Már a hazai művészeti diskurzusban sem újdonság a figurális ábrázolás újjáéledése, főleg fiatal festők és szobrászok körében. Míg az előbbiekből sokan a médiától „készen kapott” képek alapján egyfajta virtuális valóság felé fordulnak, és ennek a reális világhoz fűződő viszonyát firtatják, sokan személyesen átélt élményeik közvetlen kifejezését keresik – s jó esetben meg is találják a klasszikus hagyományhoz és előképekhez igazodó, de koruknak, egyéniségüknek megfelelő újraértelmezésekben. A jelen szobrászata – szemmel láthatóan – még változatosabb, amit a reprezentatív (igényű) monstre bemutatók, biennálék tanúsítanak, és amiről az utóbbi évek beszámolói is folyvást szólnak. Somogyi Zsófia azt írja a Képzőművészeti Egyetem tavalyi szobrászdiplomáiról, hogy „szinte a szobrászat valamennyi technikája, fő világlátási, testet, teret kezelő-kihasználó módszere képviselteti magát a diplomamunkák sorában.”1 Figurális, realista látásmód, organikus, geometrikus absztrakció, archaizáló tendenciák, hely-specifikus installációk, virtuális rendszerek – erről a tavalyi Derkovits-ösztöndíjasok kapcsán jegyzi meg Muladi Brigitta, hogy „habár korunk festészetére éppolyan jellemző – ahogy ezen a kiállításon is – a stílusbeli, technikai, műfaji pluralizmus, mégis a szobrászoknál szembetűnőbb. Ennek oka a plasztikák feltűnően nagy száma mellett a tárgyak térbeli biztonsága, amelyet szigorúan szakmai szempontok határoznak meg. A szobrászok ugyanis átgondolt koncepciók mentén, precíz munkával, bravúros technikai megoldásokkal hengerelték le a falakra helyezett (egyébként hasonlóan jó kvalitású) festményeket, printeket, fotókat, grafikákat.”2 Nagy Edina is „egymással nem összevethető, számtalan formai, stiláris különbséget felvonultató” szobrokról számol be a Pécsi Tudományegyetem DLA-programjában résztvevőkről tudósítva.3 Forián Szabó Noémi a Műcsarnok szobrászati seregszemléjéről írva megjegyzi, hogy a hagyományos megjelenésű plasztikák, „…a kiállításon többséget képező ‘valódi’ szobrok, a térfogattal, tömeggel és kiterjedéssel szobrászi értelemben is meghatározható tárgyak szintén annyira különbözőek voltak, hogy csak kisebb csoportokba rendezve mutatható ki közöttük szorosabb kapcsolat.” 4
E határtalan, végtelen (végtelenített) művilág létrejöttében egyaránt nagy szerepet játszik a klasszikus és az avantgárd szobrászati tradíció. A nemzetközi fejleményekhez nagyjából felzárkózva először a 60-as évek végén jelentkeztek tendenciózusan a hagyományos, tárgyformáló plasztikával radikálisan szakító kezdeményezések5, majd a többszörös dimenzióváltás, elanyagtalanítás a 80–90-es évek posztkonceptualista szobrászatában, a technikai médiumok által modellált virtuális szobrászatban folytatódott és fokozódott. Továbbra is készültek ugyan tárgyak, de meghökkentő anyagkombinációik (további „eltestetlenítő”, nem fix, illékony összetevőkkel), játékos, szokatlan megjelenésük, viszonylataik, témaviláguk éppígy e máig formálódó, az avantgárdból táplálkozó hagyományhoz kötődik, műfajhatáron innen és túl. E reflexív és önreflexív művek kérdésfeltevése, korproblémákra, a tömegkultúra jelenségeire való reagálása ugyanis sajátos szemszögből, de (optimális esetben) mindig szobrászi problémaként jelenik meg.
Az új évezred küszöbére lépő új nemzedék azonban kevéssé kötődik az avantgárd normákhoz és előképekhez, inkább más minták mellett, annak klasszikus eredetéhez, mely már a művészettörténet kanonizált része.6 „A 90-es évek végén erősödött fel (Magyarországon is) az a tendencia, melynek során a tárgyat (szobrot) képként realizáló és láttató installáció műfaja fokozatosan visszaszorul a hagyományos szobrászat újra felfedezésének és újraértelmezésének hatására. Ahogy Dékei Kriszta írja, a ‘szobrászat a szobrászat után’ képviselői vállalják a tradicionális plasztikára jellemző zártabb, testtel, térfogattal és kiterjedéssel rendelkező formát, a mesterségbeli tudásból fakadó szobrászati problémákat.”7 A fiatal művészek, tanítványok szerinte épp a mestereikre „jellemző törekvések, azaz az akadémikus szobrászat tagadása ellenében, vagy inkább az erről való reflexív és nyitott párbeszéd hatására fordultak a figuratív szobrászat felé.”8
A klasszikum vonzalma elsősorban a klasszikus anyagokhoz, eszközökhöz, valamint a szobrászat alapvető tárgyaihoz (alak-, portréábrázolás) való ragaszkodást jelenti, de hatásrendszerükben, befogadási, látványbeli ismérveikben rendkívül nyitottak e művek, új vizuális minőségeket és gondolati tartalmakat eredményezve.9 Természetesen az új figuralitás kapcsán nem elsősorban közhelyeket, kliséket reprodukáló, és nem csupán (hagyományőrző értelemben) konzervatív, az iskolázottságot, szaktudást tekintve akadémikus igényű művészetről van szó. Olyan, konvenciókat megbolygató, megújító szemlélettel itatódik át, mely nem is tudna hitelesen érvényre jutni a tendenciózus mű- és korproblémák, jelhasználat, jelentésképzés megkerülésével. A mai művészetben például nehezen kerülhető ki a konceptuális, analitikus, gyakran ironizáló, kritikus attitűd, de ez most nem zárja ki az érzéki kifejezés és benyomás, a látvány felértékelődését, sőt! Ráadásul a létrehozott új formai és/vagy fogalmi struktúrák kiállításaik során sokszor új és új szituációban (térbeli) helyzetüket, nézetüket, ezáltal jelentéstartalmukat is változtatják. A konceptuális és intuitív, elvont és érzéki motívumok, a variabilitás, szerialitás, provizórikusság, többértelműség, (társadalom)kritikai aktualitás – gyakran egy művön belül is – mind hozzájárul e plasztikai nyelvezet sokrétűségéhez.
E szabad, ám emiatt nehezen kiismerhető közegben fix kiindulási pontjait kívánja hangsúlyozni hat szobrász: Drabik István, Gaál József, Kalmár János, Mata Attila, Szabó Tamás, Taubert László Morph elnevezésű formációjukkal a figuralitás örök- és korszerűsége mellett állnak ki. Ellensúlyozni kívánják a mediális művészet hatását, és –mivel többségük a középgeneráció képviselője – hangsúlyozni életművük következetes voltát. Nyelvezetük heterogén, közös bennük a figuralitás, mely az absztrakcióig ívelő tengelyen különböző fokozatot mutat, az antropomorf, közvetve-közvetlenül az emberi alakot, arcot, testet, karaktert érzékeltető, azt szimbólumokba, archetípusokba sűrítő hajlam, és mindannyiuknak a „plasztikai tárgy erejébe és jelentőségébe vetett hite.”10 Többnyire hagyományos technikákkal és anyagokkal dolgoznak – az anyagalakítás, felületmegmunkálás többüknél elsődleges kifejezési mód –, ragaszkodnak a hagyományos műformához, a műfajhatárokhoz, az eredmény mégis megőrzés és újítás, eredet és eredetiség szintézise. Műveik időtlenséget sugároznak: Gaál idoljai évezredes periódusok lenyomatai; Szabó, Mata prehisztorikus elemeket ötvöz kubisztikusokkal, Taubert torzói egyiptomi
figurákra emlékeztetnek, Kalmár és Drabik univerzális testjelei, testgesztusai teljesen „korsemlegesek”, állandók és örökkévalók.
Első közös kiállításukon jól áttekinthettük karakteresen különálló, mégis rokon indíttatású világukat. A válogatás a legújabb művekkel egyetemben az utóbbi évtized alkotásaiból került ki. Többük művészete épp e periódusban mutatott megújulást, váltott akár jelentős fordulatot. A legfeltűnőbb Szabó Tamásé, aki jól ismert, mértéktartóan dinamikus, diszharmonikus emberi figurái után szokatlan, brutális „külsejű” és erejű fejeket (idolokat?) készít most, melyek drasztikusan eltávolodnak a klasszikus megjelenéstől. Az avantgárd szellemiségét idézik a szobrászilag ritkán alkalmazott, fára rögzített ólomlapok, cipővasak, szögek, melyekkel sűrűn borítja a felületet, vagy anyagfolyásokkal, festéknyomokkal teszi érzékletesen rozsdássá. Torz, animális, durva felületű, mégis harmonikus formák ezek, tömörek, súlyosak, monumentálisak, statikusságuk, szögletes formájuk a prehisztorikus és a kubista művészetet egyaránt idézi. Gaál József kollektív és karakteres, mágikus maszkjai, festett fabálványai mellett legújabb, teknőbe vájt domborműveit és holdmotívumot variáló maszkjait állította ki. Mata Attila 90-es évek végén kezdett, festett és festetlen bronz szobrai – a fából készültek mellett – anyaguktól függetlenül könnyedek, törékenyek és rendkívül dinamikusak. Formakapcsolataik, térviszonylataik a kubizmus analizáló és szintetizáló hagyományát is felmutatják, a zárt és nyitott vázszerkezetek elnagyolt formaalakítása erőteljes, érzékletességüket, érdességüket a vad színezés fokozza.
A kíméletlen formaadás, a belső indulat által gerjesztett erőteljes anyagmegmunkálás közvetlenségét őrzik Drabik István rendkívül expresszív, szinte gesztusszámba menő szobrai is. Különféle testhelyzetű vasfiguráinak felületét, vagyis tulajdonképpeni struktúráját (vas-szövedékből épül fel a test) hegesztőpisztollyal, lángvágóval formálja-deformálja, építi-roncsolja egyszerre, újra meg újra – szinte öntudatlan állapotban –, míg saját ösztönvezérelt mechanizmusát átveszi az anyag automatizmusa, a szobor „csinálja magát”. Ebből a rituálisnak bátran nevezhető küzdelemből végül – nagyjából az eredeti koncepciónak megfelelő – humánus tartalmak, pszichikai jelentések nyernek életet; a lecsupaszított, esendően törékeny, drasztikusan őszinte emberi lét. Ő is analizálja alakjait, de e folyamat belső indíttatású. A személytelenül is karakteres fejek (kvázi portrék), büsztök rendkívüli kifejezőerejüket alkotójuk szellemiségétől és a megmunkálás érzékletességétől nyerik, közvetlen, intim közellétet követelnek. A torzítás, a töredékesség, torzó-szerűség itt is az archaikus eredetet hangsúlyozza, az örökérvényűséget és jelképiséget támasztja alá, másfelől a szabálytalanság, tökéletlenség erre az esetlen, első benyomásra sokszor groteszk emberi lényegre utal – nincs tökéletesség, minden többértelmű, viszonylagos: vagyis természetes és eredeti. Felváltva választ statikus és mozgalmas testhelyzetet, ez utóbbit megbillenő egyensúlyok, furcsa beállítások, meghajlások, torzulások fokozzák. Legújabb munkái még mozgalmasabbak; bonyolult testtartások, „manierisztikus” csavarodások jellemzik. A formakapcsolatok, az összetett formaképzés, a zárt, tömbszerű és nyitott, héjszerű formák váltakozása foglalkoztatja.
Kalmár János ennél sokkal redukáltabb téri formákban gondolkodik, a részletezés, spontán-féktelen gesztusteremtés helyett sommáz és minimalizál. A formák és tömegek végső leegyszerűsítésére törekszik, tárgyai jelszerűségét máig fokozza. 2000 körül visszatért a figurához, Emberek című bronzsorozatának sziluettjei élesen hasítanak a térbe, vagy válnak ki abból. Taubert László frontális, nyújtott figurái is épületek és emberek sziluettjei, de a Kalmáréin megtapasztalható letisztultságot, finomságot, felületi és formai homogenitást felülírja, nem hagyja kibontakozni a stilizáció és dekorativitás túlzó igénye.
1 Somogyi Zsófia: A látható és láthatatlan valóság. Szobrászdiploma, 2005. Új Művészet, 2005/9.
2 Muladi Brigitta: Hatás: a formák és kifejezőeszközök
dinamikája. A Derkovits-ösztöndíj 50 éve. Új Művészet, 2005/4.
3 Nagy Edina: „A teljesség igénye nélkül”. Szabad
Művészetek Doktora – 10 éves a képzőművészeti doktorképzés a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán. Balkon, 2005/5.
4 Forián Szabó Noémi: Miről álmodik a szobrászat,
avagy átok ellen művészetet. Plastica Dreams, Műcsarnok. Balkon, 2003/9.
5 Melyek „egyszer s mindenkorra leszámoltak az
ábrázolás, a leképezés-kifejezés több évezredes szisztémájával, s a szobor-tárgyat (plasztikai koncepciót) valamifajta szellemiségmanifesztációvá, gondolatkoncentrátummá, öntörvényű, autonóm mű-világgá avatták.” Wehner Tibor: Szabályozottan szabad. Élet és Irodalom, 2002/14.
6 A klasszicizmus avantgárddá válásáról (és fordítva)
nyilatkozta Megyik János a Balkonban: „Ha akarnám, akkor sem tudnám behatárolni az avantgárdot, mert nyitottsága és hozzáférhetősége mindig a jelen művészetévé teszi. Ezért nem is szeretem a ma is használatos avantgárd-neoavantgárd megkülönböztetéseket. A régebbi korok művészetét pedig mint kortárs művészetet tekintem. (…) Mindenesetre ez a felfedezés, mint a mű értelmezésének egyik lehetősége volt fontos számomra. Ha az értelmezés hipotézisén keresztül bejutok egy régi mű struktúrájába, és bizonyos rétegei megnyílnak előttem, olyan tereppel találom magam szembe, amelyet felforgathatok, újrakonstruálhatok, és olyan új dimenziót hozhatok létre, amely nem volt előre látható és előre elgondolható.” A forma újragondolása. Megyik Jánossal beszélget Sz. Szilágyi Gábor. Balkon, 2004/9.
7 Dékei Krisztina: Csalóka látvány. Plastica Dreams –
Szobrászat az installáció után. Új Művészet, 2003/9.
8 U.o.
9 A Műcsarnokbéli Plastica Dreams kurátorai, „Készman
József és Százados László az ‘installáció utáni’ korban a közös nevezőt, a nóvumot a műalkotás tárgyszerűségében (tárgyba szorulásában) látja, ami a plasztikai nyelv területén a posztmodern előzményeknek megfelelően más vizuális rendszereket is felhasznál, ‘olykor a műtárgyfogalomtól is eloldódva’.” Forián Szabó Noémi: Miről álmodik a szobrászat, avagy átok ellen művészetet. Plastica Dreams, Műcsarnok. Balkon, 2003/9.
10 Wehner Tibor: Két szobrász és egy festő-szobrász.
Nem válhat a légüres tér martalékává. Kalmár János huszonöt évének szobrai. Kiállításmegnyitó, APA, Bp., 2003.
Drabik István
Cím nélkül, 2004, vas, 493322 cm
Drabik István
Cím nélkül, 2004, vas, 522115 cm
Mata Attila
Hommage à Korniss Dezső, 2001, bronz, 76×43×34 cm
Szabó Tamás
Szögelt fej II., 2005, fa, ólom, szög, 50×40×20 cm