Seres Szilvia és Várnagy Tibor

Kaszás Tamás – Loránt Anikó
Reménység Óvóhely, Liget Galéria, 2005

S.Sz.: Külföldi művészek a Ligetben?
V.T.: 1986-ban a független, non-profit szférában talán valóban úttörők voltunk ebben: a Knoll Galéria, a Francia Intézet, vagy a Goethe Institute pesti megjelenése előtti években nálunk már az éves kiállítási programok fele, harmada külföldi kiállítókból állt. Nitsch vagy Cibulka első önálló magyarországi – és vasfüggöny mögötti – bemutatói inkább a nagyobb intézményeink felé küldött fricskák voltak, de 20 év távlatából az akkor fiatal művészeink vonatkozásában is azt mondhatom, komoly gáz, hogy az elmúlt évtizedben egyetlen nagyobb intézmény sem akadt, amelyik visszahívta volna Kirsten Dehlholmot, Sibylle Hoftert, vagy Andreas Oldörpöt. A csehek a rendszerváltás óta ügyesebbek voltak, holott mi jobb pozícióból indultunk, több külföldi kapcsolattal rendelkeztünk mint ők, vagy akár abban a pillanatban a lengyelek.
S.Sz.: Mennyiben változott a galéria vállalt szerepe, illetve a te elképzeléseid az elmúlt 23 év alatt?
V.T.: 23 éve nálunk még nagyon kevés független – tehát nem a minisztérium, vagy valamelyik szakmai szervezet által irányított – kiállítóterem működött. A korabeli kiállítási életet az állam kultúrpolitikai doktrínáit kiszolgáló hivatalos művészet dominálta. A rendszerváltás óta csak Budapesten vagy 50 kortárs művészettel foglalkozó kiállítóhely nyílt, több szakfolyóirat jelenik meg, változott a művészképzés, árnyaltabbá vált az intézmények közötti munkamegosztás. Ez a Liget szempontjából azt jelentette, hogy a 80-as évek beli évi 17-19 kiállítással szemben az elmúlt évtizedben már csak évi 10-12 kiállítást mutatunk be. Másrészt – épp a múltunknak köszönhetően –, egyre több kapcsolatot, lehetőséget tudunk közvetíteni más intézmények, illetve művészek felé.
S.Sz.: Mennyiben változott a Liget Galériára kitalált koncepciód?
V.T.: Nevetni fogsz, nincs koncepcióm, legfeljebb az, hogy próbáljuk meg a művészeinkkel, a közönségünkkel, illetve a társintézményeinkkel együttműködve a legjobbat kihozni abból, ami van, lehetőleg prekoncepciók nélkül. Épp elég korlátot jelentenek a galéria adottságai, miért kötelezném még el magam ilyen-olyan műfajok, irányzatok, gondolatmenetek vagy hipotézisek mellett? Nem mondom, hogy ez átmenetileg nem lehetséges – időnként nem elég egy-egy kiállítás erejéig belemászni valamibe –, de hosszabb távon? Sejtéseink lehetnek róla, hogy 2-3 év múlva mi lesz igazán izgalmas, de fontosabb odafigyelni arra, ami valóban történik.
S.Sz.: Fotoblogot készítesz, igaz, még kísérleti stádiumban van, de már alakul. Mi az, ami miatt a blog, illetve annak is a vizuális verziója felkeltette a figyelmedet?
V.T.: Tavaly nyáron vettem egy digitális kamerát, amit én is automatikusan úgy kezdtem használni, mintha analóg lenne. Aztán találkoztam fiatal japán és kínai művészekkel, akiknek munkáit nézegetve kezdtem ráébredni, mi a különbség a kettő között. Az analóg kamera végterméke a film, a papírkép vagy a dia. A digitálisé a kép-file, amit ki is printelhetek, de legtöbbször mégis file-ként küldöm el őket e-mailben, írom föl cédére, vagyis túlnyomórészt monitoron nézegetem őket. A fiatal japán művészek fotóinál először is az tűnt fel, hogy minden képük fekvő formátumú. Blogjaikat nézegetve esett le a tantusz, hogy a monitor képernyője is az. Vagyis a digitális kép legoptimálisabb felhasználási területe a web-site, illetve a fotoblog. Itt nemcsak arról van szó, hogy percekre redukálódott a laborálási idő, hanem hogy korábban nem létezett olyan hordozófelület, ahol a képek azonnal megjelenhettek. Így viszont átélheted azt a szimultaneitást, hogy miközben te itthon tegnap, tegnapelőtt ezt vagy azt csináltad, mi történt barátaiddal, ismerőseiddel a glóbusz túloldalán. Ha kiállítóteremben látod e fotókat, ez fel sem merül. És sorolni lehetne, miként változtatta meg a digitális kamera a képkivágást, a kompozíciót, a blogok lapozási lehetőségei a sorozatok szerkesztések metodikáit, de mindezen túl a legfontosabb mégiscsak az, hogy hosszú évtizedek után itt most a fotográfia ismét visszatért a valóság nagyon közvetlen, áttételek nélküli ábrázolásához. Ugyanakkor, ha fotoblogokat nézegetsz, azt is látni fogod, hogy a fotográfia hagyományos toposzai – amelyekkel közben még mindig tele vannak a magazinok, s a blogokba is bőven jut belőlük – ebben az új kontextusban már nem működnek, unalmasak. Mert egy blog azonnal hiteltelenné válik, ha a fotós – mint egy 19. századi regényíró vagy egy 20. századi fotóriporter – homályban akarja tartani, hogy ő maga kicsoda, s mi köze az általa elbeszélt történetekhez.
S.Sz.: Mennyiben tartod fontosnak az internetes megjelenést, akár a galéria, akár a kiállító művészek számára?
V.T.: Részben, mert így azok is nyomon követhetik munkánkat, akik nem Budapesten, hanem vidéken vagy a határon túl élnek, ahova kiállításaink, de még a szakfolyóiratok, kiállítási katalógusok is csak szórványosan jutnak el. Másrészt, amíg nem volt Liget site, addig mindig csak azt az egy kiállítást lehetett látni, ami épp soron következett. Most viszont visszakereshető minden korábbi bemutatónk – köztük a külföldön rendezettek is –, az azokhoz kapcsolodó képek, szövegek. Gyakorlatilag egy olyan digitális archívum jött létre, ahol hozzáférhető valamennyi, a galériával kapcsolatos kép és szöveg, s akár olyan háttéranyagok is, amelyek csak közvetve kapcsolódnak a kiállítási tevékenységünkhöz. Ehhez jönnek még a külső és belső linkek, a hálózati összefüggések.
Tavaly összeállítottam egy anyagot, amit egy fesztiválon mutattak be Kínában. A fesztivál szeptember közepén nyílt, de a neten már július végétől nyomon követhető volt a résztvevő művészek és kurátor kollégák számára, miként áll össze a kiállításunk. S amikor kompletté vált, minden érdeklődő számára elérhetővé tettük. A helyszínen ez mint egy web-katalógus működött, amelybe néha nekem is bele kellett néznem, hogy a falakon megfelelő helyre kerüljenek a különböző adatok. Ha most nézed meg, akkor ott van egy beszámoló, s egy csomó link az ott megismert fiatal japán és kínai művészek site-jaihoz.

Reménység Óvóhely, Liget Galéria – megnyitotta Erhardt Miklós














Kép Atsuko Naganuma site-járól, www.anore24.com, 2005

Várnagy Tibor – Erhardt Miklós
Klimaszervíz, Szervíz kiállítás (kurátor Angel Judit), Műcsarnok, 2001

S.Sz.: Mennyire vagy kritikus a kérdés felvetéseidben?
V.T.: Nem tudom, a kritikai attitűd sosem öncélú. Ahhoz, hogy az ember megszólaljon, tisztában kell lennie az adott problémával, vagy legalább az okai egy részével.
S.Sz.: Szükséges a művészetnek és politikának közelítenie egymáshoz?
V.T.: A politikának azt kellene megtanulnia – s ebben nekünk sajnos nincsenek jó hagyományaink –, hogy a kultúra akkor lehet hatékony, ha autonóm. Nálunk a politika mindig arra használta a kultúrát, hogy identifikálni próbálja önmagát. Ez az oka, hogy ma is Budapesten található a legtöbb köztéri politikai emlékmű, hogy az utcáink, a közintézményeink 80-90%-ban hazai politikai és történelmi szereplőkről vannak elnevezve, miközben Magyarország sosem volt fontos tényezője a világtörténelemnek. És a hivatalos Magyarország ma is úgy viselkedik, mint egy kisgyerek: szeretné magát idősebbnek, tekintélyesebbnek beállítani. Pedig egyáltalán nem lenne tragikus, ha képesek lennénk belátni, hogy a miénk – sok más európai országéhoz képest – egy relatíve fiatal kultúra. Széchenyi ezt úgy fogalmazta meg – s ebből is látszik, hogy ez már a 19. században probléma volt –, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz.
Szóval a kultúra dolga nem a különböző politikai berendezkedések identifikálása, hanem az, hogy föltárja és szóvá tegye a különböző társadalmi rétegek és csoportok közötti feszültségeket, problémákat. Ha a kultúra autonóm, akkor megnő a valószínűsége, hogy a bajainkat, konfliktusainkat előbb-utóbb megtanuljuk sértés, fenyegetés, erőszak nélkül, egymással együttműködve, egymásra odafigyelve megoldani, mert a társadalmi kohéziót, az emberek egymás iránti empátiáját sosem az állam, a hatalom, a törvény, hanem a kultúra generálja. Más kérdés, hogy a mi fiatal kisállamaink politikai elitje mindeddig sosem bizonyult kellően intelligensnek hozzá, hogy ezt belássa.
S.Sz.: Létezhet kapcsolat a képzőművészet és ökologikus gondolkodás között?
V.T.: A 60-as évek vége óta látjuk, hogy a fogyasztói társadalom térhódítása súlyos ökológiai problémákkal jár. Nálunk a 60-as évek végétől kezdett baromi gyors ütemben eltűnni az a hagyományos paraszti-kultúra, amelyben az emberiség addig évszázadokon keresztül élt, s ami szinte 100%-ban reciklálta a saját hulladékát, nem veszélyeztette a biodiverzitást, szóval barátságban élt a természettel. A mezőgazdaság iparosítása, illetve az urbanizáció következtében ez a szemléletmód, ez a tudás a szemünk láttára tűnt el nagyszüleink kertjeivel, amelyek még hétről-hétre meghatározták az ő életritmusukat, étrendjüket, de világlátásukat, gondolkodásukat is.
Az egyik első, az ökológiai gondolkodást megalapozó könyv, Ernst F. Schumacher Small is Beautiful (A kicsi szép) című kötete a 70-es években jelent meg (nálunk 1991-ben). Már a címe is beszédes, és egybecseng azzal, amire Karátson Gábor hívta fel figyelmünket a tiszai ciánszennyezés idején: amit ösztönösen rondának tart az ember – mint egy cián tó –, az valószínűleg kártékony és veszélyes is. De egy 19. századi esztétikán, vagy pláne giccsen, pop-kultúrán iskolázott szemlélőnek ehhez nincs megfelelő érzékenysége. Még csak azt sem merném állítani, hogy kortárs művészeink többségének van. De egyre többen foglalkoznak vele. Számomra például megrendítő volt Vető János Essay a fotóról című műve, ahol arról beszélt, hogy miközben a 70-80-as évekbeli fotóit csinálta, mennyi vegyszert juttatott a Dunába. E művét 1998-ban mutattuk be a Ligetben, s aztán próbáltam eljuttatni több külföldi fotókiállításra, de nem értették, miért akarok én zenét és szöveget bemutatni fotók helyett.
S.Sz.: Kritikusként a kortárs képzőművészet elemzője vagy. Mi a véleményed a mai magyar kortárs képzőművészetről?
V.T.: Sok jó művészünk van, és több az izgalmas mű, mint ami cirkulál az intézményrendszerünkben, vagy pláne a nemzetközi művészeti életben. De a legsúlyosabb problémánk mégis az, hogy ebben a pillanatban alig néhány tízezer honfitársunk lehet, aki olyan szinten tájékozott a kortárs kultúrában, mint egy átlag nyugati értelmiségi. Szóval nem egyszerűen arról van szó, hogy az intézményrendszerünk nem olyan, mint a nyugati, hanem, hogy a háború utáni évtizedekben a tényleges kortárs művészeti tendenciák – amelyek Nyugaton az 50-es évek végétől újra és újra radikálisan átalakították a művészeti intézményrendszert, s formálták a művészetről való közgondolkodást –, azok a mi kulturális életünkben több mint négy évtizeden át csupán marginálisan lehettek jelen. A következő években odáig kellene eljutnunk, hogy ne 1000, hanem 5-10000 példányban keljenek el a szaklapok, ne 10-20.000-en, hanem 50-100-150.000-en nézzék meg a múzeumokban rendezett kortárs kiállításokat. Ez nyilvánvalóan oktatási, múzeumi, s persze a közszolgálati médiákra tartozó ismeretterjesztési feladat. Ami összetalálkozhat azzal, hogy a fiatalok általában spontán módon nagyon nyitottak és érzékenyek a kortárs kulturális fejleményekre.
S.Sz.: „Reggel, biciklizés közben azon gondolkodtam, hogy pl. fontos lenne hangsúlyoznom, hogy én nem tekintem művésznek magam, hanem egyszerűen csak érdekel a művészet. Bár az se mindig. Olykor pedig kifejezetten taszít, különösen ami az úgynevezett magas művészetet és a művészeti kánonokat illeti.” Változott, változik ez az öndefiníció?
V.T.: Nem, mert amit az ember csinál, az sokkal inkább az, hogy olvasgat, nézelődik, beszélget, s aztán – nem feltétlenül szoros összefüggésben ezekkel – beugrik valami. Baromi szép, ahogy Erdély Miklós meséli. Azt mondja, ő egy lusta ember: fekszik az ágyon, s ha olyan ötlet jut eszébe, aminek a végeredményét el tudja képzelni, akkor nem fog fölkelni, hogy megcsinálja. Duchamp szerint csak azokat a műveket kellene a művészet tárgykörébe sorolnunk, amelyek megváltoztatták a művészetről való gondolkodásunkat. Ezek azonban sohasem individuális teljesítmények. Legalábbis nem abban az értelemben, hogy ne előzné meg őket egy csomó olyan próbálkozás, ami akár a maga tévedéseivel együtt is képes hozzájárulni egy új dolog kialakulásához.

Kapcsolódó linkek:
Liget Galéria
www.ligetgaleria.c3.hu
Várnagy Tibor blogja
www.ligetgaleria.c3.hu/tbbfotoblog/tibbi.html