Antal István

Bada Tibor eltávozott

Bada Tibor 1963–2006

Az idei év eddig számos kiváló művésznek és barátunknak életét elrabló hónapjait átszenvedve is észtvesztően fájdalmas azzal a ténnyel szembesülni, hogy a kiválóak között is az egyik legkiválóbb, az évekkel ezelőtt Újvidékről áttelepült, kiemelkedő képességű összművész, Bada Dada Tibor úgy érezte, hogy nem érdemes tovább itt maradnia közöttünk.
1963-ban született Újvidéken, szülei és családja pedig idén kényszerült a Dunába szórni hamvait. A Dunába, ami a művészetével méltatlanul bánó választott hazáján, Magyarországon, és szülőhelyén, az őt lakóhelyváltozásra kényszerítő Szerbián egyaránt átfolyik, mint ahogy Közép-Kelet- és Dél-Európa számos, jobb sorsra érdemes országán. Egy olyan folyóba, amelyik távolról sem a történelmi megbékélés, hanem az acsarkodás és a legkülönfélébb mondvacsinált nemzetközi ellentétek áldozatainak hordozója.
Bada univerzális tehetségű művész volt. Kiváló festmények és plasztikus műtárgyak megalkotója, reveláló erejű, a dadaista hagyományokhoz méltó versek és szövegek költője, aki mindemellett fantáziadús és szórakoztató mesélőként, röhögést és könnyeket egyaránt kiváltó szinten volt képes saját alkotásait elemezni. A magyar performance-művészet általam látott legkiválóbb művelője, akinek gyengéden vulgáris öniróniája, úgy érzékeltem, nemcsak itthon és az egykori Jugoszláviában volt példa nélkül álló. Versei, verseinek hősei és szereplői, akiknek mintáira az újvidéki magyartelep lakói közt bukkant mind rá, a kis klubok rockszínpadán új életet nyertek, mint Tibor rock költészeti szerzeményeinek témaadó figurái, amely dalba rejtett költészettel szülőapjuk új műfajt csinált. Az Apa kocsit hajt, a Szabó
Rozália, a Takarítónő, a szólóversnek megmaradt Bátor Ventilátor, a Mindenkinek van egy álma / utazzunk el afrikába, a Hú iz visz blek men, hú flajing tu vö szkáj és még jó néhány mű biztos, hogy a magyar nyelvű irodalom maradandó értéke lett.
Ránk maradtak még Bada Dada filmjei is.
A Varga Stúdióban készített Pánik Ping Pong és a Front Line, melyek még az úgynevezett művészfilmek szokásos szabadságához, személyességéhez és öntörvényűségéhez képest is megdöbbentő nyilvánvalósággal és közvetlenséggel hordozzák magukon Bada Tibor személyiségét, gondolkozási és alkotói habitusát. Mindezek mellett itt vannak még, feldolgozásra
várva a róla készített portréfilmek, meg azok a mozgóképes produkciók, amelyekben ő játszik felkért színészként. Ezek is általában olyan megjelenései, amelyekben, figurák mögé rejtve vagy nem, önmagát kellett adnia. Azok a rendezők, akik efféle vendégjátékokra hívták meg, ismerték, és tisztelték annak a kisugárzásnak az erejét és kivételes jellegét, ami Badából áradt. Felismerték figurájának és művészetének hiteles voltát, és tisztában voltak azzal, hogy Bada Dada megjelenítése, az ő szerepvállalása nagy mértékben hitelesíti majd a munkájukat. A kollegának szóló tiszteletadás éppen úgy benne volt ezekben a felkérésekben, mint a meghívott részéről a csorbítatlan, de másokat szolgáló szabadságérzés kiélése, valamint egy-egy olyan cameo-szerep eljátszásának lehetősége felett érzett öröm és büszkeség, amit csak olyan súlyú személyiségek szoktak megkapni, mint például Marshall McLuhan Woody Allentől vagy Hitchcock és Godard önmagától.
Mennyire érdemelte ki önmagától Bada Tibor a Bada Dada művésznevet, nem bújt-e meg ezen önnévadás mögött valamiféle mértéktévesztő nagyképűség, nem hat-e úgy még ma is ez a névválasztás, mint a lakodalomba tévedt, hívatlan parasztvendég mértéktelen zabálása, aki elvegyülhetett volna biztonságban az egymás számára is ismeretlen násznép között, ha nem feledkezik meg magáról, és túlzabáltan pöffeszkedve nem hányja le az ifjú arát épp a menyasszonytánc kezdeténél?
NE AGGYAD AZ AGYADAT!!! – hirdette persze Bada már rég, akit – esküszöm rá – önképzavar sosem terhelt. A dada, ha meggondoljuk, az avantgárd mozgalmak legkristálytisztább stílusaként több volt mindig más formabontó és teremtő, stílusgazda iskoláknál. Éppen azáltal, hogy – miután túllépett a művészeten –,
a régi alkotói magatartások és a hagyományok béklyóitól megszabadult fantázia, költészet és személyiség együttese önnön szabad formáiban őrizte azt meg.
A művészet azokban élt tovább inspiráló látszathalált. Ehhez tényleg nem kell semmi más, csak tiszta agy és tehetség.
Bada Tibornak ahhoz, hogy Bada Dadának nyilváníthassa magát, ezeket a benne élő formákat kellett, önámítás nélkül, megtanult, majd megtagadott, majd önkifejezése számára megtisztított állapotban, újra felépített kifejezési módok szerint, magasabb szinteken újratanulnia, tökéletesítenie, és használnia.
Emlékeztetnék arra, hogy Bada Dada a legújabb kori, azaz napjaink, avantgárd vagy alternatív képcsinálói többségétől – hogy egymás mellé helyezzek egymás mellé nem illő fogalmakat magam is – alapvetően különbözött abban a tekintetben is, hogy nem volt amatőr. Rendkívül tudatoson, maximális igényességgel dolgozó képzőművészként élt, amiben személyes elkötelezettségén túl a megfelelő időben elsajátított tanulmányai segítették, amelyeket egyrészt az Újvidéken lévő Bogdan Suput Iparművészeti Szakközépiskola grafikai szakán, másrészt a Belgrádi űjságíró iskolán folytatott, ahol technikai szerkesztői oklevelet szerzett. Igényessége és tudatossága a professzionális alkotóművész felkészültségéből (is) fakadt. Ha valaki hasonló, vagy legalább minimális felkészültséggel vagy érzékenységgel nézi végig például képzőművészeti munkáit, lehetetlen, hogy akár az elődöktől legelrugaszkodottabbnak tűnő művein is fel ne fedezze a precíz (kedvenc kifejezése volt !), végtelenül tudatos szerkesztést. Más kérdés persze, hogy milyen művészektől emelt képeibe eljárásokat, motívumokat, miként és mire használta fel vagy idézte meg sajátosan azokat; magába építette és úgy dolgozta fel az élményt, vagy beállt profi másolóként az őket követők közé (amit, tudjuk, soha nem tett). Kivételes érzékenysége, ami magánéletében sok-sok gondot okozott neki, művészet utáni alkotóként nagy mértékben segítette. Csontváry, Munch, Picasso, Szinyei, Wahorn, Laca és ef Zámbó éppúgy sokat adott neki, mint Ian Curtis (Joy Division), és folytathatnám a hosszú névsort. Időnként elég volt egy újságfotó vagy egy furcsa fény a Rákos patak fölött, és víziói kiáradtak. Ezek kezelésének tekintetében vannak különbségek a kezdeti, botrányokat és heves szubkulturális sikereket hozó, vad munkái és az utóbbi tizenöt év csendesebb visszhangú, de elmélyültebb, sőt, klasszikus erejű, minden tekintetben nagy léptékű képzőművészetet eredményező időszaka között. Ekkorra Bada a saját festészetében, és általában, a képzőművészet általános mércéivel mérve is összegző erejű alkotásokat létrehozó, nagy festő lett.
Sok kedvencem között, ami a badai műfajokat illeti, ha különbségeket tehetek, talán performanszait szerettem a legjobban.
Tibornak sikerült az, ami Magyarországon korábban egyetlen performer kollegájának sem, és tapasztalataim szerint, a mi kultúránkon
túl is csak nagyon keveseknek. Fellépéseiben egyesítette az elmesélést és a megjelenítést, a spontán játékot és gesztusainak tudatos elvágását, a kalandot és az öniróniát. Performanszainak egyszerre volt alanya és tárgya, de a helyzetváltások olyan sebességgel és finomsággal váltogatták, esetenként többször is egymást, hogy nézője ettől tért magához, ezáltal világosította meg őt a látott és a hallott élmény. Bada tényleg túl volt a színház és a performansz világainak különbségein, hasonlóságain és összemosásain, hiszen az e területeken dolgozók nagy többségénél (mindegyikénél) sokkal több műfajú és érzékenyebb művész volt. Jelmezei megválogatásától kezdve, a nézőkkel folytatott testi és verbális kommunikáción, meg a partnereivel megvalósított viszonyain túl ilyenkor barangolt a legmélyebben önmagában.
Boldog vagyok, mert úgy érzem, alkalmanként az én számomra is megnyílt ez a belső világ.