Nagy Márta

Hisztérianyu/mother hysteria

Paul Sakoilsky akciója

Szimpla-kert, Budapest
2006. május 7., 22.00

Sigmund Freud épp egy napja ünnepelte 150. születésnapját, hűvösen szállt le a májusi este, a pesti zsidónegyed feldúlt telkein szanaszét görögtek a lomha földi békák dédunokái, a feldúltság szívébe települt Szimpla-kert pedig évszakhoz illő hangulatban, féltelt házzal nézett a fekete-fehér plakátokon meghirdetett „hisztérianyu – mother hysteria” akció elébe. „…egy szék és/vagy egy dívány – egy asztal – néhány üveg gin – néhány üveg tonic – jég – citromszeletek – egy hamutálca – cigaretta – öngyújtó – 3 doboz nyugtató – egy elhunyt anya márkás cuccai a 70-es évekből – paróka – műszempilla – műköröm – make-up – X egyfolytában gin &
tonicot iszik, tablettákat töm magába … […]… míg végül elbotlik, négykézláb mászik…” – elöljáróban ennyit ígért a lakonikus beharangozó, valamint hogy X – alias Paul Sakoilsky? – „dédnagyszülei, joseph & mary fleischer és néhai apja egész családjának emlékére” celebrálandó az eseményt – „ezen a világon vagy a következőn”.
Ó, azok a boldog hetvenes évek! Márkás cuccok, gin & tonic! Mert a várakozó képzeletet nem csak a fekete és a fehér, nem csak a szűkszavú leírásból kihámozható információk és a helyszínválasztás terelték retroirányba, de maga az akció műfaja is – a plakátról delirikus mosollyal ránk néző fej nekünk, pestieknek hajtalanságában is Hajasra hajaz. Hová valósi lehet ez a Paul Sakoilsky? Britanniába? Amerikába ? Dédnagyszülei ugyan Fleischerek voltak, de már „Joseph” és „Mary”; nagy dolog, a százezer lacikonyha földjén kinek nem volt legalább egy hentes a felmenői között? A Sakoilsky meg „sólyomfi”, vagy mi – nem hallgattuk tán eleget azt a rádiót?
Tíz, negyed tizenegy, fél tizenegy, sehol semmi – egy hórihorgas alak izgatottan szaladgál a belső bárpult meg a kertmozi között, a zenegépet buherálja, intézkedik, érdeklődőknek a placc közepére mutat – „igen, itt lesz az akció, innen remekül lehet majd látni” – aztán 10:40-kor elhal a zene, és bevonul ő, a nő. A ruhája valóban gyönyörű, róla magáról ezt már csak nagy jóindulattal lehet állítani. Leül egy asztalhoz; odalép egy lakájszerű figura, pocakos, szakállas, zöld bársonyzekés, mécseseket gyújtogat, tölteni kezdi a gint, jeget kever, cigarettát gyújt, ő pedig beszél – a legjobb londoni angolsággal, és valami olyasmit közöl fiktív hallgatóságával, hogy ma este végezni fog enmagával. Mobiltelefont vesz elő, felhív valakit, kedélyes csevegés, aztán lecsapja az asztalra a készüléket. Iszik; most már valamiféle tabletták is előkerülnek, lenyom hármat-négyet, iszik, feláll, megtántorodik, elindul a közönség sűrű gyűrűje felé, elbotlik, hanyatt vágódik. Fejéről lerepül a paróka: alatta csontkopasz. Feltápászkodik, visszaül, lakája segíti, tovább tölt neki. Feláll, retiküljébe nyúl, noteszt vesz elő, kinyitja és üvöltve olvasni kezd: kill mind… fuck Castro… drink aceton… 10:50-kor kiissza az utolsó dózis gint, és imbolygó léptekkel távozik arra, amerről jött, a kertmozi felé. „Ennyi volt?” „Bakker, ez azért erős volt!” „Szerinted tényleg gint ivott?” „Tuti, hogy nem igazi gyógyszert vett be!” Ilyen kommentárok hallhatók a némileg ledöbbent közönség soraiból; aztán oszlik a tömeg, ki-ki visszatér asztalához-pultjához-padjához-székéhez. Lehetett volna akár mindennapos kocsmai jelenet is, de az inszcenálás eszköztakarékosságában is mássá tette. Ez volt, ugye, az első performansz a Szimpla-kertben, kérdi egy érdeklődő. S hogy lesz-e még ilyen. Ha én azt tudnám, kis szívem!