Az Artpoolban megrendezett Folyamat feltárva, EvoMUSART 2006, azaz
Evolutionary Music and Art 2006 kiállítást a „miből” tette felettébb érdekessé.
Ma már senkit sem ér meglepetéséként, ha televíziós készülékekkel, vetítésékkel, hangszórókkal találkozik egy képzőművészeti kiállítótérben. Nekünk sem újdonság, hogy az Artpool P60 kiállítóterében videómunkák és digitális eljárásokkal működő installációk vannak felállítva. Azon viszont, hogy egy mű milyen nyilvános színtereken jelenik meg, viszonylag sok múlik. Ugyanis az Artpool kiállítása „eltévedt”. Lesétált az internet digitális hálózati rendszeréről, és egy pillanatra megpihent a P60 pincehelyiségében.
Első látásra „átlagos” videómunkák töltik be a teret. Villódzó fények, színsémák, furcsa hangok. Hol a nagy „Aha!”, a nagy áttörés, a nagy attrakció? Az igazi kérdés mindig az, hogy sikerül-e a műveknek érvényesülniük, megtörténik-e művekkel való találkozás, a megértés. Látható-e a koncepció, felfoghatóak-e a művek, vagy csupán egy kusza technikai bemutató az esemény.
A kérdés jelen esetben is az, hogy többet látok-e egy izgatott asztaltársaságnál az „utolsó vacsora” egy ábrázolásában, vagy csak annyit, amennyit Panofsky afrikai busmanja, aki a megfelelő kulturális kódok (a bibliai történet, illetve a reneszánsz perspektívaábrázolás szabályrendszerének ismerete) hiányában nem tudja értelmezni az előtte látható eseményt. Ha van bármilyen harc a kultúrában, akkor az a kevés, de értékes figyelemért folyik, amely mohó, kielégíthetetlen és felettébb türelmetlen. Ezért óvatosan kell a megfejtendő rejtvényeket a műveket elé tárni. Kontextus és kiállítás kérdése az egész. Amikor egy kiállítótér szentségébe lépünk, minden olyan zaj, fény, amely mellett az utcán elmennénk, különleges jelentőséget nyer. A gyakorlott és edzett kiállításlátogató a legapróbb változásokat is érzékeli, műalkotásként azonosítja és reagál rá. Hányszor néztünk már modern műalkotásnak egy kapcsolószekrényt vagy párologtatót
a múzeumban. Néha tévedtünk, néha meg csak úgy hittük, tévedünk, mint Tót Endre zseniális műalkotása, a Múzeumi segélyhívó telefon esetében, amely pont az ilyen előítéleteinkre játszott, és a szinte minden kiállítóhelyen megtalálható biztonságtechnikai eszközt sajátította ki művészeti célra.
Az elsőre értelmetlen kép és hanghalmaz, legyen akármilyen megnyerő formában „tálalva”, ha nem azonosítja önmagát, eltűnik, figyelmünk továbbsiklik felette. Ha viszont játszunk a művel, partnerei leszünk, a kiállítás eléri célját. Az Evolúciós zene és művészet workshopot kísérő kiállításon bemutatott művek nagy része ugyanis csak részben kötődik szén-szilícium alapú valóságunkhoz, többségük a nullák és egyesek semleges tartományában létezik. Digitális lenyomatok csupán, amelyek bárhol, bármikor megidézhetőek a megfelelő fordítóeszközök segítségével, egyszerre akár több helyen is, változatlan minőségben.
Nem csak a művészek által felhasznált, mindennapi képi vagy hangzásbeli világ az ismerős, hanem a generatív eszközökkel létrehozott képi világ is, amelynek az Artpool P60-ban kiállító művészek vakmerő úttörői, hiszen nap mint nap találkozhatunk munkáikkal weblapokon – egy olyan világban, amelynek varázsszava a sávszélesség. Ezek a rövid kódokkal megírt, önjáró rendszerek rengeteg számítógépes grafikai alkalmazásban kísértenek a mindennapokban, anélkül, hogy nekünk erről bármiféle fogalmunk volna.
Több olyan kísérlet szerepelt az Artpool P60-ban, amely – ne feledjük, hogy egy, az evolúciós algoritmusokon alapuló számítások lehetőségeit megvitató konferenciához kapcsolódott a kiállítás – inkább egy technikát vagy alternatív megoldást mutatott be egy meglévő problémára.
Az evolúciós számítás egy önfenntartó rendszer. Egy mesterséges intelligencia-modell, amely előre meghatározott paraméterek mentén épül fel. A művész meghatározza a paramétereket, kiválasztja az adatokat, a mintát – legyen az hang vagy szín, vagy bármilyen más digitálisan értelmezhető impulzus –, és útjára bocsátja a folyamatot. A rendszer pedig a művész által meghatározott evolúciós együtthatók mentén végzi a műveleteket. Ez egyfajta véletlenszerűséget visz az eredményekbe, amelyet közvetlenül nem, csupán az együtthatókat változtatva módosíthatunk – ezáltal valamiféle számítógépes akciófestészetté, performansszá avatva a művet, tehát a néző közvetett módon a műalkotás készítési folyamatába is beleláthat…
Amikor huszonkét művész a feltárás szándékával állítja ki műveit, gesztust tesz felénk: ezeket a műveket csak itt és most láthatjátok működni. Ez a gesztus sokkal inkább az időbeli, előadó-művészeti dimenzióba mozdítja el ezeket a műveket, amelyek így már a nem hagyományos értelemben vett képzőművészeti alkotásokká, hanem kölcsönös, nézőt és művet magába foglaló folyamattá, interaktív művé állnak össze. A folyamat, a művek persze figyelemmel kísérhetőek a kiállítás bezárását követően is, de egy, az interneten – és ez persze igaz bármilyen más köztérre is – fellelhető mű egészen addig láthatatlan, amíg valaki fel nem hívja a figyelmünket a létezésére.
A Folyamat feltárva kiállításon bemutatott műveket két csoportra lehetne osztani esztétikailag, illetve ezzel párhuzamosan technikai megoldásaik, kutatásaik területén.
Bret Battey
cMatrix10-es program • © Bret Battey
„Nincs olyan, hogy stabil állapot, mindig minden változik. ...A cMatrix10 nem más, mint audiovizuális élmények egyismeretlenes matematikai egyenletekké való redukálása.
Majd pedig az egyenlet határozza meg a mű térbeli elrendezését...”
Derek Gerstmann
Minden dolgok eredője (szoftver és a szoftver által készített animáció) • © Derek Gerstmann
„Miközben egyre mélyebben merültem el kutatásaimban az evolúciós programozási módszerek területén, illetve számítógépes grafikai megjelenítésbeli alkalmazhatóságukban, kidolgoztam egy evolúciós alaprendszert, amely következetes grafikai felületeket emel ki a látszólag teljes káoszból...”
Stanza
Folyamatosan változó tájak III. (valósidejű generatív audio-vizuális festmények) • © Stanza
„Olyan festményt képzeljünk el, amely figyel, követ, gondolkodik, megállapít, és végül megváltozik, át- és újjáalakul. Ahogyan a látogatók elhaladnak a festmények előtt, azok a mozgásból, hangból és egyéb együtthatókból újabb és újabb formákat vesznek fel.
A modernista absztrakció, csak a kötelező unalomfaktor nélkül. Végre egy kép, amely
minden látogatónak más arcát mutatja.” (további információ: www.stanza.co.uk,
www.amorphoscapes.com)
Günter Bachelier
Metamorphosen, 2004 • © Fotó: Rácz Márta
„Egy evolúciós művészeti módszert fejlesztettem ki, mely egy mintaszerkezet-poolt használ, ahol az egyedeknek egy-egy kép felel meg. ...A kiválasztott képegyedek matematikai szimmetriaműveletekkel lettek átalakítva... Az így generált képek a mintamémek, melyek a következő generációnál a képegyedek új kombinációját eredményezhetik.”
Jeremy Thorp
fa.növesztés • © Fotó: Rácz Márta
„A fa.növesztés projekt egy év munkáját mutatja be, amelynek célja algoritmus-fák növesztése volt. Kizárólag egyszerű matematikai kódok által vezérelve, négy fa indult növekedésnek... a végeredmény nagyméretű digitális nyomatokon látható.”
Az egyik csoport a már említett digitális munkákból tevődik össze, amelyek az Európai Genetikus Programozás konferencia és az ahhoz kapcsolódó művészeti workshop címében is szereplő evolúciós algoritmusok segítségével próbálnak meg új, művészileg és technikailag is haladóbb műveket létrehozni. Egy ilyen új digitális grafikai megjelenítés, Pascal Dombis Mikado vagy Derek Gerstmann amerikai művész Spawner (Minden dolgok eredője) cimű munkája, illetve a cMatrix10-es program Bret Batteytől vagy Stanza folyamatosan változó tájai, amelyek látszólag véletlenszerű grafikai motívumok összevisszaságából állnak, ugyanakkor összevisszaságukban mégis tökéletes rendszerek.
A kiállított művek másik csoportja az, ahol a művek nem csak digitális formában voltak jelen, illetve nem csak digitális reprezentációjuk volt, hanem fizikailag is megfoghatóak, megérinthetőek voltak. Interaktív művek. A működésükhöz szükséges inputokat, bejövő adatokat ott helyben a látogatóktól, művészektől kell, hogy megkapják. Nem csak a digitális interfész limitált adatbeviteli eszközeire vannak hagyatkozva, hanem más, új, (r)evolúciós érzékelőkkel is el vannak látva. Megérinthető, zenélő szövetek, emberi antennák és thereminek, daloló időjárás vagy vonító folyosó, ezek a művek mind csak a performálás útján jönnek létre, részben azért, mert erősen kísérleti jellegűek, és avatatlan kezek nem tudják megszólaltatni őket, részben mert nagyon nehezen észlelhetőek, mivel beleolvadnak környezetükbe. Az valamennyi műben közös, hogy a körülöttünk lévő, triviális, mindenki számára ismert, és épp ezért rejtett hang-, mozgás- és fényhatásokból válogatja mintáit, anyagát. Mégis időbe kerül, míg ezeket a hangokat a helyükre tesszük és felismerjük magát a művet, például Crystin Magnus amerikai művész hanginstallációja esetében, mely a mindennapjaink részévé vált hangokat használja (például a számítógép-egér hangját vagy a mobiltelefonok felerősített digitális hangjait).
Az elsőre véletlennek tűnő mozgások mind érthető és előremutató rendszerré állnak össze, és nem csak azért, mert az evolúciós egyenletek általában a művészeknek, és közvetetten a szemlélőnek is igen tetszetős eredményeket érnek el, hanem azért is, mert az együtthatók, amelyek kormányozzák őket, felettébb újnak, meglepőnek hatnak. François-Joseph Lapointe tánckoreográfiái például látszólag semmilyen különleges mozgási vagy formai újítást sem hoznak, ha ellenben értesülünk arról, hogy a táncosok mozgását baktériumok mutációi rendezik szekvenciákba, teljesen új élményben lesz részünk. Hiszen nem az evolúció az érdekes ezekben a művekben, hanem az, hogy még ma is vannak olyan emberek, akik számára oly sok érdekességet tartogat, annyira izgalmas és vidám hely a világ, hogy vizsgálódásaikat nem korlátozzák holmi előre kigondolt sémák, szabályok, rendszerek, emberi konstrukciók.
Mikor Cage-et – kinek a jelen tárlat is szellemi öröksége –, az a vád érte, hogy túlságosan nagy teret enged a véletlennek műveiben, és így azok értelmetlen kuszasággá válnak, a rendszerbe vetett mély hitével védekezett: ennek hiányában a véletlen pusztán egy abszurd, sehova nem kifutó jelenség volna, így viszont – műalkotás formájában – mélyen emberi, mindnyájunkból gyökerező, természetes jelenség. És ettől lesz mind Cage munkásága, mind minden más, az emberi szellem végtelen sokféleségét bármilyen – hívjuk akár evolúciós, akár a véletlen – eszközzel feltáró mű közeli, emberi, ismerős, humoros. Hiszen ez a lényege a Folyamat feltárva kiállításnak. A humor, amely minden egyes műből árad. A mi dolgunk az, hogy megértsük a csattanót.
Az eseményhez kapcsolódó hibrid DVD-CD kapható
az Artpoolban.
A kiállítás internet-elérhetősége:
http://www.artpool.hu/2006/evomustart/
*
A 2006 tavaszán Budapesten megrendezett nemzetközi Európai Genetikus Programozás konferenciához csatlakozó EvoMUSART műhely kiállítása (kurátorok: Janis Jefferies és Tim Blackwell). Az EvoMUSART workshopok témája az evolúciós számítások alkalmazása a művészetben, zenében és más médiumokban.
A művek fotóit a művészek bocsátották rendelkezésünkre.
Stanza
Folyamatosan változó tájak III.
Derek Gerstmann
Minden dolgok eredője • © Fotó: Rácz Márta
Dennis Miller
faktura (videóinstalláció) • © Fotó: Rácz Márta
„A faktura egy olyan videó-munka, amely virtuális környezetek egész sorát járja be, hogy bemutassa a formák és textúrák világának végtelen variációs lehetőségeit. (...) a mű kilenc perces időintervallumban teljesedik ki, és néző számára egy időtlen, állandóan változó, sőt talán azt is mondhatjuk, dezorientáló tapasztalás lehetőségét nyújtva...”
Tao G. Vrhovec Sambolec
„Saját hajódnak ugyan lehetsz ura, de a széles kék tengert nem uralhatod” (kinetikus audiovizuális installáció)
© Fotó: Rácz Márta
„A pingponglabdát négy ventillátor fújdogálja egy asztalon össze-vissza. A labda mozgását egyfelől az asztalon elfoglalt pozíció határozza meg – azaz a saját maga ura, másfelől a címadó ősi Krk-szigeti horvát népdal két verssorához híven, egy másik láthatatlan külső tényező, ami nem más, mint a népdal maga. Ugyanis a ventillátorok forgási sebességét a népdal dallama szabályozza...”
A bekerített terület • © Fotó: Rácz Márta
„A mű voltaképpen egy önreflexív rendszer, amely egy körbezárt területen lévő robottojások mozgását alakítja át hangeffektusokká (...) a tojások egymással való interakciója arra enged következtetni, ha még csak esztétikai tapasztalat szintjén is, hogy természetes rendszerek mégiscsak modellezhetőek számokkal.”
Thanos Chrysakis
Hangkert (hangszínkezelő automata; generativ elektronikus zene n számú mini-hangszóróra)
© Fotó: Rácz Márta
„A Hangszínkezelő automata egy netrádió-adás részét képezte, amelyben a műsorok szerkesztői valamennyien generatív eljárással dolgozó művészek és programozók voltak. A művész csak egy alapképletet ad meg ebben a munkában, amely aztán önműködően végzi a rendelkezésre álló zenei elemek permutációját és kombinációját. Csakhogy a képlet nem csak matematikai együtthatókkal dolgozik, hanem igyekszik minél több környezeti hatást tényezőt – térbeli elhelyezkedés, napszak, külső időjárás, stb. – kombinálni a zenei hangzással, a minél holisztikusabb végeredmény érdekében.”
Pascal Dombis
Mikado, 2006 (video-installáció; zene: Thanos Chrysakis)
© Pascal Dombis
„Több mint tizenöt éve kutatom, hogyan tudhatnánk egyszerű, ismétlődő folyamatokat algoritmusok és számítógépek segítségével modellezni... Azok a számomra már kész, irracionális tényként elfogadott környezetek, amelyek mintegy véletlenszerűen körülhatárolnak, és amelyeket talán én magam, magunk alakítunk, mintha sok mindenben az ausztrál bennszülöttek dalaihoz hasonlítanának... Mintha az egész világot egy másfajta, más hálózatok mentén felépülő úton közelítenénk meg...”
Ollie Bown és Sebastian Lexer
Kísérleti elektronikus és nem hagyományos, szabadfogású, improvizációs, interaktív viselkedésmodell-rendszerek
© Fotó: Rácz Márta
„A művészpáros szerint a hangszer nem ‘csak’ zongora, hegedű vagy dob, hanem ember, anyag, véletlen, permutálás, előadó, közönség, azaz szinte végtelen lehetőségek tárháza. Matematikai algoritmusokon alapuló rendszerük szétszedi, csoportosítja, majd újra összerakja a hangzást, hogy ezzel segítse azok munkáját, akik elengedhetetlen feltételei a zenei előadásnak: az előadóét, hangszerét és a közönségét. Számítógépes programjuk – virtuális hangszerük? – rengeteg új lehetőséget kínál, hogy az előadó és a hangszer közötti interakció még a megszokottnál is innovatívabb és kreatívabb legyen azáltal, hogy gyakorlatilag lehetetlen eldönteni, melyikük irányítja a kompozíciót. Bár a művészek már rendelkeznek némi tapasztalattal saját élő, intelligens és felettébb öntudatos hangszereik megszólaltatásában, mégis állandóan fel kell készülniük, hogy valami radikálisan új zenei jelenséggel találkoznak az előadás folyamán.”
Janis Jefferies és Tim Blackwell
A megérinthető hang (textil, hang, vetítés)
© Fotó: Rácz Márta
„A nézők közreműködésével jön létre a Megérinthető Hang. Először is, a hallgatóság megérintheti a virtuális szövetet, érezheti, ahogyan a textildarabok újabb és újabb
mintákba rendeződnek, másodszor pedig a hangokból álló szövetből a mű élő zenei előadást sző...”