Eljött ez is. Két hatos tologatja egymást előre az úton Székesfehérvár festőbikájának neve után, ha aktáit előszedjük. Amikor még hat nullára állt Ujházi meccse, és Dús barátjának lakásában iszogattunk, jól állt neki az a számpár: megújult a művészete. Rossz a mondat. Elmélyült, írom szívesebben. 1999-es New York-i útján megtalálta a helyet és a mértékeket, amelyek méltó módon adtak teret őrületes játékának: építettek és romboltak a kivetülő belső képek. Minden látomásának földi tárgya adva volt, csak látni kellett. Meglátni, hogy ez az, ami. Ez az, amit (amire) éppen gondolt. Utána már a tönkregyalázott, átépülő Örs vezér tér gödreivel, átkelőkkel, Duna nélküli árvizével, saját nyomoruk termékeit kiárusító szerencsétlenjeivel, csak őt várta: meg is kapta többszörösen emlékképét. Ujházi főművei készültek ott. Olyan férfi ment el akkor oda, aki már mindent tudott, mindent látott. Tudta, mi a lehetőség. Az a fajta, nem komolykodó játékosság, ami szemléletét jellemzi és jellemezte, ott tisztult lazaságból bölcsességé. Mivel megismerte a világot, felfogta az esélyeit: rájött, nem lesz soha „nemzetének NAGY FESTŐJE”, de gazdája lett önmagának. Az összegző, tudatos, intelligens én-kavalkád és én-fesztivál formáiba váltott át akkortól készített műveiben. A Vasárnap Brooklynban visszaköszönt Kőbánya és Zugló között, de nem festői önismétlés formájában, hanem a sokat látott, sokat próbált, érett férfi szemével és keze nyomán, aki látta, meg- és belátta akkoriban már, hogy a különbségek bár néha-néha csillognak, valójában felszíniek és nem léteznek: a fájdalmas lényeg, az átmeneti lét esendő, bizonytalan, megalázó volta ott rohaszt el mindent világaink mélyén.
Ujházi egyszerre okos és játékos. Rendhagyó módon képzőművész. Legalábbis, ha azon beidegződéseink szerint nézünk pályájára és műveire, hogy valaki ügyesen festeget az alsó iskolában, meg is nyer egy országos diákversenyt, felveszik a kisképzőre, mulatozik, „fellázad”, majd – érdeke szerint – komoly srác lesz, felveszik a Képzőművészeti Egyetemre, amit elvégez, és inspiráció híján, néhány ösztöndíj
és megbízás után elvegetál a temetésig.
Ujházi Péter nem ez az alkat.
Visszatérek a bekezdést elindító mondathoz. Tehát: Ú. P. okos. Valóban az. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy okos festő vagy dobozkészítő. Úgy is az, de ez részben magánügye, részben a művészettörténészek dolga elcsámcsogni rajta. Még csak nem is arra gondolok, hogy megvan a magához való esze, azaz nem ejtették fejre, nem hülye, kijárja, elintézi azt, ami neki kell, tudja, mitől döglik a légy, jó művész és nagy betyár, ismeri a kiskapukat, a kapcsolatok sok értékét, benne is van minden jóban. Nem véletlen: kiskakas lett Székesfehérvár szemétdombján. Ismétlem: nem gondoltam ilyesmire.
Ujházi Péter okossága szép szellemének világából táplálkozik. Hihetetlen pontossággal veszi észre, érez rá arra, hogy egy probléma, rejtély vagy jelenség miről szól, mi a lényege, mik mozgató elemei. Mindemellett művelt is. Azt sem a könyvmolyok vagy könyvtárakban porosodó fiúk, lányok, urak, hölgyek betűzabáló módszerével szerezte meg, hanem ösztönösen, belsőjéből vezettetve tette magáévá azokat az írásos élményeket, módszereket, adatokat, amelyek által – nemcsak élvezőként, hanem használva őket – kiteljesíti világát: életét, sok látomását. Tudása és műveltsége nem a rendszerező alkatú emberek lelki gazdagsága szerint épült, hanem éppen olyan spontán módon kiteljesedett és rendszertelen, mint festészetétől kezdve minden, amit tőle kapunk.
Ez annak is a következménye, hogy Ujházi Péter játékos.
Amikor valaki lazának tűnő kompozícióit végignézi, és akár gyönyörét is leli bennük, ritkán veszi észre, hogy rendkívüli intellektuális muníciókkal rendelkező képcsináló játszik vele. Nemcsak azért, mert a szerző annyiféle szövegapplikációval rakja tele építményeit és festményeit, hogy már azok láttán is jóízű kacagásra ragadtatják el magukat nézői, hanem azért is, mert miután kinevették magukat, csak akkor kezdenek elmélyedni a különböző forrásokból összeszedett szövegrészek értelmén, amelyek játékos formákban ugyan, de alapvető építőelemeivé válnak a műveknek. Népies konyhai falvédőszövegektől kezdve a kizárólag vájtfülű irodalmi ínyencek által ismert középkori bölcsességekig mindenféle leírt szöveg érdekli. Bele is helyezi őket műveibe: mondják ki sűrítetten, autentikus módon a kimondhatót, hogy neki több ideje és energiája maradjon a megjelenő szentenciák környezetének megteremtésére.
Az általa létrehozott világokban minden relatív. Sajátos belső összefüggések, törvények, mozgási és értelmezési irányok szerint épül fel, működik, lélegzik minden egyes kép. Először is, Ujházi általában széltől szélig festi, értsd: befesti a képeit. Nincsenek bennük kitüntetett felületek, nem a geometriai középpontok köré vagy onnan szerveződnek a folyamatok, nem azokból kell többnyire megfejteni a konstrukciót. Bármilyen furcsa, ez a helykitöltő festési mód engem a történetmesélésre, a festőből kikívánkozó, egymással versengve kiömlő jelenés- vagy eseményhalmazok öntörvényű burjánzására emlékeztet. Nem azt értem ezalatt, hogy Ujházi Péter „nagy mesélő”, és történet történet hátán ömlik elénk ecsetje nyomán, hanem azt, hogy gyorsabban gondolkozik, mint ahogy fest vagy dobozt csinál, és mindegyik gondolatszál teljességét egymás mellett élvezi és éli át, és önti elénk képein át. Az egyes jelenések elemei és figurái összeütköznek, szinte megbotlanak egymásban, és ez jó, sőt, nagyon jó, mert ezek a „balesetek”, képi, lelki karambolok adják a művek dinamikáját, azt a fajta – nem a történetekből, hanem a festés és a szerkesztés módjából fakadó – feszültséget, amely az Ujházi-munkák legvonzóbb és legjellegzetesebb sajátossága. Az elemeknek ez a furcsa, önpusztító tobzódása a legutolsó években kivételesen szép képköltészetté vált. Azt vettem észre, hogy az egyes festészeti (dobozolási) képelemek önálló szigetekké váltak komponálás közben. Valóban, mintha a képzelet öntörvényű, önvilágú alakjaiként jelennének meg a képeken. Mozgásaik iránya is sajátságos. Környezetüktől függetlenül, tőlünk (tőlük, Ujházitól) függ mozgásuk iránya (szinte a Bosch képein érzékelhető magzatvízvilág sajátos törvényeit idézve), ritmusa, célja (még a fel-le irányt vizsgálva is), annak megállapítása, hogy amikor látjuk őket, repülnek, sodródnak, zuhannak vagy netalántán épp megálltak és körülnéznek, felmérik a terepet. A törvények tehát, amelyek képi életüket szabályozzák, nem érvényesek törvényszerűen a körülöttük úszó, stagnáló vagy vonuló más álomlények létére és mozgására. Mindegyik önálló közegben leledzik.
Ugyanakkor, nem ellentmondva az Ujházi-képek intellektuális értékeinek, a látomásburjánzás úgy hat a nézőre, mint egy falusi, kül- vagy kisvárosi kocsma nagy dumás törzsvendégének kifogyhatatlan, csodálatos történetei, amelyeket mindenki ismer már, de senki sem emlékszik a fordulatokra pontosan, amiket amúgy is folyton megváltoztat az előadó. A János vitéz, Háry János, Münchausen báró, a Dorottya vagy az Egri csillagok jut egy-egy képe részletein elmerengve eszembe. Ujházi – egyik – régi kedvencének, Január Hercegnek a kreatúrái élnek mindig deklaráltan önálló, egyedi világban, ami által ő filozófiát teremtett, vagy a filozófiája teremtette azokat, mert annak lenyomataiként láthatóak. A két módszer sok tekintetben hasonlít egymásra, mégis mindkettőjüknél másról van szó – úgy gondolom. Amíg Január, érzésem szerint, a világ megváltoztatását akarja, addig Ujházi stabilan működő monomániáját követve egy szkeptikus, szomorú ember megnyilvánulásaival szembesülünk, úgy érezzük, szar a világ, nemcsak most, de szar volt mindig. A lenyűgöző mennyiségű, nagyon-nagyon változatos, pontos és fontos, különböző fajsúlyú irodalmi vendégszövegekkel azt látjuk csak bizonyítva, hogy Ujházi nem nyafog, mert tényleg szar volt, szar volt mindig.
Ujházi, mint az igazán nagyok általában, mer úgy festeni (és dobozokat szerkeszteni), mint a gyerekek vagy a felnőtt korú sérült lelkek: vállalja a felszíni áttekinthetetlenséget, a túladagolt részletet vagy a túlzottan nagy léptékű információkat, az elnagyolt(nak tűnő) figurákat, a hangulatsűrítést az elemek részletezése helyett, a vizionálást az oknyomozás helyett, a lélektant a hagyományos értelemben vett kidolgozás helyett, a fontos elemek felnagyítását a kompozíciós szempontok méricskélése helyett. Nehéz lenne megmondani, annak ellenére, hogy fényképportré-applikációkat is alkalmaz, és felismerhetők képein az általa festett emberi figurák, hogy absztrakt vagy figurális festő-e Ujházi, vagy talán valamiféle harmadik csoportba sorolható ?
Érdekes számomra, hogy mennyi képét ihlette a török hódoltság ideje, vagy legalábbis annak sajátosan ujháziasított legendáriuma. Mintha az, a megszállásból fakadó biztos rossz, ami – mint tudjuk – messze nem volt annyira rossz, mint történelmünk más, rossznak titulált időszakai, jelentené a mintát számára ahhoz, hogy a létezésünket megkeserítő „örök rossz” lényegét megfogalmazhassa. Az ő török harcosai a primitív útonállók és a mesebeli gonosz tündérek vagy rossz szellemek vonásait, habitusát egyesítik. Nem áll jól a szemük sem. A bokánkat, nadrágszárunkat méregetik, mint a veszett kutyák. Lételemük a rablás, a harácsolás.
Az utóbbi években Ujházitól – számomra – a dobozai adják a legtöbbet. Egyrészt én ezeket színházi előadások jeleneteiként vagy sűrítményeiként fogom fel. Ujházi született drámaíró és szcenírozó a szavak legklasszikusabb értelmében is. Szerencsére mégsem ír csak gondolatban. Lusta ahhoz, vagy túl okos, hogy egy dráma teljes hosszát végignyögje: ez alkatától idegen. A drámai feszültségeket viszont, olvasva és gondolkozva, meglátva, belészeretve talán minden között a legfontosabbnak ítéli. Dobozai ilyen koncentrált feszültség-központokként működnek. Ezekben is, sőt, ezekben igazán minden játék, gagyi, a nagy vurstlibeli átverés, de ez adja a költészetet. Találtságuk jele csak az öltözetük, össztáncuk az érdekes.
Ujházi Péternek az a lépése, amelyik az első doboz elkészítésének első gesztusaként fogható fel, a nyílt művészettagadást jelenti. A gyermekjátékok kezdetét. A hősnek látott hintalovat és elrepülő álmainkat. Humánterápia egy-egy doboz figuráit végigélni. Tehát Ujházi olyan természetű régiókat hozott létre vagy régiókba keveredett, amelyek a józan paraszti valóság eszközeivel megjelenített, legabszurdabb, történelmi és jelenkori életdrámák történéseit tárolják, ki tudja, miért.
Ujházi a természetes ritmusban és módon élő ember spontán kreativitásának szintjén dolgozik. Dobozai nem sorolhatók a „művészetnek” nevezett, kétezer éves világturné hivatalos programjában szereplő műalkotások közé.
Talán ezért bírom őket ennyire.
Ujházi Péter
Alkimisták, 2005, assemblage, 37×36×26 cm • © Fotó: Numann Ildikó
Ujházi Péter
Őrs vezér tér-részlet, 2001
© Fotó: Sulyok Miklós