Tillmann J.A. - A mûvészet helyet keres

Amikor végigmentem az utolsó, a 11. kasseli Documenta sok-sok elsötétített mozitermén, monitorainak tömkelege között úgy éreztem: átvertek. Kiállítás helyett ezúttal a mozgóképművészet szalonját láthattam. Csőbe húztak: egy filmszemlére kerültem. Azóta felindulásom alábbhagyott, elmúlt; megértőbb lettem: a tény továbbra sem ad okot derűre, csak valamivel jobban vélem érteni ama tényezőket, amelyek ilyes rendezvényekre vezetnek. És méltányolom a Documenta afrikai kurátorát, amiért afféle jó tanulóként igyekezett túlszárnyalni a vezető kiállítások vetítőberendezéseinek arányát. Azért, mert – talán akaratlan túlzásával – a figyelmet ráirányította e tényre. Mert ez az arányszám kétségkívül figyelemreméltó; tényében, számszerűségében és persze legfőképpen: megjelenési helye viszonylatában. Alapjában a kihívás persze nem újkeletű, a 60-as évek óta erőteljes a művészet azon vonulata, mely reflektál a mediális változásokra. Miként a (képző)művészet saját médiumaira is – a Forrástól a fehér kubusig, és tovább. Ám úgy tűnik, ezúttal másról van szó. És az indítékok sem pusztán a médiumok felé mutatnak. (Persze a 400 vagy 4 vagy 40 ezer tévécsatorna és az egyre nagyobb sávszélesség azért mégiscsak figyelembeveendő tényező.) Az egyik ilyen: a századvég posztmodern szalonművészetét utolérte minden szalonművészet sorsa: érdektelenné vált. (Filmekről esett szó, ezért filmes példával élek: kit érdekelt egy újabb Greenaway film, amikor már az előzőt sem volt értelme megnézni…?) Miközben a szélesebb mezőben, odakünn, a tág tereken azért figyelemreméltó események történnek. Aztán egy másik: a színtér (művészi, szociális, mediális tekintetben) átrendeződött, mások az arányai. Egyidejűleg a köztér telítettebbé, a közfigyelem szórtabbá vált. A feltűnésért, a figyelemért fokozott versengés folyik. Nemcsak művészek és a művészet intézményei, s nem is csak a hirdetésipar élharcosai, hanem az aktorok mindegyike között. Hasonképpen küzdelem folyik a területek, szcénák és témák között is: a figyelemért, a hatásért, a befolyásért, a hatalomért, s persze pénzekért. Nemcsak a mozi költözött a kiállítótermekbe, hanem más művészetek, más művészi mineműségek is más közegekbe helyeződtek át. (Vannak kiállítások is, amelyek évről-évre kiköltöznek a házfalakra; mondhatni @RCot öltenek ’művészetet a népnek’ örvén, és a hirdetésipar haszonélvezőinek örömére.) Nemcsak művészek, a művészet is keresi a helyét; nem éri be a neki hagyományosan fenntartott helyekkel, termekkel, falakkal, felületekkel – és publikummal. Kimegy az utcára, betölti a még be nem töltött felületeket, szitázva, szórva, ragasztva keres magának közönséget. Nemcsak a művészet némely vonulata vált ismét a közügyek aktorává, politikussá; a politikus is szeret megint művészivé válni. A politikus, a politikum ’megcsinálja’, megformálja megjelenése szcénáit, inszcenírozza magát. Újra erős elemmé vált a színház (és különféle ősformái, a szertartás és a rituálé) –, nemcsak a médiumok szintjén, hanem közvetlenebb formákban, miként azt a tömeggyülemlések, zenés-táncos-fáklyás spektákulumok szemléltetik. De a posztmodernben még az olyan barokk formák visszatérésének is szemtanúi vagyunk, mint az élőkép, a tableau vivant. Láthattuk nemrég, amint a pártvezér, a Nemzetmegvezető testvér mögött rendre rituálisan tablóba rendeződik a vezérkar. És nemcsak az önünneplés rítusaiban, hanem még groteszk verzióban is: a választási vereség bejelentésekor is nagyon igyekeztek felvenni az „alakzatot”. A művészet, a művész keresi a helyét Amiben csak az a meglepő – számomra legalábbis –, hogy milyen kis léptékben gondolkodnak a lehetőségekről. És nem is csak a magyar művészek – akik esetében nyilván a magyar kultúra általános léptékvesztése, tér-tudata, „kisnemzeti” komplexusa játszik közre. (Ezt számszerűen az Időkerék példája mutatta meg.) Nemrég Budapesten is látni lehetett egy hamis tévéhíradót, amelyben az egyik német hírtelevízió – tökéletesen leutánzott – „élő adásába” egy terrorista tör be és túszul ejti a bemondónőt. A profi minőségű munka a ZKM-ben, az egyik legnagyobb európai média-művészeti intézményben készült, ugyanakkor alkotója, Oliver Karl Boeg elmondása szerint mind–össze néhány karlsruhei kocsmában mutatták be. És ez a publicitás a művészt látható elégedettséggel töltötte el. (Vannak ugyanakkor más léptékű példák is – máshol: ilyen az az észak-amerikai művész, aki a médiumokat rendre fiktív eseményekkel téríti el, vezeti félre. Egyik utóbbi akciója során a New York Times-t is sikerült félrevezetnie.) Persze némileg érthető, hogy a nagy konceptek leáldozása után, a világraszóló utópiák múltával a művészek arányosabb, szerényebb szerepet keresnek. Keresik a félreeső, elhagyott helyeket, embereket, eseményeket. A szociálisan érzékenyebbek szondázzák a széleket, a peremeket, hogy feltárják a homályos, észrevétlenül maradt területeket. Ugyanakkor az a benyomásom, hogy a nevében is deklaráltan köz-irányú public art nagyrészt mégis inkább saját közegének: a szcénának szól! (Döntő eleme az azonosíthatóság, a logo-szerűség.) A film is keresi a helyét, a művészetek, a társadalmak, a médiumok mozgásban vannak. Ezek a filmek, amelyeket ennek a rendezvénysorozatnak a keretében látni lehet, hagyományos filmes műfajok: riportfilmek, útifilmek, dokumentumfilmek… Az, hogy mégis kiállítási környezetben jelennek meg, a művészeti, szociális, és mediális átrendeződésről szól. Az ilyen filmek azért keresik a helyüket, mert a mozi-tévé-házimozi háromszöggel leírható közegen kívül állnak. Megvalósulásuk minőségétől teljesen függetlenül, pusztán érdeklődésük, témájuk, irányulásuk folytán. Még művészmozikba se nagyon jutnának el, esetleg fesztiválokra, s legfeljebb – a Magyar Televíziónál jobb (sorsú, ízlésű, állagú) köztelevíziók műsorában, mint amilyen például az ARTE, kerülhetnének vetítésre. Mindez persze nem változtat azon a tényen, hogy kiállításra applikált-installált filmekkel van dolgunk. (E tényt az sem tudja feledtetni, hogy egy-egy monitor, illetve fotel szolgál egy-egy nézőt. Sőt, ez inkább a mozi-tévé közti köztes, eldöntetlen helyzetről szól.) E munkák esetében olyan átmeneti mediális helyzet megoldási kísérleteit látjuk, amely szituáció még nem teszi lehetővé – a jelenlegi memóriakapacitások, sávszélességek és átviteli sebességek folytán – nagyobb képtömegek lehívását. Ám úgy hírlik, hogy ez csak idő kérdése. Amitől persze nem fognak megoldódni azok a kérdések, amelyeket ezek a filmek felvetnek. A kérdések alapjában megmaradnak. A szociális problémák nem kevésbé, mint a művészettel kapcsolatos kérdések és kétségek. Mire és miért irányul a figyelem? Mi az értelme (rendeltetése, legitimitása) annak a tevékenységnek, amit művészetnek nevezünk? Mert társadalmi problémák, konfliktusok feltárásában és dokumentálásában aligha merül ki. Már csak azért sem, mert ilyesféle tevékenysége csak a művészet közegében – mondhatni a művészet iparterületén – tud megvalósulni, – amint azt esetünk is ékesen példázza. Arról van szó, amit Thomas Kapielski, berlini művész és gondolkodó tömören így fogalmazott meg: „A művészet alá az értelmet – a fontosság és minőség értelmében – mintegy talapzatként az üzem teszi.” A KÜBA-projekt zászlóshajóján, az uszály oldalán azt a feliratot olvashattuk, hogy Journey against the current. Ez némileg az avantgarde pátoszára emlékeztet: az árral, a jelen áramával szemben az élcsapat hajóra szállt. Nincs ellenemre a széllel szembeni vitorlázás, magam is szoktam gyakorolni. De közben ne feledjük, hogy azért a víz az úr!	Kutlug Ataman Veronica Read négy évszaka, 2002, videoinstalláció, Dokumenta 11, Kassel • Fotó: Eln Ferenc
Kutlug Ataman Köba, 2004, 40 képernyős film-installáció a Negrelli uszály fedélzetén KÜBA-projekt, 2006, Budapest • Fotó: Eln Ferenc

Amikor végigmentem az utolsó, a 11. kasseli Documenta sok-sok elsötétített mozitermén, monitorainak tömkelege között úgy éreztem: átvertek. Kiállítás helyett ezúttal a mozgóképművészet szalonját láthattam. Csőbe húztak: egy filmszemlére kerültem.
Azóta felindulásom alábbhagyott, elmúlt; megértőbb lettem: a tény továbbra sem ad okot derűre, csak valamivel jobban vélem érteni ama tényezőket, amelyek ilyes rendezvényekre vezetnek. És méltányolom a Documenta afrikai kurátorát, amiért afféle jó tanulóként igyekezett túlszárnyalni a vezető kiállítások vetítőberendezéseinek arányát. Azért, mert – talán akaratlan túlzásával – a figyelmet ráirányította e tényre.
Mert ez az arányszám kétségkívül figyelemreméltó; tényében, számszerűségében és persze legfőképpen: megjelenési helye viszonylatában.
Alapjában a kihívás persze nem újkeletű, a 60-as évek óta erőteljes a művészet azon vonulata, mely reflektál a mediális változásokra. Miként a (képző)művészet saját médiumaira is – a Forrástól a fehér kubusig, és tovább. Ám úgy tűnik, ezúttal másról van szó. És az indítékok sem pusztán a médiumok felé mutatnak. (Persze a 400 vagy 4 vagy 40 ezer tévécsatorna és az egyre nagyobb sávszélesség azért mégiscsak figyelembeveendő tényező.)
Az egyik ilyen: a századvég posztmodern szalonművészetét utolérte minden szalonművészet sorsa: érdektelenné vált. (Filmekről esett szó, ezért filmes példával élek: kit érdekelt egy újabb Greenaway film, amikor már az előzőt sem volt értelme megnézni…?) Miközben a szélesebb mezőben, odakünn, a tág tereken azért figyelemreméltó események történnek.
Aztán egy másik: a színtér (művészi, szociális, mediális tekintetben) átrendeződött, mások az arányai. Egyidejűleg a köztér telítettebbé, a közfigyelem szórtabbá vált. A feltűnésért, a figyelemért fokozott versengés folyik. Nemcsak művészek és a művészet intézményei,
s nem is csak a hirdetésipar élharcosai, hanem az aktorok mindegyike között. Hasonképpen küzdelem folyik a területek, szcénák és témák között is: a figyelemért, a hatásért, a befolyásért, a hatalomért, s persze pénzekért.
Nemcsak a mozi költözött a kiállítótermekbe, hanem más művészetek, más művészi mineműségek is más közegekbe helyeződtek át. (Vannak kiállítások is, amelyek évről-évre kiköltöznek a házfalakra; mondhatni @RCot öltenek ’művészetet a népnek’ örvén, és a hirdetésipar haszonélvezőinek örömére.)
Nemcsak művészek, a művészet is keresi a helyét; nem éri be a neki hagyományosan fenntartott helyekkel, termekkel, falakkal, felületekkel – és publikummal. Kimegy az utcára, betölti a még be nem töltött felületeket, szitázva, szórva, ragasztva keres magának közönséget.
Nemcsak a művészet némely vonulata vált ismét a közügyek aktorává, politikussá; a
politikus is szeret megint művészivé válni.
A politikus, a politikum ’megcsinálja’, megformálja megjelenése szcénáit, inszcenírozza magát. Újra erős elemmé vált a színház (és különféle ősformái, a szertartás és a rituálé) –, nemcsak a médiumok szintjén, hanem közvetlenebb formákban, miként azt a tömeggyülemlések, zenés-táncos-fáklyás spektákulumok szemléltetik. De a posztmodernben még az olyan barokk formák visszatérésének is szemtanúi vagyunk, mint az élőkép, a tableau vivant. Láthattuk nemrég, amint a pártvezér, a Nemzetmegvezető testvér mögött rendre rituálisan tablóba rendeződik a vezérkar. És nemcsak az önünneplés rítusaiban, hanem még groteszk verzióban is: a választási vereség bejelentésekor is nagyon igyekeztek felvenni az „alakzatot”.

A művészet, a művész keresi a helyét

Amiben csak az a meglepő – számomra legalábbis –, hogy milyen kis léptékben gondolkodnak a lehetőségekről. És nem is csak a magyar művészek – akik esetében nyilván a magyar kultúra általános léptékvesztése, tér-tudata, „kisnemzeti” komplexusa játszik közre. (Ezt számszerűen az Időkerék példája mutatta meg.)
Nemrég Budapesten is látni lehetett egy hamis tévéhíradót, amelyben az egyik német hírtelevízió – tökéletesen leutánzott – „élő adásába” egy terrorista tör be és túszul ejti a bemondónőt. A profi minőségű munka a ZKM-ben, az egyik legnagyobb európai média-művészeti intézményben készült, ugyanakkor alkotója, Oliver Karl Boeg elmondása szerint mind–össze néhány karlsruhei kocsmában mutatták be. És ez a publicitás a művészt látható elégedettséggel töltötte el.
(Vannak ugyanakkor más léptékű példák is – máshol: ilyen az az észak-amerikai művész, aki a médiumokat rendre fiktív eseményekkel téríti el, vezeti félre. Egyik utóbbi akciója során a New York Times-t is sikerült félrevezetnie.)
Persze némileg érthető, hogy a nagy konceptek leáldozása után, a világraszóló utópiák múltával a művészek arányosabb, szerényebb szerepet keresnek. Keresik a félreeső, elhagyott helyeket, embereket, eseményeket. A szociálisan érzékenyebbek szondázzák a széleket, a peremeket, hogy feltárják a homályos, észrevétlenül maradt területeket. Ugyanakkor az a benyomásom, hogy a nevében is deklaráltan köz-irányú public art nagyrészt mégis inkább saját közegének: a szcénának szól! (Döntő eleme az azonosíthatóság, a logo-szerűség.)
A film is keresi a helyét, a művészetek, a társadalmak, a médiumok mozgásban vannak.
Ezek a filmek, amelyeket ennek a rendezvénysorozatnak a keretében látni lehet, hagyományos filmes műfajok: riportfilmek, útifilmek, dokumentumfilmek… Az, hogy mégis kiállítási környezetben jelennek meg, a művészeti, szociális, és mediális átrendeződésről szól. Az ilyen filmek azért keresik a helyüket, mert a mozi-tévé-házimozi háromszöggel leírható közegen kívül állnak. Megvalósulásuk minőségétől teljesen függetlenül, pusztán érdeklődésük, témájuk, irányulásuk folytán. Még művészmozikba se nagyon jutnának el, esetleg fesztiválokra,
s legfeljebb – a Magyar Televíziónál jobb (sorsú, ízlésű, állagú) köztelevíziók
műsorában, mint amilyen például az ARTE, kerülhetnének vetítésre.
Mindez persze nem változtat azon a tényen, hogy kiállításra applikált-installált filmekkel van dolgunk. (E tényt az sem tudja feledtetni, hogy egy-egy monitor, illetve fotel szolgál egy-egy nézőt. Sőt, ez inkább a mozi-tévé közti köztes, eldöntetlen helyzetről szól.)
E munkák esetében olyan átmeneti mediális helyzet megoldási kísérleteit látjuk, amely szituáció még nem teszi lehetővé – a jelenlegi memóriakapacitások, sávszélességek és átviteli sebességek folytán – nagyobb képtömegek lehívását. Ám úgy hírlik, hogy ez csak idő kérdése. Amitől persze nem fognak megoldódni azok a kérdések, amelyeket ezek a filmek felvetnek. A kérdések alapjában megmaradnak. A szociális problémák nem kevésbé, mint a művészettel kapcsolatos kérdések és kétségek.
Mire és miért irányul a figyelem? Mi az értelme (rendeltetése, legitimitása) annak a tevékenységnek, amit művészetnek nevezünk? Mert társadalmi problémák, konfliktusok feltárásában és dokumentálásában aligha merül ki. Már csak azért sem, mert ilyesféle tevékenysége csak a művészet közegében – mondhatni a művészet iparterületén – tud megvalósulni, – amint azt esetünk is ékesen példázza.
Arról van szó, amit Thomas Kapielski, berlini művész és gondolkodó tömören így fogalmazott meg: „A művészet alá az értelmet – a fontosság és minőség értelmében – mintegy talapzatként az üzem teszi.”
A KÜBA-projekt zászlóshajóján, az uszály oldalán azt a feliratot olvashattuk, hogy Journey against the current. Ez némileg az avantgarde pátoszára emlékeztet: az árral, a jelen áramával szemben az élcsapat hajóra szállt. Nincs ellenemre a széllel szembeni vitorlázás, magam is szoktam gyakorolni.
De közben ne feledjük, hogy azért a víz az úr!