Az extravagáns öltözködés, arcfestés és frizura olyan sajátos jelbeszéd, amely néha sokkal többet elmond viselőjének egyéniségéről, mint egy tudományos lélekelemzés. A szubkultúra elágazásaiban mozgó individuum kirívóbb esetekben egyetlen tekintettel behatárolható, mert lerí róla, hogy melyik alternatív világot képviseli, a kisebbségi létnek milyen struktúráiban mozog otthonosan. A tömegből önmagát kiszakító egyed a puszta létével, erősen hangsúlyozott másságával, fizikai megjelenésével is lázad, és különb akar lenni a nagy átlagnál. Ebből következik, hogy a társadalmi előítélet, a konvencionális megítélés rendre a nyomába szegődik, szinte üldözi, még nagyobb belső ellenállásra késztetve amúgy is extrém személyiségét.
Szilágyi Zoltán Éva, alias Zoë „Pit”, alias Xoxo alias Zsuzsu olyan kiválósága a magyar szubkultúrának, aki a saját bőrén tapasztalta a közegellenállás elutasító, kivető, sőt szankcionáló mechanizmusának hatását. Fordulatokban és extrém élményekben gazdag életútja szinte megelőlegezte majdani kálváriáját, amely egy állítólagos gyilkossági kísérletben tetőzött, és a börtönben ért véget. „Voltam házfoglaló Berlinben, laktam apácák közt, és laktam bordélyházban is, no nem mint dolgozó nő, hanem ott volt kiadó lakrész… Szöktem át határon, kipróbáltam drogot, piát – sem a drog, sem a pia nem jön be, szerintem céltalan önrombolás!”, írja vallomásában Zoë, aki amúgy eltökélt állatvédő, s harcol az intolerancia és a megkülönböztetés ellen. Kalandos élettörténete részben amerikai csatangolásokban teljesedik ki, szüleivel járja a hatalmas országot, mint annak idején Jack Kerouac főhőse, Dean Moriarty. Ez ifjúkori életének egyik oldala, amikor sok mindent lát és „felszed” a nagyvilágban, érzékeny az újra, az ismeretlenre. Ugyanakkor azonban tizenéves korában a családon belül szigorú ellenőrzés alatt tartják, óvják a külvilág megpróbáltatásaitól. Börtönnek érzi az életet és vigaszt a rajzolásban keres, szinte minden percét az tölti ki, és persze a fantáziaképek, amelyek a valóságot helyettesítik számára. Akkor még nem sejti, hogy a börtönvilágot egyszer még igazából is meg fogja ismerni.
Szilágyi Zoë „Pit” kilenc hónapot tölt előzetesben, mert önvédelemből megszúr valakit késsel. Úgy érzi, a törvény méltánytalanul bánik vele, mert nem a tényeket veszi alapul, hanem az előítéletekből táplálkozik. Külseje alapján ugyanis bárki alkoholistának, narkósnak, deviánsnak vélhetné. A börtönben egyetlen vigasza a rajzolás. Saját megpróbáltatásait rajzolja le, kerek történetet hozva ki életútjából, kezdve onnan, amikor családja Nyugatra disszidált, egészen addig, amikor a börtönben összehozta a sors különféle köztörvényes bűnözővel. „Műteremből rácsok mögé, hurok szorult nyakam köré”, kántálja kesernyésen, már-már a villoni világot megidézve.
A képregények narratív szerkezetét és montázstechnikáját alkalmazva Szilágyi expresszív hevületű, szenvedélyes képi világot teremt, amelynek szereplőit – többek között a törvény képviselőit – találóan kifigurázza, művészeti eszközökkel állva bosszút a személyét ért sérelemért. A punk- és graffiti-kultúra ikonográfiai stíluskészletét a dada nyerseségével elegyíti, s a színek drámai táncába beékeli a tárgyalásról megjelent sajtójelentések száraz, dokumentáris szövegfoszlányait. A történet életszerűségét nyomatékosítva egyik képébe beapplikálja azt a bizonyos vágóeszközt, amelynek a dulakodás alkalmával főszerep jutott.
A Szilágyi kultiválta ikonográfia tájainkon jobbára csak a nagyvárosi graffiti-festészetben jelenik meg, ott is csak részleteiben. A börtönképek nemcsak azért hitelesek, mert igazak, hanem mert magas fokon prezentálják a kultúra egy adott, specifikus szegmensének a poétikai ismérveit, bizonyítva, hogy a különféle kultúrák gondolatvilága nem csak jól megfér egymás mellett, hanem kölcsönhatással is van egymásra. A magas szintű prezentáción túl az önkifejezésnek létezik még számos másmilyen módozata, amelyek külön-külön is erősítik a magas szintű produkció alapjait, illetve megteremtik az iránta való igényt. Szilágyi esete egy ilyen utat példáz, hiszen „lentről”, a falfirkák világából indul, miközben karakteres rajzkészség van birtokában, melyet mégsem arra használ, hogy csendéleteket vagy gagyi tájakat fessen, megélhetési művészetté alacsonyítva saját tehetségét. Ugyan ki gondolná róla, hogy lakóhelye egy Veszprém környéki tanya, nem pedig London vagy New York valamelyik koszos sikátora, ahol még csapkodnak a nyolcvanas évek punk őrületének nosztalgiázó utóhullámai?
Zoë radikális testbeszéde önmagában is önkizáró érvényű, kisebbségi alapállású. Nemcsak testének bőrfelületét tekinti ugyanis képzési alapnak, egzaltált tetoválások demonstratív helyének, hanem arcát is, amely tűkkel barázdált, és ilyenként jócskán levesz a női vonások természetes lágyságából. Vállalja a fizikailag megnyilvánuló lázadás legdurvább öncsonkító formáit, valahol mélyen tehát hithű nihilista. Ehhez képest festészete túl szépnek tűnik, mindamellett, hogy sajátosan egyedi. De ez már mást is mond nekünk. Azt tudniillik, hogy vizuális kultúránk mennyire lapos, egysíkú. Igazából nincsenek legitim oldalhajtásai, spontán rügyei.
Szilágyi Zoë „Pit”
Ketreceim, 2003
Szilágyi Zoë „Pit”
Menekülés a túlvilágra, 2005