Bill T. Jones / ImPulsTanz
Augusztus 2-án a Volkstheaterben az ImPulsTanz fesztivál keretében Bill T. Jones, a kortárs táncművészet egyik legkíválóbb előadója és koreográfusa lépett föl. A New York-i illetőségű 53 éves, fekete, meleg és H-pozitív művész 1982-ben alapította társulatát. Itteni előadásuk, az As I was saying... (Ahogy mondtam…) kitűnően reprezentálta Jones világát. Jones 21+1 pozíciót mutatott be, előbb egy filmbejátszáson, majd a színpadon. A Bach szólóhegedűre írott D-moll partitájára koreografált As I was saying… – Jones korábbi darabjaihoz hasonlóan – a koreográfus előadói személyiségére épül: a társulat tagjai csak alkalomszerűen kapcsolódnak be egy-egy szólóval vagy duettel a szerző által végigtáncolt, illetve – a táncművészetben ugyancsak szokatlanul – verbálisan is végigkommentált előadásába. A 21+1 – elöljáróban másfél perc alatt bemutatott – pozíció (hero, wrong choice, penalty, waiting, happy child, stb. címekkel) három történetet bont ki egymással párhuzamosan: egy fényképészét, aki a ruandai mészárlásról tudósít és hiába próbálja, nem tudja megmenteni egy kisgyermek életét; egy mélyszegény amerikai családét; illetve a saját, up to date naplófeljegyzéseit. A történetek – melyek egyike során a macsó férjnek nem tud mást főzni s enni adni felesége, mint a saját gyereküket, akinek elfogyasztása után a férfi előbb megkuffantja az asszonyt, s csak aztán kérdi meg, hol a gyerek? – nemcsak felkavaróan tragikusak, hanem tudatosan provokatívak is. Jones-t valószínűleg azért tartja fenoménnak a bécsi közönség, mert a táncművészetben mindezidáig nem igazán akadt példa rá, hogy valaki ennyire közvetlenül foglalkozzon szociális, társadalmi, poltikai kérdésekkel.

Summer of Love / Kunsthalle Wien
A Kunsthalle Wien július eleje óta látható mindkét kiállítása a 60-as évekbe varázsolja vissza látogatóit. A Summer of Love – ahogy alcíme fogalmaz – a pszichedelikus korszak művészetét mutatja be. A Tate Liverpool, a Kunsthalle Wien, és a Schirn Kunsthalle Frankfurt együttműködésének köszönhetően létrehozott kiállítás a 60-as évek számos, azóta méltán világhírűvé vált művész (Andy Warhol, Yajoi Kusama, Richard Hamilton) néhány jól ismert és jónéhány kevéssé ismert munkáját mutatja be. Előbbire példa Öyvind Fahlström ESSO/LSD című munkája vagy Robert Indiana LOVE című képe is. (A kevéssé ismertek közé tartozik Arnulf Rainer kissé Miróra hajazó hippi-etűdje vagy Jimi Hendrix 1956-os, távol-keleti mintára sárkányt és virágokat kombináló festménye. És vannak olyanok is, mint a Janis Joplin Porschéját befestő művész, akinek még a nevét sem ismerjük.) Számomra Jud Yalkut Kusama’s Self Obliteration című, 1967-ben készített 16 mm-es, 24 perces filmje s Max Peinter rajzai – köztük a Familiengrabs als provisorischer Swimingpool –, illetve Abdul Mati Klarwein festményei voltak érdekesek s korábban ismeretlenek. És bár a kiállítás a befogadhatóság határait túlfeszítően gazdag, mégis az az ember érzése, hogy Christoph Grunenberg, Markus Mittringer és Angela Stief kurátorok messze nem merítették ki témájukat. Hogy mást ne mondjak, az épp e kiállítás megnyitását követő hetekben, 60 éves korában elhalálozott Syd Barrett – aki a Pink Floyd első éveiben nemcsak az európai pszichedelikus zene, költészet, de a pszichedelikus vizualitás egyik úttörőjévé is vált – bizonyára nagyobb figyelmet érdemelt volna.

Seek the extremes… / Kunsthalle Wien
A Kunsthalle Wien Sommer of Love-val párhuzamos bemutatója a Seek the extremes… – a kiállítás címe Lee Lozano 1969-ban papírra vetett mondatából származik: „Seek the extremes, that’s where all the action is” (keresd a végleteket, mert ott történik minden) – két, az európai közönség számára eddig szinte teljesen ismeretlen amerikai nőművész, Dorothy Iannone (1933) és Lee Lozano (1930–1999) 1960/70-es évekbeli munkáit mutatta be.
Dorothy Iannone amerikai irodalmat tanult a Bostoni Egyetemen. Festészeti pályáját 1959-ben kezdte. Műveire mindmáig jellemző az intenzív szöveges narráció, illetve az általa preferált műfajok közt jelennek meg az egyedi készítésű művészkönyvek, a képregényszerűen komponált, szerkesztett festmények, grafikák, amelyek szinte kivétel nélkül egyes szám első személyben mesélik el életének szerelmi történeteit, szokatlan nyíltsággal tárva fel a szerző vágyait, fantáziáit, érzéseit. Férjes asszony, amikor 1967-ben megismerkedik Dieter Roth-tal, akit a 60-as évek végétől az európai pop-art és fluxus egyik legjelentékenyebb alkotójaként tartunk számon. Roth az első európai művészek egyike, akinek kitüntetett érdeklődési területévé válik a művészkönyv vagy könyv-mű műfaja. Dorothy akkor és ott első látásra szerelembe esik vele. A kiállítás narrációja szerint ő volt élete (legnagyobb, de nem az egyetlen) szerelme. Bizonyára léteznek férfiak, akiket Dorothy Iannone szerelmi mámora, odaadása nem rendítene meg, de őket nyugodtan soroljuk a szánandó esetek kategóriájába.
Lozano nem kevésbé szenvedélyes, nem kevésbé nyílt, viszont jóval direktebb, s még inkább zavarba ejtő. Dorothy és Lee művei közt az egyik különbség az, hogy mire a 60-as évek vége, 70-es évek eleje felé Dorothy megtalálja a maga önálló hangát, addigra Lee Lozano rövid, de rendkívül intenzív művészi pályája szinte véget is ér. A másik pedig, hogy míg Dorothy hajlamos mitologizálni szerelmi életét, addig Lozanótól semmi sem áll távolabb, mint épp a mitologizálás. Időnként talán még kíméletlen is, nemcsak másokkal, de saját magával ugyanúgy, amit vérbő humora old mosolyba, nevetésbe. Művei, személyisége Allen Ginsberg megállapítását juttathatják eszünkbe: „őszinteség vet véget az őrületnek” (A. Ginsberg: Mind Writing Slogans 66).
Lozano egyébként filozófiai és természettudományos tanulmányokat folytatott a Chichagói Egyetemen, majd 1957–59 közt művészeti stúdiumokat az Art Institute of Chicago-ban. Férjével, Adrian Lozano építésszel 1956-ban köt házasságot. 1960–61-ben Európában él, közben 1960-ban elválik Lozanótól. 1961-től 1971-ig New Yorkban, majd 1972-től haláláig Dallasban él, élete utolsó 27 esztendejében végképp megszakítva minden kapcsolatát a művészeti élettel.

Lee Lozano / Seek the extremes…
A Seek the extremes… nem nyújt teljes áttekintést Lozano pályájáról, hanem épp azon műveire koncentrál, amelyek a 60-as, 70-es években is kevesek számára voltak ismertek. Így az 1962–64 közt színes ceruzákkal, krétákkal készített rajzaira, melyek Günter Brus 70-es évektől készített lapjait előlegezik meg. Last station of the cross feliratú lapján egy nő alul pénisz, felül kereszt alakú alkalmatosággal készül maszturbálni. De ugyancsak 62-ban készültek a Con Edison seggbebaszott, vagy a Ron K. porszívóval maszturbált, de túl nagy lett a farka feliratú rajzai is. Hangsúlyoznám, nem egyedi lapról van szó, hanem akár a keresztfát vagy a dávidcsillagot többször, többféle összefüggésben újra és újra a nőiséggel, nemiséggel, termékenységgel, hol szelídebben, hol durvábban konfrontáló expresszív rajzok és érzéki festmények soráról. A rengeteg fütyköst is fölvonultató kép nyomán – némi pszichológiai fertőzöttséggel – már-már azt feltételezhetnénk, Lozanónak pénisz-irigysége lehetett, holott épp arról van szó, hogy házasságának felbontása után Lozano életéből nemigen hiányoztak a férfiak. Ha csak a korabeli New York-i művészvilág jól ismert személyiségeire gondolunk, még a nála 12 évvel fiatalabb Dan Graham is bolondult érte. A róla készült fotókat nézve nemcsak szellemes és vagány, de igencsak vonzó nő lehetett.
A Seek the extremes… tanúsága szerint a 60-as évek derekán, 1964-től kezdve Lozano képei gyakran fekete-fehérré válnak, s a rajtuk látható férfi és női nemiszervek kezdenek gépszerű formákat (anyacsavar, facsavar, prés, harapófogó, konnektor, stb.) ölteni. Ezek nyomán a 60-as évek közepétől készített fetményei nyomán szokták a hard edge, illetve a minimalista festészettel összefüggésbe hozni, holott korábbi és későbbi munkái fényében épp az derül ki, hogy Lozano gondolkodásának további radikalizálódásáról van szó, ami nála 4-5 éven belül a műtermi művészet megtagadásához vezetett. „Ez már az információ korszaka – idézi Joe Fyfe Lozanónak egy barátjához intézett szavait –, ahol a legfontosabb munka az emberek közötti információcsere; a műtermi művészetnek nincs többé jövője.”
„Nem nevezem magam művészeti munkásnak, inkább művészet álmodónak, s ezentúl csakis a személyes és nyilvános egyidejű és teljes forradalmában kívánok részt venni” – jegyzi fel 1969. április 10-én, az Art Workers Coalition-ban való részvétele kapcsán. A netről szedett első infók alapján úgy néz ki, az Art Workers Coalition korabeli feminista művészeti mozgalom, de nem találtam forrást arra nézve, hogy Lozano (akit e kontextusban olykor a leánykori nevén, Leonore Knaster-ként említenek) meddig és miként vett részt benne, de gyanítom, a következő évei szempontjából ez fontos lehet.
A kiállítás, illetve a kiállítási katalógus Lozano írásos feljegyzéseiből is bemutat szemelvényeket. Példaként egy bejegyzés 1969. május 22-ről: „a judeo-kereszténység az emberiség mentális és érzelmi fejlődésének regresszióját reprezentálja. Vagyis egy hülye filozófia, ami a biztonság igényét elégíti ki, és ami az apuka éber jelenlétén alapul. Szentírásként tiszteli a kimondott és leírt szavakat, miközben a nem verbális közléseket figyelmen kívül hagyja (a keleti vallások sokkal intelligensebbek, minden információra nyitottak).”
Az 1969. február 8-án General Strike Piece címen fogalmazott manifesztum alighanem paradigmaváltás Lee életművében. E szöveg rögzíti azokat a kortárs művészeti kiállításokat, megnyitókat, partykat, koncerteket, melyeken Lee Lozano utoljára részt vett. S bár csak 1970-ben fejezi be az 1967-ben kezdett, máig legismertebb Wave Series című művét (amely egyaránt mondható minimalistának és konceptualistának, de akár installációs műnek is), ez az az időszak, amikortól nem készít többé képeket.
Ezt követik azok az 1-2 oldalnál ritkán hosszabb feljegyzések, illetve az ezeken alapuló – olykor nyilvános, de akkor is inkább a műtermi nyilvánosságra korlátozódó – események, amelyek Lozano előre eltervezett, programszerűen véghezvitt, s olykor a mások viselkedésére, reakcióira is kiterjesztett introspekcióit rögzítik. 1969 áprilisából adatszerűen csoportosított feljegyzések a maszturbációk során használt eszközökről, fantáziákról (Masturbation Investigation). Ugyancsak 1969 áprilisa az a hónap, mikor Lozano a Grass Piece című projektjét készíti, amelynek keretében minden nap marihuánát szív. Ezt követi májusban a No-Grass Piece – hasonló metodikával – arról, mi történik, amikor egy hónap intenzív füvezés után elvágólagosan leáll a drogról.
„A Grass piece – írja áprilisban – egyidejűleg fut a Book-of-Change-el (A Változások Könyve vagy Ji King projekttel), a General Strike piece-el, amibe beletartozik a No-Fucking piece, a No Gallery és No Museum, a No Uptown stb, illetve a Masturbation Investigation piece. Talán rejtett projektek is vannak – folytatja –, mint a Cosmic Joke piece / Kozmikus vicc projekt, vagy a Lie-in-bed-all-day-and-read-cosmic-books piece / Feküdj-az-ágyban-és-olvass-kozmikus-könyveket projekt, amik a Win-a-grant / Nyerj-egy-díjat projektet követik. Lehet, hogy az egész projektsorozat igazából csak egy Get-fat-and-lazy / Legyél kövér és lusta projekt. Továbbra is folyamatosan mindent meg kell változtatnom, hogy el ne aludjak (meghaljak).”
„Mi lenne, ha abbahagynám az összes projektet – teszi fel önmagának a kérdést 1969 májusában –, és életem végéig csak a Dialogue piece-n dolgoznék. Elköltözhetnék egy egzotikus helyre, és ott csinálhatnám; tér- és időkorlátokon kívül.
Júniusban írja: megőrjít a munkám... az őrület egy részét durva pánikrohamok alkotják… Meghalt a telefonom… Nincs postám, kezdek mentálisan szétesni. Aztán ma, három nap után hirtelen aktivitás, és rögtön jobban érzem magam. Úgy tűnik, lelki egészségem a másokkal való kommunikációtól függ. Egyfajta igény, hogy közöljek valamit tapasztalataimból, ami leköt…”
A kiállításon bemutatott utolsó, 1971 augusztusából származó projektleírások egyike az, mikor elhatározza, hogy egy hónapig nem áll szóba nőkkel, nem hallgat női énekeseket, nem olvas nők által írt műveket, amit aztán – állítólag – élete végéig meghosszabbított. Mivel 1972-től minden kapcsolatát megszakítja a művészeti élettel – bizonyos szerzők ezen időszakát foglalják össze Drop Out Piece (1969–79) címen –, semmit sem sikerült kiderítenem arról, miként rendezte be élete utolsó 27 évét Dallasban. 1998/99-ben, vagyis a halála előtti hónapokban kezdik újra felfedezni, s kiállítani műveit, melyek egy részét – köztük írásos munkáit – még maga Lozano bocsáthatta galéristái rendelkezésére.
A Sommer of Love kapcsán a Seek the extremes végiggondolható a 60-as évekre vonatkozó, eddig ismeretlen, rejtett történetként, én azonban nem tudok szabadulni tőle, hogy ne magunkra vonatkoztassam mindezt: az osztrák kultúra a felnőttek kultúrája. A mi kortárs magyarországi main stream kultúránk alighanem még mindig messze van attól, hogy nyíltan merjünk beszélni szélsőségekről, végletekről, hogy képesek legyünk meghallani és meghallgatni azokat, akik számunkra szokatlan, meghökkentőnek tűnő dolgokról számolnak be, esetleg tabukra kérdeznek rá. Pedig csupán azt vagyunk képesek meglátni, amit el tudunk képzelni. Ha az angyaloknak – de akár az űrutazásnak, Holdra szállásnak – nincs realitása gondolkodásunkban és fantáziáinkban, akkor ezek abban az esetben is láthatatlanok maradnak számunkra, ha mégis lehetségesek.

Utóirat:
Lee Lozanót jelöletlen sírban temették el, mint hajléktalant 1999. október 5-én a dallasi Southland Memorial Parkban.
Ahogy 1970-ben papírra vetett életrajzi vázlatában maga is utal rá: 1955-ben, házasságkötésük előtt teherbe esett, de nem későbbi férje, hanem ő maga döntött az abortusz mellett. Férje – mexikói/amerikai designer, majd építész – nős volt, amikor kollégák lettek. Lozano első felesége röviddel később felakasztotta magát. Szerelmi szálak csak ezt követően szövődtek köztük, s noha LL házasságkötésüket követően két évig pszichológushoz járt, házasságuk boldog és harmonikus volt. LL ekkor végzi művészeti iskoláit. Eztán New Yorkba szeretne költözni, ahova férje nem tudja követni saját karrierje miatt. Néhány hónapra Európába utaznak, aztán Adrian Lozano Chichagóba megy haza, Lee New York Citybe költözik. Egy ideig még tartják a kapcsolatot.
Lee Lozano kövér kislány volt, pajzsmirigy gyógyszerekkel csináltak belőle középosztálybeli szülei soványat. A későbbiekben néha előfordul, hogy mikor valami baja, konfliktusa van, nem eszik, s kórosan lefogy. Ezt leszámítva energikus, gyakran éjszakánként is dolgozik. Nem különösebben társaságkedvelő, de közvetlen, könnyen tud kapcsolatokat teremteni.
Első New York-i évei csendesen telnek, a 60-as évek közepétől – 35 körül – válik a NY-i művészvilág tagjává (Sol LeWitt, Hollis Frampton, Carl Andre, Dan Graham köre), s csak a 70-es évek elejétől akad, aki bogarasnak, különcnek, vagy a 80 évektől, aki pszichiátriai esetnek véli.
Az általam olvasottak alapján úgy sejtem, hogy a 70-es évek elejére – amikor legnagyobb sikereit aratja (Whitney Museum, Köln stb.), amiből nagyon hamar elege lesz –, magára marad. Egyre több munka, egyre jobban elhanyagolja magát, olcsó borok, esti kocsmázások, alkalmi kalandok. Szerelmek, barátok, kollégák, feminista társak közt valószínűleg senki sem akad, akivel bizalmas viszonyban maradna. Nyílván mindegyikük a saját pályájára figyel, ami Losanót egyre jobban elkeseríti és dühíti. Ez lehet a magyarázata, hogy egy idő után ki akar szállni, le akar lépni, s a végén ott is hagyja az egészet, ami egyébként logikus konzekvenciája radikalizálódó – részben lelkesen ünnepelt, komolyan mégsem vett – életművének.
New Yorkból viszont nem Dallasba megy – mint írtam, s bizony tévesen: elnézést! –, oda csak 1982-ben, méghozzá a szüleihez, 52 évesen. Egyetlen lányuk, befogadják. 1982-ben galeristái ott akadnak nyomára. Egyiküknek sem sikerül kihúzniuk belőle, mit csinált, hol járt 1972 és 82 között, viszont Lozano – állítólag boldogan – hozzájárul, hogy kiállítsák és eladják korábbi munkáit. 1988-ban költözik el szüleitől, konfliktusaik akkor viszont már odáig fokozódnak, hogy Lozanonak hatóságilag tiltják meg, hogy az apjához 500 lépésnél közelebb menjen.
Apja 1988 októberében, anyja 1990 júniusában hal meg. Lozano kis pénzt, heti 25 dolláros életjáradékot örököl, ami az időközben eladott műveiért kapott összegekkel együtt sem tesz ki annyit, hogy ne találja magát rövidesen az utcán. Galeristái próbálnak rajta segíteni, de miközben New Yorkban, Svájcban rendeznek műveiből bemutatókat, Lozanót bántalmazzák alkalmi férfi ismerősei, kórházakban, szociális intézményekben lel átmeneti menedékre, mígnem mellrákot diagnosztizálnak nála. Sugárkezelés, kemoterápia, a műtétre már nem vállalkozik. A kórházban nincsenek látogatói, hozzátartozó nélküli hajléktalanként temettetik el a hatóságok, jeltelen sírba.

Bill T. Jones
As I was saying... • Táncosok: Donald Shorter, Leah Cox • © Fotó: Al Zanyk Courtesy Wexner Center for the Arts