Black&decker - Nagy-Magyarország mennyország?

Szögezzük le előre: az Ernst Múzeum Közös tér című kiállítása totális kudarc. Pusztán a tárlat alcímét tekintve – Az etnikai kisebbség és a kulturális identitás a Kárpát-medence művészetében – arra gondol a gyanútlan látogató, hogy a rendezők (a felkért kurátorok) alaposan elemezték azt a három fogalmat (etnikai kisebbség, kulturális identitás, Kárpát-medence), amelyek nyomán felépítették a kiállítást. S bár Ablonczy Balázs a kiállításhoz készült katalógusban megkísérel rendet vágni a kisebbségkutatás terminológiai „dzsungelében” (megkülönbözteti az államnemzet, az etnikum, a kultúrnemzet, a nemzetállam, a nemzetiség, a nemzeti kisebbség és a politikai nemzet fogalmát), az Ernst Múzeum igazgatónőjének kevésbé szofisztikált, ha tetszik, egyszerűbb elképzelése van minderről. Kárpát-medence alatt elsősorban a trianoni békediktátum nyomán a nemzettesttől erőszakosan elszakított területeket érti, kiállítani pedig csak olyan művészeket engedett, akik művészetükben csakis erre a problémára fókuszálnak, vagyis (kulturális) identitásuk beszűkül arra a tényre, hogy – Keserü Katalin megfogalmazásában – egy „kisebbségi régió” kisebbségi létét tematizálják. Akinek esetleg más identitása is van, vagy művészetét nem csak ebben a behatárolt keretben képzeli el – mint például egyes szlovákiai, a nemzetközi művészeti életben is elismert alkotók –, azokat K.K. asszimilánsnak tekinti, és ezen – a katalógusban bőven ki is fejtett! – megbélyegzéssel egyetemben kizárja őket az alig álcázott trianoni emlékkiállításból. A nézőket a következő feliratok tájékoztatják: Erdély, Vajdaság, Kárpátalja, Szlovákia, Szlovénia, Magyarország – és Roma művészet, Roma reflexiók. Eltekintve attól a ténytől, hogy ez utóbbi két felirat a helyesírás szabályait figyelmen kívül hagyva, egybeírva (!) látható, nehezen érthető, hogy miként illeszkedik a területeket megjelölő termek logikájába a legnagyobb magyarországi etnikai kisebbség művészetéből válogatott anyag? A magukat cigánynak valló művészeknek talán nem Magyarország a hazájuk? Ez az a szokásos eset, amikor a politikai korrektség mögül nemcsak kilóg a lóláb, hanem totálisan le is leplezi annak divatmajmoló, a lényeget megérteni nem képes, alapjaiban rasszista jellegét – lehetséges, hogy a rendezőknek nem tűnt fel, hogy a roma művészeket a többiektől elkülönítve, nem virtuális, hanem tényleges gettóban helyezték el? Erre nem mentség, hogy valóban ritkán szerepelnek reprezentatív kiállítóhelyen roma művészek (nem lehetne csakis nekik szentelni egy kiállítást?), bár kétségtelen, hogy ez a szegregáció kifejezetten jót tett a roma anyagnak: épp ezáltal válik le a kiállítás zavaros koncepciójáról. A kiállítás leporellójában – amely valamilyen rejtélyes okból nem sorolja fel az összes kiállító művészt – a koncepcióval kapcsolatban felmerülő alábbi kérdéseket olvashatjuk: „(1) A kisebbségben élő etnikumok életkörülményei, intézményei lehetővé teszik-e körükben a művészet születését ma? (2) Művészet-e az, ami kisebbségben születik, a kisebbség értelmezése szerint művészetként? (	Szirmai Norbert – Révész János Jobb a Fradi, 2002 • © Fotó: Bordács Andrea Elekes Károly Hymnusz, 2000 • © Fotó: Bordács Andrea
El Kazovszkij Hinta, 2005 • © Fotó: Bordács Andrea
3) Meg tud-e jelenni ez művészetként, nyilvános tud-e lenni a kisebbségi, a többségi, esetenként az anyaországi és az egyetemes kultúrában?” A kérdések komoly problémákat vetnek fel, ti., hogy egyáltalán van-e bármilyen értelmük. Rejtetten ugyanis több olyan dolgot állítanak, aminek erősen kétséges az érvényessége. Ha kisebbségként pozicionálunk művészeket, az feltételezi, hogy létezik homogén többségi művészet, például hogy nemzetközi kontextusban beszélhetünk jellegzetesen magyar, román vagy szlovák művészetről. Ez természetesen nem igaz, a huszonegyedik század elején (tehát ma) nincsenek stílusok, csak atomizált alkotók. Az egyéni kézjegy kialakításához elsősorban invenció kell (vö. 1.), nem feltétlenül intézményi háttér; egy kolozsvári vagy budapesti diploma még nem garantálja a művészi minőséget, főként, ha a művészetként való elismerés ez esetben csakis az Ernst Múzeum igazgatójától függ. Művészet az, amit bizonyos körökben elfogadnak művészetnek (vö. 2.), még ha az elitkultúra hajlamos is erről nem tudomást venni. A nyilvánosságban való megjelenéshez nemcsak arra van szükség, hogy a művész kapcsolati tőkéje erős legyen, hanem hogy a művészeti szcéna egyes szereplői (galériák, múzeumok vezetői, kurátorok) fontosnak és érvényesnek is tekintsék az adott alkotó művészetét (vö. 3.). A kiállítás nemzetiesch összeállítása oda vezetett, hogy például a „többségi anyaországra” is ható MAMŰ létezését sem érzékelheti az utóbbi harminc év művészetében járatlan látogató, nem beszélve a 2000-es évek eljén feltűnő Sensaria-csoport működéséről. A kiállításon szereplő erdélyi művészek többsége réges-rég Magyarországon él vagy Nyugatra emigrált – az erdélyi magyar művészek ezredvégi kivándorlási hullámával a katalógusban Vécsi Nagy Zoltán tanulmánya foglalkozik –, s ugyanez elmondható a jugoszláv háború elől menekülő délvidéki magyarokról is. Nem mintha e művészekből olyan sok szerepelne a kiállításon. Erős kivétel a „szerephalmozó” Szombathy Bálint, akivel nem csak kurátorként és a katalógus egyik tanulmányának írójaként találkozhatunk, hanem kiállító művészként is – ez utóbbit csak az indokolhatta, hogy millenniumi sorozatának alapja és háttere a Trianon előtti Nagy-Magyarország térképe volt. Makovecz Imrének elévülhetetlen érdemei vannak az organikus építészet megteremtésében, a kérdés csak az, hogy a külsődleges megoldások erőltetése minden esetben igazolható-e? Ha megtekintjük a szlovákiai anyagot (amely kényszerűségből építészeti tervekből és épületfotókból áll), köztük az organikus iskola nyomán felépülő révkomáromi Európa-udvart, ezt a vérfagyasztó (posztmodern?) egyvelegét az építészeti Disneylandnek és a panoptikumnak, benne az óriásra növelt és stilizált magyar koronával, akkor elbizonytalanodunk, nem véletlenül. (Még szerencse, hogy kontrasztként bemutatták azokat a fényképeket is, melyek Abonyi C. Péter üdítően modern és elegáns háromszlécsi római katolikus templomáról készültek.) Mindezt Makovecz Anna installációja, ez a hímzett párnácskás, szobaszökőkutas giccsborzadály keretezi. A mű kiállításának oka „természetesen” nem az Ernst Múzeum igazgatójának alig titkolt elfogultságában keresendő, hanem (figyelem!) a párnákon felbukkanó kalotaszegi minták jelenlétében. Ha a magyarosch tematika felülírja a minőséget, akkor nem lehet csodálkozni a kiállítás nagy részére jellemző súlyos kvalitásbeli problémákon. Jöjjön akkor a hét vezér (Szemán Öcsi Ferenc: Honfoglalás), sírjon, akinek nincs bora… Tudjuk, Kosztolányi Dezsőt is megcsapta az irredentizmus szele. De könyörgöm, Trianon óta nyolcvanhat év telt el! Nem kellene relevánsabb problémákkal foglalkozni?	Kiállítási enteriőr © Fotó: Bordács Andrea

3) Meg tud-e jelenni ez művészetként, nyilvános tud-e lenni a kisebbségi, a többségi, esetenként az anyaországi és az egyetemes kultúrában?” A kérdések komoly problémákat vetnek fel, ti., hogy egyáltalán van-e bármilyen értelmük. Rejtetten ugyanis több olyan dolgot állítanak, aminek erősen kétséges az érvényessége. Ha kisebbségként pozicionálunk művészeket, az feltételezi, hogy létezik homogén többségi művészet, például hogy nemzetközi kontextusban beszélhetünk jellegzetesen magyar, román vagy szlovák művészetről. Ez természetesen nem igaz, a huszonegyedik század elején (tehát ma) nincsenek stílusok, csak atomizált alkotók. Az egyéni kézjegy kialakításához elsősorban invenció kell (vö. 1.), nem feltétlenül intézményi háttér; egy kolozsvári vagy budapesti diploma még nem garantálja a művészi minőséget, főként, ha a művészetként való elismerés ez esetben csakis az Ernst Múzeum igazgatójától függ. Művészet az, amit bizonyos körökben elfogadnak művészetnek (vö. 2.), még ha az elitkultúra hajlamos is erről nem tudomást venni. A nyilvánosságban való megjelenéshez nemcsak arra van szükség, hogy a művész kapcsolati tőkéje erős legyen, hanem hogy a művészeti szcéna egyes szereplői (galériák, múzeumok vezetői, kurátorok) fontosnak és érvényesnek is tekintsék az adott alkotó művészetét (vö. 3.).
A kiállítás nemzetiesch összeállítása oda vezetett, hogy például a „többségi anyaországra” is ható MAMŰ létezését sem érzékelheti az utóbbi harminc év művészetében járatlan látogató, nem beszélve a 2000-es évek eljén feltűnő Sensaria-csoport működéséről. A kiállításon szereplő erdélyi művészek többsége réges-rég Magyarországon él vagy Nyugatra emigrált – az erdélyi magyar művészek ezredvégi kivándorlási hullámával a katalógusban Vécsi Nagy Zoltán tanulmánya foglalkozik –, s ugyanez elmondható a jugoszláv háború elől menekülő délvidéki magyarokról is. Nem mintha e művészekből olyan sok szerepelne a kiállításon. Erős kivétel a „szerephalmozó” Szombathy Bálint, akivel nem csak kurátorként és a katalógus egyik tanulmányának írójaként találkozhatunk, hanem kiállító művészként is – ez utóbbit csak az indokolhatta, hogy millenniumi sorozatának alapja és háttere a Trianon előtti Nagy-Magyarország térképe volt. Makovecz Imrének elévülhetetlen érdemei vannak az organikus építészet megteremtésében, a kérdés csak az, hogy a külsődleges megoldások erőltetése minden esetben igazolható-e? Ha megtekintjük a szlovákiai anyagot (amely kényszerűségből építészeti tervekből és épületfotókból áll), köztük az organikus iskola nyomán felépülő révkomáromi Európa-udvart, ezt a vérfagyasztó (posztmodern?) egyvelegét az építészeti Disneylandnek és a panoptikumnak, benne az óriásra növelt és stilizált magyar koronával, akkor elbizonytalanodunk, nem véletlenül.
(Még szerencse, hogy kontrasztként bemutatták azokat a fényképeket is, melyek Abonyi
C. Péter üdítően modern és elegáns háromszlécsi római katolikus templomáról készültek.) Mindezt Makovecz Anna installációja, ez a hímzett párnácskás, szobaszökőkutas giccsborzadály keretezi. A mű kiállításának oka „természetesen” nem az Ernst Múzeum igazgatójának alig titkolt elfogultságában keresendő, hanem (figyelem!) a párnákon felbukkanó kalotaszegi minták jelenlétében. Ha a magyarosch tematika felülírja a minőséget, akkor nem lehet csodálkozni a kiállítás nagy részére jellemző súlyos kvalitásbeli problémákon. Jöjjön akkor a hét vezér (Szemán Öcsi Ferenc: Honfoglalás), sírjon, akinek nincs bora…
Tudjuk, Kosztolányi Dezsőt is megcsapta az irredentizmus szele. De könyörgöm, Trianon óta nyolcvanhat év telt el! Nem kellene relevánsabb problémákkal foglalkozni?