Diane Dufour, a Magnum Photos igazgatója: döbbenten fedeztük fel, hogy mennyire keveset tudnak Franciaországban azokról az országokról, amelyek most csatlakoztak az Unióhoz. (Ezt tanúsította a Libération című lapban 2003-ban közzétett felmérés is: a franciák kétharmada képtelen volt megnevezni akárcsak egy országot is az újonnan belépők közül.) A Magnum fotósai mindig ott vannak a sorsfordító pillanatokban – ezért is határoztuk el, hogy 10 fotóssal előkészítjük ezt a nagy kiállítást a Centre Pompidou-ban. Most kipróbáltuk, mennyire tágíthatjuk a műfaji határokat. Így azután egyesek inkább a fikció felé mozdultak el, míg mások szinte saját önarcképüket nyújtják át aszerint, hogy milyennek látták az adott országot. Tehát még a dokumentarista fényképész is igen szubjektív. Így látható itt Alex Maioli meglepő és tragikus felhangú dokumentum-sorozata, amely három vetítő vásznon jeleníti meg a lettországi orosz-lett viszályokat. Ugyancsak a Baltikumban, de ezúttal Litvániából Lise Sarfati olyan művekkel érkezett, amelyek főhősei kamaszok – az installációt suttogott szöveg kíséri. Többen igen eredeti módon ötvözték alkotásaikban a műfajokat.

Vámos Éva: Milyen a Magnummal dolgozni? Milyen különbséget érez az otthoni és a budapesti kiállítás megtervezése között? – kérdeztem Quentin Bajac-tól, a Centre Pompidou kurátorától.
Quentin Bajac: A Magnum jókor keresett meg bennünket ezzel az ötlettel. Már nagyon időszerű volt, hogy végre nálunk is kiállítsanak. A Pompidou egyre inkább érdeklődik az „új európai” országok művészete és természetesen mindaz iránt, ami ott történik. Szeretem a fotót, a dokumentum és annak műfaji határait egyre inkább tágító műveket, a műfajok átjárhatóságáról tanúskodó alkotásokat. Ehhez a kiállításhoz nagy terekre van szükség – és ehhez minden segítséget megkaptunk: Budapesten a Ludwig múzeumban még több tér is áll rendelkezésünkre, mint Párizsban. Itt ugyanis nemcsak hagyományos fényképek kiállításáról van szó. De még a hagyományos képek is más dimenzióba kerülnek – mint például Peter Marlow-nál, aki több mint száz fényképet állít ki Ciprusról, a ciprusi „zöld vonal” mentén tett régészeti felfedező útjáról. Azután például Martine Franck Csehországból már a dokumentumjátékhoz közelítő eszközökkel, hangfelvételekkel kíséri fotóit. Ma már a fotóművészet kinőtte az újságokat, a könyveket, a hagyományos kiállításokat – de hiszen a fényképezés örökké változik, megújul – képes élni az informatika és a mozgókép eszközeivel is, így különféle installációkban, és a képernyőkön is megjelenik.
Itt sajátos szubjektív ország-portrék készültek. Sőt, talán ennél is többről van szó: arról, ahogyan a művészek találkoztak egy-egy olyan régióval, amelyet többnyire most először láttak és tapasztaltak meg. A fotó nagyon nyitott műfaj – nemcsak a művész szabadsága nyilvánul itt meg, hanem a nézőé is – aki többféleképpen is interpretálhatja az adott művet.
V.É.: Magyarországról Patrick Zachmann készített képeket. Miért választotta Magyarországot, és hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt megismernie az országot?
Patrick Zachmann: Való igaz, hogy hat hét alatt egy ország portréját megalkotni – szinte lehetetlen feladat, de mégis nagyon érdekes művészi kísérlet. Lehet, hogy a magyarok egészen másként látják magukat, mégis azt hiszem, sokat elárulnak ezek a képek Magyarországról, no meg egy kicsit magamról is. Tudatosan kerestem valakit, aki még Franciaországban bevezet ebbe a számomra ismeretlen világba. Hosszas keresgélés után végül is nagy szerencsém volt, hogy rátaláltam az író és képzőművészeti könyvkiadó Bíró Ádámra. Elolvastam könyveit, különösen megragadott a les Ancêtres d’Ulysse című önéletrajzi ihletésű kötete – mert ehhez a közép-európai világhoz én is sok szállal kötődöm – szüleim közép-európai zsidó származásúak. Tehát Bíró Ádám könyveivel indultam útnak – sőt, a vele folytatott beszélgetések is nagyon hatottak rám – ezeket hangszalagra rögzítettem, és ezeket az emlékeket igyekeztem képben megfogalmazni. A szövegek is hallhatók a kiállításon. A múlt emlékeit szembesítettem a mai Magyarországgal – így azután színes és fekete-fehér képek váltakoznak. A képek mérete is különböző – ezzel is akartam jelezni, hogy egy ország identitása igen sokféle identitásból tevődik össze.
Azt hiszem, hogy az emberek tévednek, amikor a fényképtől valamilyen nagyon konkrét kifejezését várják. Itt van például ez a kicsit régimódi piros fotel, amelynek láttán sok mindenre gondolhatunk. Például, hogy kiké lehetett, vajon olyanoké, akik már nem térnek ide vissza. Vagy talán éppen valakire vár ez a fotel. Vagy még egyszerűbben ezt a fotelt láttam nap mint nap magam előtt abban a szobában, ahol laktam – amikor itt fotóztam – így ez kifejezi a lelkiállapotomat, illetve a mindenkori művész magányát.
Vámos Éva: A megnyitóra eljött Bíró Ádám is, akinek könyvei erősen hatottak Patrick Zachmanra. Hogyan sikerült közösen megvalósítaniuk a Magyarország-portrét?
Bíró Ádám: Minden érdem Patrické, aki az egyik legjobb francia fotóművész. Igaz, hogy rám talált, elolvasta a könyveimet – de én sokáig szabadkoztam, hiszen 15 éves koromban eljöttem Magyarországról. Végül meggyőzött, úgy érezte, hogy sok a közös gyökereinkben, érdeklődési körünkben. Ugyanúgy foglalkoztat bennünket, hogy mit jelentettek a háborúk és a forradalmak Magyarországon. Ehhez vitték talán közelebb beszélgetéseink, és a les Ancêtres d’Ulysse című könyvem, amely a családom története Ulysse nevű unokámnak ajánlva.
A 19.század eleji első írásos dokumentumokig Nagyváradig és a Tisza partig sikerült eljutnom családom történetének felkutatásában. Az elmúlt korok minden tragikus fordulata ellenére életben maradtam – és most mindezt megírhattam.
Vámos Éva: Már a megnyitó előtt híre ment Martine Franck fényképekből összeállított filmjének – a kép és hang szinte egyenrangú eszközei Csehország-portréjának. Hogyan talált hőseire, és miért ezt a formát választotta?
Martin Franck: Olyan művészcsaládot választottam, ahol három nemzedék képviselőit szólaltathattam meg – történetük jelképes erejű. Anna Farova művészettörténész, Havel és sok jelentős cseh értelmiségi barátja, akik mind aláírták a 77-es Chartát. Anna emiatt elveszítette a munkáját, útlevelét, lányai nem juthattak be az egyetemre. Egyikük így Belgiumba került, ott születtek gyerekei – de ma már újra együtt van a család több nemzedéke Csehországban. Bátor és tehetséges művészekből áll ez a család. A kiállított fényképeken megjelennek hétköznapjaik, és azok a tájak, városok, amelyekhez kötődnek. A család minden nemzedéke beszél franciául – beszélgetéseinket dokumentáltam. A hangfelvételeket is meghallgathatják a vetített képekkel egy időben. Úgy éreztem, hogy különleges lehetőség ez annak bemutatására, mit jelenthetett volna, és mit jelent ma Európa e három nemzedék számára.