Nagy T. Katalin: Négy évtizeddel ezelőtt, 1966-ban végeztél Bernáth Aurél osztályán a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, majd visszatértél szülővárosodba, Székesfehérvárra. Mostani, gyűjteményes kiállításod nem szokványos tárlat, egyszerre öt fővárosi kiállítóterem mutatja be munkáidat.* Képeid, dobozaid és a kerámiáid legtöbbje múzeumokba, magángyűjteményekbe került. Milyen együtt látni negyven esztendő alkotásait? Mit idéznek fel? Emlékeket, vagy a festői, művészi problémákat?
Ujházi Péter: Ez mind együtt van. Egészen apró dolgok is megjelennek. Valami le van képezve. Egészen valóságos dolgok is, meg fuvallatok is. Azok az érdekesek, amikor teljesen belelátni a képekbe, a képen keresztül. Mert ha nincs megoldva, vagy csak jelzések, célozgatások, az nem idéz fel semmit. De aztán ez borzasztó is, egyszer csak úgy érzem magam, hogy körül vagyok véve. Minél inkább előkerülnek dolgok, annál inkább be vagyok szorítva. Ez a rengeteg képesítés. Annyira idegen is tud lenni. Így együtt idegen.
N.T.K.: Az első emlékezetessé vált festményeid – szám szerint három – történelmi tablók voltak: a Fehérvár ostroma és Wathay elhurcolása 1971-ből, Az utolsó pogánylázadás 1010-ben 1972–73-ból, és a szintén 1973-ban készült Jellacsics futása. Ez utóbbi szerepel a Bartók 32 Galériabeli tárlaton. Ennyire érdekelt a történelem?
U.P.: Azok olyan elbeszélések voltak, amik kevésbé természetesek, kevésbé vannak közel az emberhez. De ezek is úgy lettek, hogy nagyon érdekelt: hogyan fut el Jellasics? Természetesen a vers után, Petőfi után képzeltem el a futást – hogy is van? –, „Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva, / Seregének seregünk nyomába”. Gyerekkoromban a Néphadsereg napján, szeptember 29-én mindig ki kellett menni az iskolával a pákozdi emlékműhöz. Jól ismertem a helyszínt. Hogy lehetett ott csatázni? Teljesen irreális az egész – honnan jöttek? merre mentek? –, de minden le van írva. Az egész kis őrület egy olyan terepen zajlott, aminek ismertem, ismerem a fűszálait, meg a köveit.
N.T.K.: Mi tette személyessé, az, hogy ismerted a helyszínt?
U.P.: Igen, akkora személyesség van benne, hogy csak az én elbeszélésem érdekelt, ahogy én el tudom mondani. Viszonylag pontatlanul, mert én nem néztem utána, de a képesítés sikerült.
N.T.K.: Kevés mű maradt nálad a hetvenes-nyolcvanas évekből, múzeumokba, magángyűjteményekbe kerültek, nem volt egyszerű összegyűjteni őket a kiállításokra. Könnyen megválsz a munkáidtól?
U.P.: Mindig rábeszélnek, mert erőszakosak. Nem tudom, ki mondta, hogy nem vagyok én a saját képeim gyűjtője. Van egy-két buggyant ember, akinek saját gyűjteménye van, teljesen saját. Saját-os gyűjtemény. Nem tudom azzal hogy lehet együtt élni.
N.T.K.: A hetvenes évek első évei, amikor a történelmi képeid születtek, nem éppen kedveztek az ilyen tematikának, volt ebben valami szándékos különállás, vagy jelbeszédszerűség? Ekkor hódítanak az Ipartervesek, 1972-ben Kondor halálával mintha új korszak kezdődött volna, sehova se akartál tartozni?
U.P.: Nem úgy csináltam ezeket a képeket, hogy én egy nagy forradalmár vagyok. Az biztos benne volt, hogy ha ilyesmiről nincs szó, akkor én miért ne, miért ne képesíthetném meg. A főiskola alatt és után néhány évig egyáltalán nem érdekelt a történet, nem akartam kisregényt festeni.
Az olyan figura, mint a Kondor, nagy dolog volt. Nagyon jó festőnek tartottam eleve, de ez a grafikus magaviselet, ez nekem elég riasztó volt. Kondor nem volt riasztó, számított, hogy ő ilyeneket festett. De az elbeszéléséért nem voltam oda, a színképéért igen. És hihetetlen volt, hogy festészetet tudott csinálni, hogy tudott festészetet csinálni, és hogy a rajztudomány az rajta van-e, vagy alatta van, vagy hogy mi tartja össze az egészet, azt nem tudjuk.
Azt a rengeteg affektáló figurát, meg az ellenálló mozgalmakat ki nem állhattam, nem volt hozzájuk semmi közöm, tisztelet néhány kivételnek.
N.T.K.: 1971-ben volt az első önálló kiállításod Fehérváron. A bemutatott képek tájképek, figurákkal benépesített életképek, falusi, városi jelenetek, kocsmában, búcsúban, lovasversenyen játszódó történetek voltak. 1973-ban fested meg egy kocsmabelső látképét, a Falusi kocsmát, ma már mondhatjuk, ez korai korszakod egyik főműve. Színházi nyelven szólva, a szereplők igazi karakterek, el vannak találva, a mozdulatok, az öltözet, a színük, a gesztusaik, az egész nagyon életszerű. Mi fogott meg ezekben a hétköznapi témákban, volt benned egyfajta krónikási attitűd?
U.P.: Azt gondoltam, fessük meg azt, ami a legközelebb van, ami a legkevésbé affektált, meg nyafogó, meg direkt forradalmi, meg direkt ellenforradalmi. A kép napi gond – valahogy így képzeltem. Fehérváron van egy Móri borozó, abba festettem szögletes figurákat, ki vannak a karakterek mutatva vonalak és színek által.
N.T.K.: Egyszer mesélted, hogy a főiskolán mindent barnára meg pirosra festettél, Bernáth meg hagyta, nem szólt semmit. Mit tanultál tőle?
U.P.: Bernáth rengeteg hasznot hajtott. Nem mindegy, hogy ki ül ott az ember rossz képe előtt. Rengetegen voltak, aki föl se fogták ezt, és csak a modorát érzékelték. De az is valószínű, hogy sokan éltek belőle, vagy élnek. Bernáth azért volt jó, mert tágasnak láttam, azt lehet mondani, hogy ő egy atmoszférafestő volt. Eleve tőle tanultam festészetet, bizonyos nézetet, ahogy láttatta a levegőt.
Fiatal koromban igyekeztem kifejezni az emberi kiszolgáltatottságot, mondjuk Mednyánszkyra gondolva. Nagyon rondákat tudtam festeni, csak kínlódtam. A főiskolán portrékat kellett festeni modell után, eleinte nálam a Mednyánszky-hatás látszott – azt hiszem. Úgy akartam megfesteni azokat a barnákat és vörösöket, hogy látszódjon a kép a festék alatt – mert el lehetett odáig jutni, hogy a festmény eltakarja a képet, a festés, a festettség, ha nem jól van, az eltakarja a mondandót. Ha nagyon festékes egy kép, azt nem bírtam sosem. Persze akkor, nem tudtam így megfogalmazni ezt – addig nyúztam a képet, hogy ne legyen nyúzott, hogy úgy kellett kibányászni. Aztán tömegeket festettem, hétköznapiakat vagy történelmieket, de mozgékony minden, és színképben van, mint mondjuk a Falusi kocsma.
N.T.K.: Később még találkoztál Bernáthtal, tudta miket festesz?
U.P.: Az első kiállításomra küldtem neki egy meghívót, akkor írt egy képeslapot, a saját képe volt rajta, a Festőnő című képe. Öreg volt már akkor, de írt egy lapot Fehérvárra. Szóval kedves ember volt.
N.T.K.: Azt mondtad az előbb, hogy a Falusi kocsma színképben van. Hogyan lehetséges az, hogy egyik nap megfested a káprázatos színképű Falusi kocsmát, és pár nappal később vagy előbb a majdhogynem monokróm színképű Kocsmaudvart a kuglizókkal?
U.P.: Ez nagyon egyszerű, a kocsma belseje igenis olyan színes, a kuglizóknak meg, kinn az udvaron, amolyan a színe.
N.T.K.: Tehát a magyarázat a valóság, persze amilyennek te látod.
U.P.: Azok a képek abszolút valóságosak. Csak ennyi volt.
N.T.K.: Valóságosak és igazak is?
U.P.: A torzság igaz.
N.T.K.: És te a torzat akartad megfesteni?
U.P.: Lehet, hogy a szépet akartam, de nem bírtam, így aztán hagytam magamat – nézzük a torzat. Közben nem az a fő magatartásom, hogy kimutassam a rondát vagy a horrort. Nem vagyok naturalista.
N.T.K.: Hanem?
U.P.: A lényeget kerülgetem. Amit festek, az mind látszat, mert a lényeget nem lehet megfesteni. A látszat nagyon gyakran és nagy mértékben – torz. A látszatok alig mutatnak szépet, ha mégis, azt igyekszem lefesteni. Remélem, hogy ezek a látszatok valamennyire az érdek nélküli valóságot öltöztetik fel. Fontos dolgokat kell megfesteni, maga a kép az ünnep, nem az, amit ábrázol.
N.T.K.: A rólad szóló írások gyakran a gyerekrajzok világába kapaszkodnak, sőt van, aki egyenesen abból vezeti le a festői stílusodat, holott a gyerekrajz, a különböző népek művészete, az elmebetegek rajzai már közel száz éve közkincsnek számítanak. Talán egyesek a munkáidból sugárzó közvetlenséget, az egyenes beszédet tévesztik össze a gyermeki rajz őszinteségével. Közben a legegyszerűbb firkáidból is kiviláglik a veretes rajztudás, a figuráid meg tömény jellemábrázolások. Az egyes képeiden megjelenő pálcikaemberek vagy a vakolt képek karcolt motívumai inkább az őskori barlangrajzokat vagy a legújabb kori graffitiket idézik, mint a gyerekrajzokat.
U.P.: Igen, az ősművészetek fontosabbak voltak, a barlangrajzok, az ősfalak, a primitív népek kifejezései. Hatásos jelek és egyértelműségek, egyenesen fejeződnek ki bennük az érzelmek. A graffiti meg, ez az utcai fali lelet, az is természetes beszédnek hangzott, írott firka, és van neki anyaga is.
N.T.K.: Ha boncolgatni próbáljuk az Ujházi-látásmódot, a modern művészeti fogalomtárból előhúzhatjuk az impresszionizmust, a kubizmust, a szürrealizmust, a dadát, a lettrizmust, az art brut-t, az automatikus írást stb.
U.P.: Igen, egy pillanatra sem szabad elfelejteni a XX. századi nyelvújítást. A kubizmus majdnem olyan eleven és hatékony, mint a középkor. Ha szükséges, olyan eszközöket használok, amiket a „brutálisok” használnak. Először csak a látvány érdekelt, nem kaptam rá azonnal az automatikus írásra, a torzra meg a groteszkre. Egyszer csak azonban fontos lett az ösztönösség. Bizonyos dolgok nem tudatosan jelennek meg. Az ember észreveszi az ösztönösséget a saját munkájában, és akkor tudatosan akar ösztönös lenni, hogy így nyíltabb legyen a beszéde. A vége úgyis az, hogy a képen rendnek kell lenni.
N.T.K.: Festményeiden, kollázsaidon úgy bánsz a szavakkal, mint a formákkal vagy színekkel, a szófoszlányokat, betűket képelemként használod. Kialakítottál egy sajátos lettrizmust, amely hol játékos, hol filozofikus, egyszerre szójáték, költői fordulat, automatikus írás.
U.P.: Képük van nekik, kinézetük, írva vannak, látszanak is. Szerettem például az írott népi kerámiákat. A Dús Lacival jártunk fazekas tálakat gyűjteni Egervárra, Erdélybe. Negyedik gimnazistaként egy tanárnak rajzoltam a csákvári fazekasok motívumait. A fazekasok szépen írtak. Nagyon szeretem például cirill betűkkel leírni azt, hogy Székesfehérvár – jól néz ki.
N.T.K.: Sokszor ott vagy a képeiden, hol jelképesen, mondjuk egy palettát tartó figura utal rád, hol jelszerű önarcképben. Miért olyan fontos a személyes jelenlét?
U.P.: Mert közel vagyok magamhoz, mert én is ott vagyok a történetben, a csatában, a kocsmában, a szabadban, a vasútnál. Mindenütt ott kell legyen a festő, ha egyszer szeretek vasutat vagy síneket festeni, miért ne állhatnék ott. Amúgy bármilyen profi módon van is előállítva a kép, kell, hogy látsszak, a kép engem sem takarhat el.
N.T.K.: Az önarcképek között van néhány kerékpáros jelenet, a rólad készült fotók legtöbbjén is gyakran ott van valamelyik biciklid. Milyen szerepet játszik az életedben ez a két kerék?
U.P.: Azt hiszem, az egész működésemhez kellett a bicikli. Gyorsaságot jelentett, meg lehetőséget, például, hogy olyan helyszínekre eljussak, ahova gyalog nem mentem volna el. Ennek a vidéki biciklis sebességnek van köze a látásomhoz, a mozgó képeimhez. Meg aztán a biciklire például föl lehetett akasztani egy mappát.
N.T.K.: Vannak visszatérő motívumaid, melyek kirajzolják magánmitologikus világod helyszíneit, ilyen a barlang, a kút, az alagút, a vasút vagy a labirintus. Szereplői hétköznapi emberek, akik a képek által válnak mitikus hősökké, Ujházi-figurákká. Egy-egy motívum több jelentést is hordoz. Nézzünk néhányat, mi jut eszedbe a barlangról?
U.P.: A barlangrajznak köze van a barlanghoz. Lakhely, ahova bevésődtek a művészetek.
N.T.K.: A kút?
U.P.: Azonnal az érdi kutat látom, ahogy apám belehajol. Az egy állati mély kút volt, én abba nem nagyon mertem belenézni.
N.T.K.: Labirintus?
U.P.: „Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok / Közt nem lengedez a Zephyr” – ahogy Berzsenyi írta. A modern városi élményből ki lehet mutatni a labirintust. A labirintus természetes. De ezek főleg önarcképek, én tekergek, bolyongok ott.
N.T.K.: Sokszor használod a „részlet” szót, a Kuglizókon a képre írva Nadap részlet, képcímekben: Falkép-részlet, Piramis-részlet, Világszőnyeg-részlet, Életszőnyeg-részlet, Labirintus-részlet, Örs vezér tér-részlet, A szürke részletei, ezek mind azt sugallják, hogy a labirintus egésze nem bejárható.
Ha már költőket idézünk, Kosztolányinak van
két idevaló sora; „Mert idegen és őrült az egész, / de nyájas és rokon velem a rész.” Csak a részlet ragadható meg?
U.P.: Többnyire. Van olyan képem, amely hiába egy kép, kész kép, és úgynevezett univerzum, saját univerzum, de olyasmibe néztem bele, hogy esetleg csak sejtem az egészet. Csak egy részletét tudtam képesíteni, de az a részlet megfelel a szabályoknak, a műalkotás szabályainak. Célozgatok, vannak képeim, amik befejezetlenek, hozzá lehet tenni, de közben a részlet egy egész, de részletnek tartom, mert az. Nem látom az egészet, mert ameddig eljutottam, az egészen a „szélén” van.
Lehet, hogy az is benne van, hogy talán még lesz időm, hogy hozzá tegyek egy-egy részt.
N.T.K.: Ezért ragaszkodsz az egyszer egy méteres mérethez, mert egyszer majd, mint egy puzzle, összeáll a végső kép?
U.P.: Talán igen.
N.T.K.: Ilyen folytatásos képsorozat a Nadapi lombkép-ciklus. Azt szoktad mondani, ez a te impresszionizmusod. Hagyod, hogy hasson rád a látvány, így születtek a New York-i, a lisszaboni képek is, ott és akkor, ha az élmény friss és eleven, csak úgy tud átjönni. Igaz?
U.P.: A jelenlét szükséges hozzá. Hogy a saját szememmel lássam, és a saját kezemmel fessem azt, amit látok. Lehet, hogy ennek az igazi impresszionizmushoz nincs is köze. Ezt csak úgy nevezem. Voltam úgy, hogy már a műteremben folytattam a képet, de nem ment, és nem akartam folytatni, inkább átfestettem.
Az alatt a néhány óra alatt az ember együtt van a látvánnyal, mindenestül együtt van. És ha ez kimutatkozik a képen, az rendkívüli dolog.
N.T.K.: Nagyon sokat akvarellezel, lehet, hogy ennek az egyik oka az, hogy az érzések, élmények gyors rögzítésére a rajz mellett éppen az akvarell a legalkalmasabb?
U.P.: Igen, azért van olyan rengeteg akvarell képem, mert ha olyan körülnéző formában vagyok, este lefestem azokat az eseményeket, eseteket, amiket láttam. Ez hozzátartozik ehhez az impresszionista magaviselethez. Lehet, hogy ilyeneket csináltam egész életemben?
N.T.K.: Te mit értesz a művész szabadságán, és hogy vívtad ki magadnak?
U.P.: Igyekeztem úgy fölkészülni, s úgy kialakítani a stílusomat, hogy mindent tudjak vele közölni, szóval olyan gazdag legyen a szókincsem, vagy a jelkincsem, vagy mit tudom én – a firkáló kincsem, hogy ha kell, akkor tömeget is tudjak festeni, vagy a szellemet a sötétben, azt is le tudjam festeni, és ne okozzon nehézséget. Be van gyakorolva, hogy legyen eszközöm mindent kimutatni.
N.T.K.: Hogy lehet elkerülni a modorosságot, hogy ne merevedj bele a saját stílusodba?
U.P.: Nem nagyon lehet elkerülni. Az igyekvés persze megvan, hogy mégis elkerüljem. Csak ahhoz nyúlok hozzá lehetőleg, ami tényleg érdekel. Amikor találkozom olyan látványokkal és összefüggésekkel, amik kikerülhetetlenek.
N.T.K.: Minden képesíthető?
U.P.: Minden. Persze. Nem egy ember által. Hiszen ezt közösen csináljuk. Senki ne képzelje, hogy mindent lát, hogy átlát, hogy szélességben lát és mélységben. Ott van az egész XX. században kialakult nyelv, a kortársak, szóval együttműködünk.
N.T.K.: A nyolcvanas években különösen megszaporodtak a képeiden a nép szórakoztatását szolgáló események; lóverseny, céllövölde, autóverseny, cirkusz. Mi vonzott ezekben?
U.P.: Az, hogy nagyon színes és attraktív. A mutatványosság lényege a nehézsége, az, hogy nagyon nehezek azok a mutatványok. Számtalan ünnep van a világban, és mindenhol „kimutatják”, hogy mire képes az ember. Ezek nem személyes ügyek…
N.T.K.: Szoktad mondani, hogy te magad is mutatványos vagy. A művészlét is ilyen nehéz mutatványosság?
U.P.: Hogyne. Feltétlenül. Még ilyen méretekben is, mint amilyen méretekben én csinálom.
N.T.K.: Az utóbbi évek festményein és dobozaiban komorabb hangot ütöttél meg, bár az elmaradhatatlan ujházis irónia minden rémséget megszelídít. A 2001-ben festett négyrészes Örs vezér tér, vagy a kilenc táblás Szürke részletei, vagy a Hányattatunk című doboz-sorozat azért, mintha a földi pokol bugyrait nyitogatná.
U.P.: Igen, ezek elég nyomasztó képek és dobozok. Pedig nem akarok nyomasztani. Az menti meg őket, hogy azon igyekszem, hogy a borús kép látványos legyen, minél gazdagabb. Ronda a világ, közelebb vannak a robbantások, a világ összes rémhírét hamarabb megkapod, szinte azonnal látható és hallható mindenféle katasztrófa. Ezekkel él együtt az ember, s ehhez hozzájönnek a saját látványai. Mindezek ellenére nem hiszem, hogy ez egy rendkívüli kor lenne.
N.T.K.: Nemrég jöttél meg Kecskemétről, ahol részt vettél a III. Acélszobrászati Szimpozionon. Először dolgoztál vassal. A plasztikát eddig leginkább az agyagban tapasztaltad meg, hogy jöttél ki a vassal?
U.P.: Természetes volt az egész. A kerámiaszobraimat is úgy csináltam, hogy átláthatók legyenek, a vasszobrok is azok lettek. A vas könnyen formálható, nem mindent tud, de az agyag sem tud mindent, a vassal nem lehet húst mutatni, de lehet csinálni agyagembert meg acélembert is. Ha még vas kerül a kezembe, olyan átláthatóvá akarom tenni a szobrot, mint amilyen egy vastraverz oszlop, vagy a Lakihegyi adótorony. Olyan acélembert akarok, amely hasonlít a traverzre, és az eget festi. Nem vagyok szobrászalkat, de azért van érzékem hozzá.
N.T.K.: Remélem, hamarosan egy Ujházi-acélember fogja valahol az eget festeni.
*
U.P.: 66.
2006. május 18 — június 3., Godot Galéria
2006. május 18 — június 9., Körmendi Galéria
2006. május 18 — június 16., Bartók 32 Galéria
2006. május 18 — június 24., Pintér Sonja Kortárs Galéria
2006. május 18 — június 25., Budapest Kiállítóterem
Ujházi Péter
Festő a szabadban, 1996, olaj, vászon, 160×135 cm • © Fotó: Numann Ildikó
Ujházi Péter
GY. úr, 1994, kerámia
© Fotó: Numann Ildikó
Ujházi Péter
Őrs vezér tér-részlet, 2001
© Fotó: Sulyok Miklós
Ujházi Péter
Velence-tavi doboz, 1975, akril, fa, fadoboz, 64×69×8 cm • © Fotó: Numann Ildikó
Ujházi Péter
Villa, 1984, akril, porfesték, plextol, farost, 80×122 cm • © Fotó: Numann Ildikó