Art Lower - Adam Bota: Hús addikció

Meglepetéssel kecsegtető képzőművészeti produkciókat már egy ideje nem a nagy galériákban, múzeumokban, reprezentatív intézményekben keresek, ahol mindent előre elgondolnak, évekkel korábban kidekáznak. Szívesebben nézek be a szerény, némileg kiszámíthatatlanabb kiállítóterekbe, amelyek esetleg a „tiszta” művészet mellett az úgynevezett alkalmazott poétikákra alapozzák mindennapjaikat, de pont azért, hogy az érdek nélküli alkotást is szolgálni tudják. Az egyik ilyen a Ráday Galéria, az azonos nevű utca ama végén, amely a Kálvin térhez esik közelebb, így kissé leválik a Bakáts tér tájékán sorakozó, lassacskán fél tucat kisebb galéria spontán kialakult szerkezetiségéről. A Ráday Galéria a hétköznapokban – a hely idegenforgalmi szellemiségét képviselve – a díszítő művészetet prezentálja, főként plasztikai kínálatával vonz. Ám miközben a lakberendezés tárgykultúráját favorizálja, az olyan minőséget is támogatja, ami például a kortárs képzőművészet első vonalába bármikor beilleszthető. Az utóbbi időszak egyik hasonlóan jelentős rendezvénye az 1975-ben Linzben született, és Bécsben, valamint Los Angelesben élő Adam Bota Hús addikció című, már elnevezésében is kihívó festészeti bemutatója volt. Az emberi húsról mintha már mindent elmondtak volna az arra hivatottak: festők, test- és performanszművészek, fotósok, szobrászok, filmesek. Ízeire szedték, sejtjeire bontották, váladékaiban keresgéltek új minőségek után, remélve, hogy még mindig van valami, ami ismeretlen, ami némiképp megközelíthetetlen, titokzatos, ennél fogva szent. Mert hát minden titkot „meg kell” egyszer fejteni, ez a vágy csillapíthatatlan az emberben. Ebben az elhatározásában a legközvetlenebb eszközhasználattól sem riad el, a múlt századi naturalizmus újból vissza-visszaüzen a látványosság nagyüzemi színpadán, egyre gátlástalanabbul és ízléstelenebbül. S hogy mégis van új a nap alatt, elsősorban azoknak az alkotóknak köszönhető, akik finom áttételekkel, utalásokkal, megérzésekkel dolgoznak, némileg visszafordítva a nagy nekivetkőzések és testkiforgatások történelmi folyamatát, visszalépve a spiritualizmus talajára és az expresszivitás visszafogottabb atmoszférájába. A Hús addikció egy ilyen poétika képviseletében jelent meg, hogy visszairányítsa figyelmünket a test és a lélek egymást feltételező kapcsolatára, elválaszthatatlanságára, kölcsönösségen alapuló mindenkori állapotára – a valódi ősállapotra. A nagy általánosságában jellemezhető korérzésből persze már régóta nem az aranykor magasztos lehelete árad, hanem a groteszkség, a megkeseredettség sivár hangulata tör fel belőle, azt sugallva, hogy a hőn áhított emberi szabadság csak illúzió, mézesmadzag, mert mindig ott ül valaki az ember fején, nyomja le, tapossa, legyen az a hatalom, az ideológia, vagyis hát az ember önmaga, valaminek a képviseletében. Az, hogy rosszul érezzük magunkat a világban, szorongunk és szenvedünk, csakis a mi számlánkra írható, mert hát mi alkottuk meg az önszabályozás egyezményes rendszerét, mi rontottuk, rontjuk el önmagunkat. Bota festményeiről mindebből a rádöbbenésből – tudniillik a civilizált ember fiaskójának felismeréséből – már első tekintetre is sok jön át, ámbár piktúrájának van egy olyan sajátos ikonográfiai és allegorikus vonása, ami egyértelművé teszi, hogy a képek itt születtek, valahol Közép-Európában. Kultúrahatásokat ütköztet, Nyugat és Kelet magatartásmintáit keveri. A nyomottság, a rossz hangulat és a kedélytelenség viszont pont arról a vidékről köszön vissza, ahol virágzó alpesi legelők, idillikus tájak, muskátlis ablakok adják meg a természet és az emberi környezet lelkületét; ahol – úgy gondoljuk – még a történelem legnagyobb viharai sem zavarták meg igazán az idő békés folyását. Bota képein a szépséges kulisszák mögé tekinthetünk, melyek mögött nyilvánvalóvá válik az ottani emberek lelki sérültsége, annak a nyugtázása, hogy semmi sem marad nyom, következmény nélkül, még a bércekkel elfalazott és civilizációs megrázkódtatásoktól mentes régiókban sem, mert már oda is betört a magas-technológia és a posztindusztriális akarat. A sárgás-barnás-zöldes tónusok a maguk visszafojtottságában és egyidejű militáns beágyazottságában rárímelnek a Heimatdienst-életérzés külső jegyeire, a birodalmi reminiszcenciák szigorának és bigottságának máig élő érzésvilágára, amely mindig is zárt, kis térségekben alakul ki, mintegy törzsökös genetikai eredőként, hogy később nagyobb térségekben taroljon. Ebből a stációból viszont már a kelet-európai totalitarizmus szele és nyájszelleme is ki-kicsap, a meggyúrt férfiak glédájában meglátjuk az „emberi lelkek mérnökeinek” teremtő keze nyomát, megérezzük a spartakiádok fülledt hangulatát, hazug testimádatát, amely mögött felgyűrűznek a szexuális ösztönök elfojtottságának kóros kicsapódásai, a máig is evidens napi traumák, pszichikai elferdülések. Az idős alakokat ábrázoló, látszatra kedélyes festményeken – paradox módon – lecsorognak az arcról az egyedi vonások, miközben nyilvánvalóvá válik a testi romlás, a talán utolsó nyári napsütésben való megmártózás fakó hiábavalósága. Jellemző, hogy Bota nem egy képén saját alakját tanúként idézi meg, mint aki észrevétlenül behatol egy olyan kontextusba, amelyet általában képes magazinok lapjairól vesz kölcsön, a kisajátításnak azokkal az eszközeivel, amelyeket a kortárs magyar festészetben leginkább Szépfalvy Ágnes mondhat magáénak. Ő tehát vétlen tanú, ugyanakkor cinkos is bizonyos fokig, hiszen az egyedi világok valahol mindig összeérnek, körbefonják egymást, nincsenek érintetlen, szűz területek, vagy olyan pozíció, amelyben valaki szó szerint egyedül lehet. Minden szigetet ugyanaz a víz vesz körül. Bota képein az idill, a békés nyugalom folyton beleütközik a valóság durva rögeibe, a gondtalanul fürdőző emberek mögött például feltüremlenek a hipertechnológia építészeti halmazai, egy embertelen, elidegenedett forma- és lélek-kultúra anyagi csökevényei. Ezeknek a futurisztikus kulisszáknak a közegében a lehetséges pozitív jövőkép tehetetlenül szertefoszlik. Amit a látvány nyújt, az egyenlő a borús keserűséggel, valamint a változtathatatlanság gondolatából eredő kényszerű belenyugvással, az életuntsággal. A különféle forrásokból vett idézeteket Bota úgy szerkeszti össze, hogy azok a színpadias drámaiság felé mutassanak, ettől eltekintve, életképein igazából nincs túlhajszolt cselekménysor. Csoportképeket alkot és olyan átlagos arcokat választ modellként, akik lehetnének az utca emberei, névtelen kortársak, de valahogy mégis annyira jellegzetesen közép-európaiak, hogy ismerősnek tűnnek, mintha csak néhány órája láttuk volna őket az utcasarkon. Adam Bota helyi élményekből sarjadó művészete az általános emberi szintjére emeli a közös sorskérdéseket, s a történetiség atmoszférájába beleágyazott figuratív világa melankolikus érzéseket áraszt magából. Valahol ugyan még szeretjük a nosztalgiának ezeket az üledékeit, de már korántsem tudunk azonosulni azoknak tartalmi vonzataival, erkölcsi kötelékeivel. Bota kiváló érzékkel ragadja meg a letűnőben lévő világot, a jövőt azonban még inkább csak sejtetni merészeli. Bár sejtései is nagyon egyértelműek.	Adam Bota Egy nap a tónál, 2005, 100140, olaj, vászon
Adam Bota Cím nélkül, 2006, 140140, olaj, vászon, 2006 Adam Bota Kerzenerweiterungsbausatzathleten, 2005, olaj vászon, 150105 cm

Meglepetéssel kecsegtető képzőművészeti produkciókat már egy ideje nem a nagy galériákban, múzeumokban, reprezentatív intézményekben keresek, ahol mindent előre elgondolnak, évekkel korábban kidekáznak. Szívesebben nézek be a szerény, némileg kiszámíthatatlanabb kiállítóterekbe, amelyek esetleg a „tiszta” művészet mellett az úgynevezett alkalmazott poétikákra alapozzák mindennapjaikat, de pont azért, hogy az érdek nélküli alkotást is szolgálni tudják. Az egyik ilyen a Ráday Galéria, az azonos nevű utca ama végén, amely a Kálvin térhez esik közelebb, így kissé leválik a Bakáts tér tájékán sorakozó, lassacskán fél tucat kisebb galéria spontán kialakult szerkezetiségéről. A Ráday Galéria a hétköznapokban – a hely idegenforgalmi szellemiségét képviselve – a díszítő művészetet prezentálja, főként plasztikai kínálatával vonz. Ám miközben a lakberendezés tárgykultúráját favorizálja, az olyan minőséget is támogatja, ami például a kortárs képzőművészet első vonalába bármikor beilleszthető. Az utóbbi időszak egyik hasonlóan jelentős rendezvénye az 1975-ben Linzben született, és Bécsben, valamint Los Angelesben élő Adam Bota Hús addikció című, már elnevezésében is kihívó festészeti bemutatója volt.
Az emberi húsról mintha már mindent elmondtak volna az arra hivatottak: festők, test- és performanszművészek, fotósok, szobrászok, filmesek. Ízeire szedték, sejtjeire bontották, váladékaiban keresgéltek új minőségek után, remélve, hogy még mindig van valami, ami ismeretlen, ami némiképp megközelíthetetlen, titokzatos, ennél fogva szent. Mert hát minden titkot „meg kell” egyszer fejteni, ez a vágy csillapíthatatlan az emberben. Ebben az elhatározásában a legközvetlenebb eszközhasználattól sem riad el, a múlt századi naturalizmus újból vissza-visszaüzen a látványosság nagyüzemi színpadán, egyre gátlástalanabbul és ízléstelenebbül. S hogy mégis van új a nap alatt, elsősorban azoknak az alkotóknak köszönhető, akik finom áttételekkel, utalásokkal, megérzésekkel dolgoznak, némileg visszafordítva a nagy nekivetkőzések és testkiforgatások történelmi folyamatát, visszalépve a spiritualizmus talajára és az expresszivitás visszafogottabb atmoszférájába. A Hús addikció egy ilyen poétika képviseletében jelent meg, hogy visszairányítsa figyelmünket a test és a lélek egymást feltételező kapcsolatára, elválaszthatatlanságára, kölcsönösségen alapuló mindenkori állapotára – a valódi ősállapotra.
A nagy általánosságában jellemezhető korérzésből persze már régóta nem az aranykor magasztos lehelete árad, hanem a groteszkség, a megkeseredettség sivár hangulata tör fel belőle, azt sugallva, hogy a hőn áhított emberi szabadság csak illúzió, mézesmadzag, mert mindig ott ül valaki az ember fején, nyomja le, tapossa, legyen az a hatalom, az ideológia, vagyis hát az ember önmaga, valaminek a képviseletében. Az, hogy rosszul érezzük magunkat a világban, szorongunk és szenvedünk, csakis a mi számlánkra írható, mert hát mi alkottuk meg az önszabályozás egyezményes rendszerét, mi rontottuk, rontjuk el önmagunkat.
Bota festményeiről mindebből a rádöbbenésből – tudniillik a civilizált ember fiaskójának felismeréséből – már első tekintetre is sok jön át, ámbár piktúrájának van egy olyan sajátos ikonográfiai és allegorikus vonása, ami egyértelművé teszi, hogy a képek itt születtek, valahol Közép-Európában. Kultúrahatásokat ütköztet, Nyugat és Kelet magatartásmintáit keveri. A nyomottság, a rossz hangulat és a kedélytelenség viszont pont arról a vidékről köszön vissza, ahol virágzó alpesi legelők, idillikus tájak, muskátlis ablakok adják meg a természet és az emberi környezet lelkületét; ahol – úgy gondoljuk – még a történelem legnagyobb viharai sem zavarták meg igazán az idő békés folyását. Bota képein a szépséges kulisszák mögé tekinthetünk, melyek mögött nyilvánvalóvá válik az ottani emberek lelki sérültsége, annak a nyugtázása, hogy semmi sem marad nyom, következmény nélkül, még a bércekkel elfalazott és civilizációs megrázkódtatásoktól mentes régiókban sem, mert már oda is betört a magas-technológia és a posztindusztriális akarat.
A sárgás-barnás-zöldes tónusok a maguk visszafojtottságában és egyidejű militáns beágyazottságában rárímelnek a Heimatdienst-életérzés külső jegyeire, a birodalmi reminiszcenciák szigorának és bigottságának máig élő érzésvilágára, amely mindig is zárt, kis térségekben alakul ki, mintegy törzsökös genetikai eredőként, hogy később nagyobb térségekben taroljon. Ebből a stációból viszont már a kelet-európai totalitarizmus szele és nyájszelleme is ki-kicsap, a meggyúrt férfiak glédájában meglátjuk az „emberi lelkek mérnökeinek” teremtő keze nyomát, megérezzük a spartakiádok fülledt hangulatát, hazug testimádatát, amely mögött felgyűrűznek a szexuális ösztönök elfojtottságának kóros kicsapódásai, a máig is evidens napi traumák, pszichikai elferdülések. Az idős alakokat ábrázoló, látszatra kedélyes festményeken – paradox módon – lecsorognak az arcról az egyedi vonások, miközben nyilvánvalóvá válik a testi romlás, a talán utolsó nyári napsütésben való megmártózás fakó hiábavalósága. Jellemző, hogy Bota nem egy képén saját alakját tanúként idézi meg, mint aki észrevétlenül behatol egy olyan kontextusba, amelyet általában képes magazinok lapjairól vesz kölcsön, a kisajátításnak azokkal az eszközeivel, amelyeket a kortárs magyar festészetben leginkább Szépfalvy Ágnes mondhat magáénak. Ő tehát vétlen tanú, ugyanakkor cinkos is bizonyos fokig, hiszen az egyedi világok valahol mindig összeérnek, körbefonják egymást, nincsenek érintetlen, szűz területek, vagy olyan pozíció, amelyben valaki szó szerint egyedül lehet. Minden szigetet ugyanaz a víz vesz körül.
Bota képein az idill, a békés nyugalom folyton beleütközik a valóság durva rögeibe, a gondtalanul fürdőző emberek mögött például feltüremlenek a hipertechnológia építészeti halmazai, egy embertelen, elidegenedett forma- és lélek-kultúra anyagi csökevényei. Ezeknek a futurisztikus kulisszáknak a közegében a lehetséges pozitív jövőkép tehetetlenül szertefoszlik. Amit a látvány nyújt, az egyenlő a borús keserűséggel, valamint a változtathatatlanság gondolatából eredő kényszerű belenyugvással, az életuntsággal. A különféle forrásokból vett idézeteket Bota úgy szerkeszti össze, hogy azok a színpadias drámaiság felé mutassanak, ettől eltekintve, életképein igazából nincs túlhajszolt cselekménysor. Csoportképeket alkot és olyan átlagos arcokat választ modellként, akik lehetnének az utca emberei, névtelen kortársak, de valahogy mégis annyira jellegzetesen közép-európaiak, hogy ismerősnek tűnnek, mintha csak néhány órája láttuk volna őket az utcasarkon.
Adam Bota helyi élményekből sarjadó művészete az általános emberi szintjére emeli a közös sorskérdéseket, s a történetiség atmoszférájába beleágyazott figuratív világa melankolikus érzéseket áraszt magából. Valahol ugyan még szeretjük a nosztalgiának ezeket az üledékeit, de már korántsem tudunk azonosulni azoknak tartalmi vonzataival, erkölcsi kötelékeivel. Bota kiváló érzékkel ragadja meg a letűnőben lévő világot, a jövőt azonban még inkább csak sejtetni merészeli. Bár sejtései is nagyon egyértelműek.