Adamik Lajos: Hisztérianyu/mother hysteria – mire utal a cím? Kinek a jó édes anyukájára?
Paul Sakoilsky: Kezdjük az elején, és máris benne leszünk a sűrűjében: kilenc és fél éves voltam, amikor a mostohaapám agyonlőtte az apámat. Hogy az újságot idézzem: „Vértócsában fekve haldokolt a 42 éves üzletember, amikor rátaláltak a kertnegyed egyik nyugalmas utcájában”. Ez a tengerparton, Norfolkban történt. Apám és anyám között megkésett vita kerekedett rólunk; ragyogóan sütött a nap, aztán alászállt a pokol: anyám volt a vétkes, nem apám halálát kívánta, megölni nem akarta, csak megleckéztetni. Tény, hogy már kiskorától fogva rosszak voltak az idegei, és ez az esemény meg az utóhatásai végképp kikészítették…
A performansz, ha úgy tetszik, gyerekkorom sokszor látott jeleneteinek, anyám hisztériázásainak kondenzált megidézése volt – nem egyszer mentettem meg az életét…
Bátyámmal együtt az emeleten voltunk, hallottuk a lövést, és bár magát a jelenetet nem láttuk, a második lövésnél „fizikailag”, félreérthetetlenül tudtuk, hogy mi történt, tudtuk szörnyű nyomasztó, bénító világossággal. Mostohaapámat gyilkossággal és gondatlan emberöléssel vádolták, de valahogyan mindkét vád alól felmentették, önvédelemmé minősítették, amit tett, még illegális fegyvertartásért sem ítélték el – és az a gyanúm, hogy ebben (legalábbis tudat alatt) a bírák antiszemitizmusa is közrejátszott. (Apám londoni volt, és Norfolkban jöttmentnek tekintették.)
Anyám idegösszeomlást kapott, a pszichiátrián kezelték; mondom, nem akarta apám halálát, de a gyilkosságig fajuló veszekedésben mindenképpen vétkes volt. És akkor négy hónap múlva egyszer csak besétál a házunkba apám gyilkosa. Ennyi időt töltött vizsgálati fogságban, míg végül felmentették. Néhány hónappal később aztán Borneóra települtünk át – én, a bátyám, anyám és a mostohaapám. Hamlet-sztori posztmodern kiadásban. Baromi fura egy szitu volt: egyfelől a földi Paradicsom, mindjárt a házunk mögött kezdődött a dzsungel, ahová mezítláb jártam sétálni egy kis kazettásmagnóval, Led Zeppelin, Black Sabbath, T-Rex és a többi, meg a szelíd majmok, a tenger, a vadon; és az őrült család. Első házunk a semmi közepén volt. Karatéztam, meditáltam, kirándultam az őserdőbe. Nemzetközi iskola nem volt, így az államiba jártunk, ahol első osztályú volt az angol tanítás. Itt ért az első rasszista élmény is: az ázsiai iskolaigazgató, miután néhányszor összeverekedtem a helyi srácokkal és megtanítottam őket, hogyan kell lógni a suliból, „fehér rohadéknak” titulált. De voltak persze jó elemei is az ottani életünknek, imádtam a dzsungel kiszámíthatatlan őserejét, és remek kínai meg maláj haverokra tettem szert, megtiszteltetésnek éreztem, hogy befogadnak a saját kultúrájukba. Aztán Szingapúrba költöztünk, és megint minden más lett: az amerikai suliba jártunk, és egy-kettőre minden csínytevésre fogékony kölyökké vástam.
Leginkább talán a stabilitás hiányzott az életünkből – és lehet, hogy innen táplálkozik a művészet-irodalom mint menedék iránti vonzalom, meg a harcművészetek és a meditáció is ehhez voltak egyfajta pótlék… Tény, hogy Szingapúrban tovább romlott, egyre erőszakosabb lett a viszony anyám és mostohaapám között, anyám egyre hisztérikusabb. Rendszeresen összeverekedtek, anyám pedig ismételten teátrális öngyilkossági kísérleteket követett el, ivott, nyugtatókat vett be, orvosilag felírt, tehát „legális” drogokat… 1976-ban aztán visszaköltöztünk Norfolkba. Ugyanabba a házba, ahol apámat meggyilkolták…
Anyám először szakított a mostohaapámmal, de aztán hamarosan visszafogadta, és ettől kezdve csak még borzalmasabb volt az egész. Vagy vártuk a vihart, vagy nyakig benne voltunk. Hol öngyilkossági kísérleteiből mentettem ki az anyámat, hol odaálltam közé és a drabális új-zélandi fickó, a mostohaapám közé… Egyszer például, megint újrakezdték, anyám a kezembe nyomja a mostohaapám nagy vadászkését, én ott állok közöttük, mostohaapám, hogy „add ide a kést!”, én meg (14-15 lehettem): „gyere, vedd el!”, és a hasa felé szurkálok vele – és ahogy a narancssárga fény megcsillant a késen, mint Camus idegenje magam is feloldódtam ebben a fényben… De nem folytatom, mindenkinek megvannak a maga rémtörténetei, Közép-Európában, gondolom, legalább ennyire. Ezek a szörnyű évek ha másra nem, empátiára, együttérzésre biztosan megtanítottak. Végül aztán mégiscsak szétváltak...
A.L.: Egy ilyen kondenzált múlt-megidézésnek, mint a Szimpla-kerti akció, mi lehet a célja? A performer önmegváltása, önfelszabadítása? Vagy inkább a felmutatás: a mindennapi élet agyamentségének sűrített érzékeltetése? Ecce homo?
P.S.: Ez is, az is. Az egyik síkon valóban egy erősen személyes élményről, a feldolgozás aktusáról van szó, másfelől meg persze a mindennapi élet őrültségéről is – pontosabban arról, hogy a mindennapi élet miként kergeti őrületbe az embereket (ehhez bele kell képzelnünk magunkat a nők szociális-politikai helyzetébe, s ha anyámról és anyám nemzedékéről beszélünk, a 60-as/70-es évek nagy átalakulásairól, az otthon, a család mikropolitikai klímaváltozásáról sem szabad megfeledkeznünk). A „hisztérianyuban” potenciálisan ugyanakkor minden anya benne van. A hisztérikus-neurotikus anyatípus egyfajta képlete, és válság idején bárkiből előjöhet ez a típus… Az akciót ‘papíron’ magyar zsidó őseim emlékének dedikáltam (szépszüleimnek és dédnagyanyámnak, Sadie Fleischernek, aki hároméves volt, amikor szüleivel együtt New Yorkba ment), de persze ugyanígy apámnak és anyámnak is – egyfajta „engesztelés” gyanánt. Ez indokolta a halál megidézését az akció közben, ami racionálisan talán furcsának hathatott, mindazonáltal…
A.L.: …sikeresen sokkolta legalábbis a közönség egy részét. Először sokáig késett a kezdés, aztán percek alatt a csúcspontig jutottunk.
P.S.: Igen, akadt ugyanis némi technikai probléma – percekkel az akció meghirdetett időpontja előtt jöttünk rá, hogy a zene, amit összeállítottam, nem működik, s ettől az akció a tervezettől némiképp eltérő irányt vett. Úgy állítottam össze a háttérzenét, hogy három rövid téma mentén építhessem fel az akciót, és ha működik a zene, az egész sokkal lazább, elégikus tempóban indul, és csak lassanként megy át hisztériába… Így viszont kissé kaotikusra sikeredett az egész. Lehet, hogy kicsit sűrűre szerveződött a program, hisz előző nap végigcsináltuk a háromszor egyórás felolvasást a három pesti fürdőben – és a Rudas gőze kifacsarta belőlünk az utolsó csepp energiát is. Még szerencse, hogy ott volt a csodálatos Giuseppe Zevola, aki elképesztő ösztönnel bír a helyzetek spontán felismerése és megragadása iránt. Megjelent, nem kérdezett semmit, hanem nekiállt eljátszani a pincér vagy inas szerepét. Ettől az egész akció megrendezetlen, természetes-spontán interakció jellegét öltötte. Így történhetett meg az is, hogy C-vitamin-tabletták helyett igazi altatót vettem be a gin mellé – négyet vagy ötöt – tény, hogy rég nem aludtam olyan mélyen, mint azon az éjszakán.
Magam is csak lassanként dolgozom fel a pár perc alatt végbement történéseket. Én mindenesetre nagyon pozitívan éltem át őket, még akkor is, ha a ginnek meg a nyugtatóknak „köszönhetően” a reális kockázat pólusa felé csúszott el az egész. De azt hiszem, ez így volt jó, így volt „adekvát”. Hisz eleve nem akartam színházat játszani. És életemben először öltöztem be nőnek, először maradtam magamra elhunyt anyám ruháiban.
A.L.: Tíz perc alatt meginni egy üveg gint elég komoly fizikai erőpróba – milyen viszony fűz az alkoholhoz és más drogokhoz? Jelentettek, jelentenek-e bármilyen forrást ahhoz, amit művészetként művelsz?
P.S.: Nyolcéves voltam, amikor anyám és a barátja egy éjszaka, mert szomjas voltam, konyakkal és gyömbérrel itattak, ami rám LSD-ként hatott. Ez volt az első élményem azzal, hogyan képes egy bevitt anyag megváltoztatni a tudatállapotot – később aztán elmélyítettem ez irányú ismereteimet.
Anyámnak mindig volt egy fiókja tele mindenféle gyógyszerrel: serkentőszerekkel (amfetaminokkal), nyugtatókkal, nagyjából mindennel – odamentem a fiókhoz, összeszedtem néhány tablettát (speedet & valiumot, kvázi), aztán irány a mélység – csak hogy szabaduljak az őrült családtól meg az agyamtól. Mindezt idősebb srácokkal együtt műveltem, 17-18 évesekkel, akik némelyike később igazi pokol angyalává vált: afféle szelíd motorosokként csavarogtunk, és ez, meg kell mondjam, elég erős érzés volt. Ma persze látom, hogy mélyen traumatizált voltam. Drogokkal való liezonom londoni night-clubokban, kommunákban stb. folytatódott, és heroin-, majd kokainfüggőségben teljesedett ki. 2-3 éve jöttem le róla, és cefetül nehéz volt… Ma félelemmel vegyes megilletődöttséggel nézek vissza erre az egész korszakra. És hálát adok az Úrnak, hogy valamiképpen sikerült kivonszolnom magam a fényre...
16 és 19 éves korom között átestem még a kemény hallucinogén és pszichedelikus drogok használatának korszakán is. 16 évesen, az első LSD-élmény után elhatároztam, hogy eljutok az alkimista „Nigredo”, a nagy rothadás-elfeketülés állapotáig! Ekkoriban ért az első halálközeli élmény is. Egyszer pedig hetekre elveszítettem a beszédképességemet…
Hogy mindez hatott-e arra, amit ma csinálok? Feltétlenül. Egyfelől nagyon örülök, hogy túl vagyok rajta, másfelől azt se mondanám, hogy mindez kizárólag negatív élményt jelentett. Semmiképp sem.
A.L.: A hisztérianyu nem az első akciód volt – miket csináltál korábban?
P.S.: Igen, a hisztérianyunak ez volt a legelső színre vitele… 15-16 évesen kezdtem el akciókat/performanszokat csinálni (ezekről sajnos szinte semmilyen dokumentáció nem maradt fenn). A későbbi akciók/performanszok közül kettőt érdemes kiemelni – az egyik Konrad Bayer ‘idiótá’-ja, ezt először 1995-ben adtam elő a 30 Underwood St. Gallery-ben Shoreditch-ben, majd 1998-ban az ICA-ban. Ehhez az első változathoz még nagyobb léptékű installációs technika társult: egy film, amelyet 360-fokos kamerával a fejemen forgattunk, és azt a kivitelezhetetlen jelenetet örökítette meg, amint a Hoxton-téren sorra „gyilkolom” a járókelőket. Tavaly aztán Thomas Draschannal készítettünk egy egyszerűbb változatot is, a Platform – raum für kunst nevű bécsi galériában – három napra magam is beköltöztem a galériába, isteni disznóólat hagyva magam után.
A másik akció a SÍRÁS (CRY) címet kapta. Ehhez soundtrack is készült (a hang egyre fontosabb válik számomra – nem vagyok profi zenész, de nagyon szívesen bíbelődöm hang-zaj-szöveg montázsok készítésével, ezek videomunkáimnak is lényegi elemei). A soundtrack a Miatyánk gnosztikus, nemek nélküli változatának a fordítására épül („Oh Birther /sic/! Father/Mother of the Cosmos!”), amely az eredetinek vallja magát. Ez a szöveg aztán kétszer hangzik el, egyszer előre-, egyszer visszafelé – ahogyan a jin-jangból ismerhetjük a ‘jó’ és ‘rossz’ egymásba fonódását vagy meghaladását. És gondolhatunk persze a fekete misére is, ahol visszafelé mondják el a Miatyánkot. Aztán vannak még különféle hangmanipulációk, sírás/nyöszörgés, meg egy templomi orgona giccses hangja. Az akciónak integráns elem a szöveg/szkript is. Maga az akció pedig úgy zajlott, hogy felszólítottam a hallgatóságot: szeleteljenek fel nyers vöröshagymát, és tegyék a szememre – a közönség így egyfajta tűrőpróba résztvevőjévé vált. De meg kell hogy mondjam, a hagyma, amit Bécsben vettem, nem volt elég erős, és eltartott egy ideig, míg az akció során kifejtette a várt hatást. Annál jobban „működött” a kellék, amelyet a Limes performansz & kísérleti zenei fesztiválon (vö. www.heterogenesis.com) használtam az akció megismétlésekor.
A.L.: Konrad Bayer nevéről nekem a bécsi akcionizmus jut az eszembe – van valamilyen kapcsolódási szál a „klasszikus” akcionizmus meg a között, amit te csinálsz? A művészetfogalom vehemens tágítása, ahogyan Brus, Nitsch és a tóbbiek művelték, nem vezet-e a fogalom kiürülésének veszélyéhez?
P.S.: Ami a bécsi akcionizmust illeti, a kapcsolat tagadhatatlan – és bevallom, emiatt csöppet sem szégyenkezem… csupa remek figura, megannyi kiváló képzőművész és író, akik ‘dolgokkal’, anyagokkal és az élet nyers alapadalékaival operálnak egy közvetlenül megragadható, érzéki síkon. Ha jól tudom, az én ‘idiótám’ először tette akció tárgyává Konrad Bayer végletes szövegét. Azt gondolom ugyanis, hogy a ‘művészet’ abból a valamiből születik, amit ‘esélynek’, ‘sansznak’ nevezünk. Vegyük a zen-festészet példáját. Művelője évekig gyakorol és meditál, hogy aztán néhány ecsetvonást vigyen fel egy papírlapra, s ez a művelet másodpercekig, legfeljebb néhány percig tart. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy már magáévá tett minden olyan ‘struktúrát’, ami ehhez a művelethez szükséges, eljutott addig a megvilágosodásig, amely a kép, az akció háttere, forrása. De a ‘művészet’ különben is rendkívül összetett fogalom, nem csak történetileg-filozófiailag, hanem a gyakorló művész számára is. Lehet, hogy ez a ‘bármilyenség-potenciál’ üres mezőnek láttatja a művészetet, én azonban nem hinném, hogy valóban bármilyen tartalommal megtölthető, azazhogy teljesen tartalom-kiürült valami. Ennyire teljes gondolati-eszmei-jelentésbeli kiürültség soha, sehol nem létezik, hacsak a halálban nem – a halált viszont csak a tükörnek az innenső feléről látjuk, és innen nézve az is agyon van pakolva jelentéssel. A látszatra üres mező inkább, azt hiszem, nagyon is jelentésteli – sokszor túlontúl is az, innen a rendre föltámadó szükséglet, hogy a hagyományos formalista struktúrákon túllépjünk. Ezekből a túllépési aktusokból/munkákból aztán persze megint új struktúrák jönnek létre. Itt eszünkbe juthat a Bataille-féle nyelvkocenpció – egy olyan vázé, amely nélkül képtelenek volnánk megérteni az erotika és excesszus közti ugrás/váltás finom mozzanatát. Vagy gondolhatunk Wittgenstein létrájára is... Számomra ilyen szükséges, habár némiképp veszélyes ugrás a hisztérianyu… és remélem, hogy nem csak személy szerint nekem volt az, de valamennyire a közönségnek is.
A.L.: A bármilyen fokú kötődés például a bécsi akcionizmushoz nyilván nem jelentheti azt, hogy egyszerűen folytatod és újjászervezed a művészet harminc-negyven évvel ezelőtt gyakorolt-művelt formáit – beszélhetünk-e ‘londoni neoakcionizmus’-ról? Vagy a városok ma már eleve nem tudnak olyan mérvadó szerepet játszani, mint még évtizedekkel ezelőtt? Kérdezhetem úgy is: az, amit csinálsz, része-e valamilyen londoni művészeti szcénának, vagy inkább nemzetközi beágyazódású?
P.S.: Azt mondanám, hogy kötődésem a bécsi akcionizmushoz csak egy a sok mozzanat közül, hisz megkerülhetetlenül, nyilvánvalóan és esszenciálisan kötődöm saját koromhoz, saját kulturális és élettapasztalatomhoz is, és semmiképp sem kívánnék évtizedekkel visszamenni az időben (vagy még régebbre, a futurizmusig-dadaizmusig, ahol ez az egész kezdődött), vagy húsz-harminc évvel ezelőtti műformákat újjáéleszteni. Tizenöt éves suhancként, egy teljesen defekt, erőszakos és eszement családi környezetben, egy tengerparti kisvárosban valahol az isten háta mögött – és ez a családi környezet minden volt, csak szuperintellektuális nem – két alapvető esztétikai élmény hatott rám a legerősebben: az egyik, amikor egy éjszaka tévézgetve rátaláltam Alfred Jarry Übü királyának animációs változatára. A nevét se hallottam addig, de amikor Übü papa a vacsorasztalnál káromkodni kezdett, és a tábornok fejéhez vágta a borosüveget, leesett az állam. A másik ilyen meghatározó élményt Hans Richter könyve jelentette, a Dada: művészet és antiművészet. Totális revelációként hatott rám! Azon nyomban magam is „dadaista” szövegeket, festményeket kezdtem komponálni. Szóval a nyelv és működése, a jelentés kioltása, újratöltése-újramintázása, a hang, a „reális”, a végletes, az excesszus akármilyen illuzórikus/zűrös ideája, és persze a humor, az abszurd fundamentális fontossága – no meg a (szándékosan kis ‘p’-vel írt) politikum mindehhez kapcsolódó tudatossága. „Politikum” a szó nietzschei értelmében – hogyan tehetjük elviselhetővé az elviselhetetlent (életet/halált), vagy legalábbis hogyan, honnan a frászból csiholjuk elő az ez iránt táplált reményt. Számomra minden valamirevaló művészet, irodalom és filozófia ebből a pontból indul ki.
A.L.: Apropó kiindulópont – kérdeztem már, megkérdezem még egyszer: neked ez földrajzilag London? Része vagy valamilyen ottani szcénának? Budapesten most jártál először – látsz valamilyen lehetőséget a folytatásra, urambocsá: kooperálásra?
P.S.: Ha Londonról és Angliáról beszélünk, az én nemzedékemnek ez először is a hetvenes éveket jelenti, a szakszervezeti harcokat, a háromnapos munkahetet,
a punk rockot, de ennek nem az idióta-turista verzióját, hanem azt, amely ténylegesen csak két évig tartott, de rengeteg mindent megváltoztatott. Aztán jöttek a nyolcvanas évek és velük a thatcherizmus 14 esztendeje – mindez nekem és a nemzedékemnek azt jelentette, hogy egy totálisan nihilista-materialista környezetben nőttünk fel. Az angol kisipar szándékos tönkretétele csak azért, hogy a szakszervezeteket szétrombolják, a városi lázadások, csupa megkerülhetetlen behatás… London mai művészeti szcénája, jelenlegi megtestesülésében – ez a burzsoá bájjal felkent, nemzetközileg elhíresült akármi igazában csak a kilencvenes évek elején kezdett egy valóban izgalmas pillanat erejéig formát ölteni, és ebből sok minden az East Endről, Shoreditch & Hoxton környékéről indult ki. Arrafelé akkor könnyű volt stúdióhoz/műteremhez jutni, amit aztán esetleg galériává lehetett átalakítani. A Thatcher-éra és a kezdődő globalizáció alatt azon a környéken ugyanis sorra mentek tönkre a kis- és középüzemek. Jómagam 1995 és 2001 között Shoreditch-ben dolgoztam a 30 Underwood St Gallery kurátoraként. Ezt a művészek maguk csinálták, az emeleten voltak a lakások, a földszinten a kiállítóterek. 199798-ban itt állítottuk ki először Hermann Nitschet Angliában, és még sok egyebet, viszonylag ismeretlen fiatalokat és az avantgárd befutott képviselőit. A miénk volt a legelső ottani galériák egyike, nem sokkal a nagyon fontos Factual Nonsense gallery után (akinek az igazgatója, Joshua Compston sajnos fiatalon meghalt).
Hogy a kérdésedre válaszoljak: igen, a londoni szcéna részének érzem magamat, de ez a szcéna nagyon más, mint amilyen a kilencvenes évek elején volt, galériák százaival, közöttük hatalmas, nemzetközi nagyvállalatokkal az East Enden és másutt, a Frieze/Zoo Művészeti Vásárral stb. London ma egyszerre lehet izgalmas és teljesen őrjítő is. Kicsit túlteng benne a cinizmus, ez tagadhatatlan. És miközben remek barátaim vannak ott, akik némelyike nagyon jó művész, kiváló galerista, és mind nagyszerű beszélgető- és vitapartner, összességében mégis azt mondanám, hogy a szcéna túlságosan a hírnévre, a sztárokra fókuszál, ahelyett hogy magukkal a munkákkal foglalkozna. Elmész egy megnyitóra, és ha magáról a műről beszélsz vagy komoly társalgást kezdeményezel, úgy érezheted magad, mintha istent káromoltál volna… Agyament egy cinizmus, és másokkal együtt úgy látom, hogy a kontinensen ez azért nem annyira domináns.
Budapesten két szűk hetet tölthettem, és nagyon tetszik a hely. A művészeti szcéna, legalábbis az a kevés, amennyit láttam belőle, kissé langyosnak látszott, de aztán eljutottam egy olyan remek, nyitott és intelligens 'off-space'-re, amilyen a Liget Galéria, és lehet, hogy jövőre létre tudunk hozni valamilyen együttműködést Várnagy Tiborral és egy hoxtoni galériával, a 'Carter Presents'-szel, amelynek a külsős kurátora vagyok… igen, amióta hazajöttem, nem győzöm dicsérni Budapestet, és remélem, hogy hamarosan visszatérhetek. El tudnám képzelni, hogy néhány hónapig ott éljek, dolgozzak… London veszettül drága egy hely.
A.L.: Mondhatnók: never mind, kill mind! Drink aceton! Ez a kiáltvány elhangzott az hisztérianyu-akción is. Hogyan és miért?
P.S.: Mint mondottam, az akcióhoz készített „soundtrack” váratlan defektje miatt improvizálnom kellett, s az akció így némiképp kaotikus szerkezetet öltött, és sokkal rövidebb lett a tervezettnél. A „retikül”-ben mindenesetre ott volt a noteszem, és spontánul határoztam el, hogy felolvasok belőle, és azt hiszem, ez tényleg bejött. Nem emlékszem, kitől hangzott el először a 'Kill Mind' szlogen, tőled vagy tőlem. Kocsmai feketehumornak indult, az biztos. Második sora a 'Fuck Castro!' talán a „manifesto” szóra rímelve fogant meg – Castro, ugye, a baloldal 70-es/80-as évekbeli válsága után sokak számára (legalábbis Nyugaton) a globális kapitalizmuson túli vagy kívüli „Politika” afféle utolsó reménységeként jelent meg. Aztán én például láttam Julian Schnabel nagyszerű filmjét, a Before Night Falls-t, amely Reinaldo Arenas poszthumusz önéletrajzára épült, és le voltam döbbenve. Melegnek lenni Castro Kubájában annyit jelent/ett, mint „ellenforradalmárnak” lenni, tehát bebörtönzéssel, kínzással stb. jár/t… És nem kell hozzá melegnek lenni, hogy ebben meglássuk a gonoszt. Svéd barátom, Hans T Sternudd performanszművész hasonló történetet mesélt egy kubai metálzenekarról. „Ellenforradalmárokként” ők is a börtönben végezték, és az öngyilkosság sajátos módját választották, szándékosan HIV-vel fertőzték meg magukat… Ezért a szlogen: ‘Fuck Castro!’, és Castro itt még sok-sok névvel behelyettesíthető. Akárcsak a kiáltvány következő pontjában szereplő gazember, Kim Ir Szen.
Ha sikerül lezárnunk a Kill Mind Manifesto szerkesztését, szeretném két nyelven, angolul-magyarul publikálni, és nyilvánosan előadni. De hangsúlyoznám, hogy a végkicsengése pozitív lesz: „Love Life!” Stb.
A „Kill Mind! Drink Acetone!” vagy a „When we say arse, we mean ‘arse’!” felszólítás hasonlít a zen-koanokra, egyszersmind erősen különbözik is tőlük. „Mi volt apád és anyád arca a születésük előtt?” – kérdezi a mester, és mielőtt e megválaszolhatatlan kérdésre bármilyen választ megfogalmazhatna a tanítvány, a mester ráüt a pálcájával.
De azt remélem, a kiáltvány magáért beszél, azaz magyarázkodás nélkül is működik: Fuck Bush! Fuck Blair! Kill mind! Drink acetone! Nézz a chupacabrák szemébe, és nevess!
2006. május 17–21., Budapest/London
Az interjú online készült a Skype chat-programjával.
©sakoilsky/adamik 2006
A „hisztérianyu (mother hysteria)” akcióról korlátozott dokumentációs multiple box készül szövegekkel, fotókkal (Kerekes Zoltán), egy kb. 3 perces hdv videóval
(Sebastian Brameshuber) és eredeti rajzokkal.
Paul Sakoilsky
Hisztérianyu – mother hysteria, Szimla-kert, Budapest, 2006. május 7.
© Fotók: Kerekes Zoltán
Freud fürdeni megy • Rudas-fürdő, Budapest, 2006. május 6. • © Fotók: Kerekes Zoltán