Bada Dada fájdalmas tűntét, minapi halálát, suicidumát hivatott barátai, tisztelői gyászkörébe vonni a nyárvégi emlékkiállítás, a Ráday utcai 9-es galériában. Nem feszélyező a sokadalom, méltó és tisztes az emlékezés, bensőséges érzületű munkát végzett kurátorként is Antal Juszuf, és úgyis, mint avató persona.
Az újvidéki költő, festő, performer fenomén tehát nincs többé. Emberi alakját, testi gesztusát Kodolányi Sebestyén beleérző fotója hozza elénk, az első terem sarkában függve. Pauer a pszeudo-dada asztalát és székét, megviselt asztallapját helyezi centrumba. Tudjuk miről van szó.
A huszadik század vadromantikájának is felfogható DADA mozgalom voltaképpen már több mint félszázada nem létezik. Termékenyítő munkáját miután elvégezte, a gyakorlatban úgyszólván szalon képtelenné vált, önfelszámoló módon. Mint önmagában felforgató tevékenység, botrányokozó és közvetlen célját fel nem táró szellem és aktus eleve idegenkedett a galériák, múzeumok, biennálék kiglancolt és terrorisztikus világától, egy bennfentes megegyezésen alapuló, optimálisan valorizált műtárgy „legyártási” folyamattól. Valami zseniális spontaneitással ígérte kiváltani mindezt, nem ritkán teljes sikerrel. Mindenesetre tény, hogy ami a szubjektum elidegeníthetetlen sajátja, és kétes, amorf, ellentéteket halmozó, de parancsolva megjelenést követelő zsigeri ösztönzés, az legkendőzetlenebbül, az esztétizáló „kidolgozást” eleve elvető DADÁban jelent meg. Hozzá képest a szürrealizmus, mint agyafúrt, finnyás, kimódolt, gerjedelemre pályázó, nemritkán cukormázas fényű, inkább meghökkentő, semmint felkavaró vagy megsemmisítő látomány mutatkozik meg „az éj szelíd trónján”.
A nyolcvanas évek elején bölcsésznek készülődő, antialkoholista, a költészet szárnyát bontogató Bada Tibor még egy pezsgő, művészi izgalmakkal átitatott és távoli kitekintést szorgalmazó kulturális közegben tehette meg első önálló lépéseit. Biztatóak voltak, személyisége, életmódja, megnyilvánulásai pedig egyértelműen rendhagyónak, fűtöttnek, félreérthetetlenül kreatív egyéniségnek sejtették őt, némi attraktív bolondériával fűszerezve. Tudjuk hova futott ki mindez, a háborús országból való áttelepülését követően. Egyre növekvő aktivitás mellett a szétszórtság, kapkodás, kétségbeesett magány, kiélesedő érzékenység, bizonyos extravaganciáknak rossz szokássá válásához az állandósult boldogtalanságban. Ez a kaján, gunyoros, gyermeki kedély új közegében dörzsölt, kiábrándult, közönyös és anyagias, álorcás bolondok társaságába került s feltehető, hogy ez kétségbe ejtette. A költészetet előbb a lázas festészeti munkásság, majd azt mindinkább a performanszok rituáléja, az egyre közvetlenebb hatáskeresés módozatainak kivitele váltotta fel. Az életvitel, nyers verbalitás, a testi jelenlét exhibiciós kényszere. Minden spontán, vagy kreált aktus tehát, amely azzal az igénnyel lép föl, hogy a befogadó türelmével és – fönntartás nélkül –a művészi alkotás kiváltságával tüntesse ki.
A kiállítás önkéntes résztvevői kétségkívül kiállanak, nem csupán alkotásaikkal, de – ha még van ilyen – művészi súlyukkal Bada személyiségének hitele mellett, a személyes kötődés komolyságát prezentálva. Nyitó műként az egyenes ági örökös, Bada leányának festménye szerepel, a tárlatrendező becsülhető, sőt szép gondolatával összhangban. Azután sorban az emlékezők, „tettestársak és hasonszőrűek”, egyfajta nonkonformista légkört teremtve, talán csak puszta együttlétükkel, talán valóban attól a szellemi és morális erőfeszítéstől, ami „átjön” műveiken.
Természetesen az első terem a frekventált, ide került Bada két képe is, szinte a szentendrei „alapító atyák” és a legközvetlenebb barátok ölelésében. Van ebben valami igazán megható, amit így, nagyritkán ha tapasztalunk. De túl a deklarált érzelmi pátoszon – amit inkább kitüntetőnek, semmint rejtegetni valónak tartok- Szurcsik József, Haász István, Ujházi Péter és a szentendrei triász kitűnő darabokkal szerepelnek, Baksai József és Baranyai Levente súlyos, már-már sötét mitológiai erőket mozdít.
A második terem főműve a centrumba helyezett, szabadon értelmezhető címet viselő Swierkiewicz-festmény, vad tüzű és felszabdalt felületű, mellbevágó hatás, valahonnan az elemi ösztön rétegeiből, kurzív fragmentumokkal. Nem lehet eltagadni, hogy mellette Kopasz Tamás, valamint Szikszai Károly kisméretű, egy-egy fekete-fehér képe nem kevésbé gyakorol drámai hatást. Pontosan eltalált véghangulat. Marafkó Bence és Ősi László látszólag derűsebb, groteszk világba visz, bár mégis keserű ízt kiváltva.
Végezetül az „öreg cimborák”, Vető János és Tricepsz szomszédos montázsaikban idézik Bada bizarr exteriőrjét, a kiállítás másik plasztikája, Ungár Ágnes megviselt felületű, a felirat bús felhangjával a líra felé tolt próbabábujának társaságában. Fuchs Tamás és Koródi János az újabb keletű tárgyias piktúra evidenciáit kínálja.
A megnyitón különben a néma tiszteletadás mellett emlékmuzsika szólt, egy fülrepesztő s egy nyúzós tétel között afféle finom, west coastos betéttel, Judy és az exsziámis Gasner animációjában.
Hogy azután Bada Tibor jó emlékezete ilyenképp megőrződik-e a túlélők lelkében, azt senki sem tudja. Legfeljebb reménykedhetünk benne.
Fuchs Tamás
Marafkó Bence
Wahorn András