelenül önmagukban állnak. Schubert A szép molnárné cimű romantikus dala egy cukrászdában hallott tangóval találkozik, korabeli slágerektől a német katonanótákig, Beethoven Örömódájáig, és ismert filmzene részletekig, sokfele muzsika szól, szeszélyesen és meglepetésszerüen, semmiképpen sem a folyamatosság igényével.
Mint ahogy a szöveg szerkezetében is találhatunk evangéliumból való vagy éppen Nietzsche citátumot és a legbanálisabb dialógust, mikor például a keretből csak félig kibukkanó női arc prózai egyszerűséggel kérdi a (megkettőzött) profilban megjelenő ferfiarctól: “... mondd, egyáltalan szeretsz-e?” ... Vagy a csakugyan Van Gogh-i sárgát és kéket idéző, kicsit megbillent, üresen álló, kitárt ablakkeret alatt a megdöbbentő kijelentést kell olvasnunk: “nincs itt!¨ Igaz, a látvány ereje, a vonal és a szinek jelzik az öngyilkosság képtelen iszonyatát, a száraz mondat mégis hatásos, hozzátartozik a kompozicióhoz. Az olykori dialógusok mellett puszta tényközlések is zavartalanul megjelennek, a családtagok sorozatos öngyilkosságairól vagy a náci propaganda jelszavai a hitleri hatalomátvétel után. Ám mindezek mindig a gyerekírásra jellemző, egyenetlen ákombákomok formájában részei e képnek, mint a mai comics-okon. Nem kisérő szövegekként, hanem a festmeny bizarr látványrészleteiként élnek.
Képregényszerü sokféleséget emlegettem, de talán inkább filmregényt mondhatnék. Hiszen, különösen a mű későbbi, második felében a gouach-ok olyan zsúfolt, különböző tereket sugalló jeleneteket ábrázolnak, amelyeket csak a mozgó kamera tudna elénk varazsolni. A “belsők”, amelyekben a családi összejövetelek, az esküvők, a gyászszertartások kelnek jelzésszerüen életre mintha fokozatos felderítés révén nyernék el értelmüket. Közelmegyünk, eltávolodunk, egyes részleteket hirtelen kiemelve észlelünk. Miközben, mint a filmeken, a megfelelő tónusu, sokszor idézőjeles aláfestő zene szól.
Ahogy előrehaladunk a valóságos történelmi időben az absztrakció egyre jobban érvényesül festményein. Szériákat látunk, mindig azonos pozicióban fekvő alakokkal, akiknek csak korvonalai sejtetik kilétüket. Első ránézésre az is megfejthetetlen, hogy szerelmesek-e vagy holttestek, olyan anonim, puszta vonalra szoritkozo a vízszintesen elnyúló testek ábrázolása. De az asszociáció egyáltalan nem véletlen. Ha a testeket körülvevő szöveg tájékoztat is a szereplők helyzetéről, drámai vitájáról, a halál árnyéka, érzelmileg, hangulatilag mégsem távoli. Ölelkezni és “kiterítve lenni”a mű és alkotója világában túl közel kerültek. Élet és halál érintkezése zavarbaejtően, ha nem éppen borzongatóan, sorsszerű lett.

Ugyanilyen hatást kelt az alakok, vagy arcok megsokszorozása. Olykor tucatnyi, ha nem több az egyes képen, vagy triptichonon szereplők száma. Fejek, beszélő fejek, akiknek feltehetőleg kényszeres megnyilatkozása a dolgok megfogalmazása. Akár a szinte diabolikus “guru”, az hipnotikus erejü szerelmes excentrikus nézetei és emberekre tett hatásáról van szó, akár az elhagyott magányos nők melankóliájáról... A sokszorozás kihivóan ambivalens. Egyszerre érzekelteti a képtelent és a mégis megvalósulót. Ezekben a drámai sorsokban túl sokan osztoztak, tömegesen, agyonismételve az elfogadhatatlant.
Miféle gyilkos rendnek, jóvátehetetlenül záruló kőrnek véljük Charlotte tragikus sorsát, aki magáról mindig harmadik személyben szólva, „a háború tombolása idején, a tenger partján ülve… hinni akarta, hogy az élet még lehet szép, mert az ég kék, a szél simogat és azt érezte, hogy egy időre el kell tünnie az élet felszinéről, hogy a mélyére jusson”.
Ami bekövetkezett visszafordithatatlan lett. 26 éves sem volt, mikor Auschwitzba érve, négyhónapos magzatával együtt egy szenvtelen intés végleges pusztulásra ítélte.