A név kötelez - Kopek Gáborral, a Moholy-Nagy Mûvészeti Egyetem rektorával beszélget Palotai János

Palotai János: A 125 éves Iparművészeti Egyetem felvette Moholy-Nagy László nevét. Mivel a névváltoztatás előterjesztője voltál, és magad is az experimentális fotó művelői közé tartozol, adódik az első kérdés: mit jelent a számodra Moholy-Nagy, akit a mai napig is főleg a fotó terén elért eredménye alapján ismernek el? Kopek Gábor: Számomra mindig több volt, mint fotográfus: személyisége, egyénisége sokkal intenzívebbnek tűnt annál, minthogy pusztán a fotográfiai teljesítménye alapján ítéljem meg. Ma is nagyon erőteljesnek érzem azt az emberi magatartásformát, ami lehetővé tette számára – a világ különböző pontjain – a fiatalokkal való kapcsolattartást, működőképes iskolai helyzetek létre hozását, életműve gazdagítását, tovább építését. Annak, ahogy a világ összefüggéseit kezelte, nagy része volt abban, hogy fotográfusként is nevet szerzett magának, s ez a munkássága egyéb területeit is meghatározó „többdimenziós” gondolkodásmód tette lehetővé, hogy adott helyzetekben környezetét inspirálva, katalizátorként „működjön”. Tevékenysége és az általa elért eredmények máig sincsenek igazán feldolgozva, megfelelően értékelve. Gyakran félreértik az életművében általánosan érvényesíteni próbált experimentális, kísérletező jelleget: sokszor azzal vádolják, hogy a felületen maradt – a professzionalizmus rovására –, a sokféle irányba történő próbálkozások csak egy-egy olyan újabb kezdeményezést jelentettek, amelyek révén nem jutott messzire. Mindannak alapján, amit ismerek az életműből, ellentmondanék: az az érzésem, hogy az idő igazolta a téziseit, törekvéseit. Az a fajta együtthatás, ami a különböző médiumok azonos idejű jelenlétére utal, az eltelt évtizedek alatt inkább erősödött. Palotai János: A média-hatás erősödését jelentheti, hogy erről a területről – elsőként Európában – egy fotográfust választott az egyetem rektorának. Mit kezd ezzel az örökséggel ma az egyetem? Kopek Gábor: Számomra természetesen megtisztelő, hogy az egyetem egy fotográfust választott rektorának: jelzés értékű gesztus, jól mutatja az intézmény nyitottságát korunk meghatározó folyamataival szemben. Mindaz, ami Moholy-Nagy körül történt, nem felejthető szakasza a kultúrának, művészettörténetnek, sokkal nagyobb ívű dolog, mintsem véletlenül bukkanjon fel a névváltozással. Ezzel az egyetem, amely korábban is kötődött hozzá, kötelezi magát, ha nem is az örökség gondozására, de az értelmezésére mindenképp. Meglepő, hogy Moholy-Nagy nemzetközi szinten sokkal ismertebb, mint itthon. Ott, ha Magyarországról esik szó, Bartókhoz szokták mérni, míg nálunk ez a fajta ismertsége még szakmai körökben is hiányos – ha nem is ismeretlen, de értelmezetlen alakja a kultúrtörténetnek. Palotai János: Egy elméleti konferencián épp itt hangzott el, hogy a mai fiatalok még a 60-as éveket sem ismerik, nemhogy a múlt század elejének avantgárdját. Hogyan is állunk akkor ezzel az örökséggel? Kopek Gábor: Hogy mi vállalható ebből az „örökségből”? Jóval több, mint amit eddig Magyarország „vállalt”. Moholy-Nagy működése már életében sem volt kérdőjelektől mentes, már akkor is sok távolságtartó megfogalmazás született vele kapcsolatban. Azt gondolom, nem annak kell hangsúlyt kapnia, hogy az avantgárd milyen módon kerül a helyére. Nem a Bauhaus-iskola szellemiségének vagy egy stílusirányzatnak a legalizálása a cél, sokkal fontosabb egy személy világhoz való viszonyát modellezni konkrét helyzetekben, a mára is érvényes módon. Fontos, hogy az egyetem fel tud mutatni egy olyan személyt, akinek a magatartásmódja, az életről vallott filozófiája egy alkotó ember számára feltétlenül izgalmas. Ilyen értelemben a világ nem távolodott el Moholy-Nagy örökségétől, inkább közeledett hozzá, de paradox módon mintha mégsem értené teljesen. Ha értenék, akkor nem elégednének meg a kultúra jelenlegi állapotával. Hiszen olyan típusú folyamatokat próbált elindítani, az építészeti tértől a képi világig keresve az összefüggéseket, amelyek az integráció felé mutattak. Ez az attitűd a mai napig nem veszített az érvényéből egy olyan országban, ahol a kultúra lenyomatai meglehetősen nehezen követhetők. A legrosszabb a helyzet a vizuális kultúrában, amelybe még hatvan, nyolcvan, száz évvel ezelőtti felvetések sem tudtak integrálódni. Alapkérdés, hogy a Moholy-Nagy megfogalmazta gondolatokból miért nem indultak bejárható utak ennyi év után sem? Palotai János: Miben látod az elmaradás okait? Kopek Gábor: A kultúra verbális vagy zenei közege természetes, magától értetődő módon épül be generációk életébe. Ezzel szemben nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a vizualitás, a tér- és tárgyérzékelés csak a „periférián” jelent meg, semmiféle „értelmezett”, kontrollált viszonyuk nem alakult ki a kultúrának ezzel a részével. Nemcsak az iskoláról van itt szó, hanem a családi környezetről is, tehát arról a közegről, ahonnan egy fiatal a legfontosabb impulzusokat kapja. A folyamatos mulasztás pedig csak halmozódik, sőt a helyzet mondhatni drámaivá válik, ahogy a vizualitás egyre nagyobb teret vág ki az ember életéből, versenyre kel a hangi megközelítéssel. A vizuális jelek gyorsabban olvashatók, és ez abban a helyzetben, amikor az idő fogalma átértékelődött, radikálisan megváltozott jelentőséggel bír. Egy társadalom kulturális szintjét is jelzi, hogyan képes erre a kihívásra reagálni. A képi világ özöne elbizonytalanít, a hangi közelítés „testetlenségéhez” képest tárgyiasult, agresszív jelenléte radikálisan befolyásolja hétköznapjaink életminőségét. Generációk nőnek fel, akik vizuális képzetlenségük ellenére képekkel helyettesítik a világban történő kommunikációjukat. Ettől drámai a helyzet: az egyik oldalon hiányoznak azok az elemek, amelyekre a vizualitás épülhetne, miközben másik oldalon folyamatosan azt kérdezi a világ, hogyan tudsz reagálni – nem arra, amit olvasol, hanem – arra, amit látsz. A két dolog között olyan eltérés és feszültség van, amit meg kell próbálni feloldani. Ebben játszhatna fontos szerepet az a fajta szemléletmód, amit Moholy-Nagy képviselt. Palotai János: A vizuális nevelés tehát igazodjon a helyzethez, de ne igazodjon a status quohoz? A programban ezt úgy fogalmazod, hogy „művészeti egyetem nem is tehet mást, mint a világ folyamatait megkérdőjelezze…” Kopek Gábor: A vizuális műveltség/kultúra hétköznapi jelenléte nem bizonyos előképeknek való megfelelést, vagy azok preferálását, számonkérését kell, hogy jelentse. A vizualitásnak is vannak szabad vegyértékei, amihez hozzá lehet tenni. Az a közeg, amiben mi beszélgetünk, a professzionalizmus irányából közelít e problémához. Azonban a társadalmi igényeket sem ártana figyelembe venni, megfogalmazni, hiszen többek között épp amiatt gyorsult fel ilyen hihetetlen mértékben a képek generálódása, mivel az ezeket létrehozó alkotó-folyamatokat mindenki gyakorolhatja. A vizuális kommunikáció és persze az oktatás társadalomkritikai erőt is jelenthet: teljesítményével ugyanis nemcsak önmagát legitimálja, de a társadalom egészére kiható változásokhoz is hozzájárulhat. Nem szakítható el attól, amit közvetít, közöl, s ez egyfajta hatalmi arroganciát is jelenthet. Gondoljunk a legkézenfekvőbbre: a média társadalomban megjelenő manipulációjára. Palotai János: Mi van még a névváltozás mögött? Az indoklásban szerepel,„hogy a megszokás diktálta helyzet nem képes betölteni azt a szerepet, amire hivatott és inkább gátja, mint támogatója saját létének”. Kopek Gábor: Többrétű a változás. Nem formai kényszerről, tartalmi korrekcióról van szó. Nem jó, ha rutinná válnak a hétköznapi folyamatok, Moholy-Nagy is így gondolkodott, erről szól az életműve. Bizonyos helyzeteket fel kell mérni: felelősek vagyunk a változtatásért. A korábbi név beteljesítette a hozzá fűzött reményeket, mára azonban az iparművészet fogalomköre átalakult, a hozzátartozó helyzetek aránya radikálisan módosult. Az iparművészet fogalma leszűkült, nem fedi le a vizuális kultúra új területeit, az ott folyó alkotó tevékenységet. Egy szellemi műhelyben, amely az építészettől a vizuális kommunikációig széles spektrumot fog át, az iparművészet szó kirekesztővé válik: nem tudja képviselni, modellezni azt, amivel mi foglalkozunk. Mi szinte semmi újat nem tettünk az előállt helyzetben: észrevettük, hogy túllépett rajtunk az idő, és megpróbálunk alkalmazkodni az új szituációkhoz, feladatokhoz. Palotai János: Lehet ma programot adni a második 125 évre, mikor még öt évre sem lehet előre tervezni? Hiszen mint írod: szinte utópisztikusnak vélt helyzetek sora mindennapjaink részévé vált. Már ha csak a – legdinamikusabban fejlődő – vizuális kommunikációt nézzük, ahol például ma már az agyhullámok generálta belső képpel foglalkoznak (ld. például a REZONANCIA – Elektromágneses testek kiállítását a Ludwig Múzeumban). Kopek Gábor: A vizuális kommunikáció térnyerése világjelenség. Az egyetem felelőssége ezeknek a folyamatoknak az integrálása a korábban kialakult struktúrába. Tudjuk, hogy ezek a területek állandóan változnak, sok esetben szinte már megszületésük pillanatában elavulnak. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a korszellem, a minden áron újra törekvés csak a felszínt érinti, míg a létrejövő vizuális értéket a gondolkodás minősége szabja meg. A technika változása, az új elemek, megoldások állandó „terrorizációja”, ami a felhasználókat éri, természetes velejárója, de nem tartalmi része a folyamatoknak. A fotográfus munkája a fejben dől el, filozófiai mélységű gondolatok következménye. Persze műfajonként eltérő módon és súllyal jelenik meg ez az attitűd, de általában ezek a területek akkor avulnak el, ha a gondolat avítt. Nyitottság és tájékozottság kérdése, hogy képesek vagyunk-e szelektálni, például egy adott gondolatmenethez a megfelelő technikai eszközt kiválasztani. Palotai János: Böhringer szerint a művészet a technika filozofikus stádiuma, s az új technológiák nem fenyegetik egzisztenciálisan a képzőművészetet. A rektori program a művészet és a tudomány párbeszédét szorgalmazza. Kopek Gábor: Megszokásból ered, hogy az alkotói folyamatot sokan idegennek tekintik a kutatástól, pedig az sokszor csak ilyen attitűddel közelíthető meg, vagy jelenléte fontos az alkotásban. Az alkotói folyamat elszegényedik, silányabbá válik, ha nem integrálódik az össztársadalmi létbe, ha nincs meghatározott viszonya a kulturális közeggel, amelyben létrejött. Egy olyan világban kell tudni tájékozódni, ahol feltételezhetően semmilyen állítás sem igaz, de legalábbis nehezen eldönthető, mikor válunk manipuláció áldozataivá, mikor és hogyan keveredik a virtuális a reálissal. Ilyen helyzetben a kutatás még nagyobb hangsúlyt kap. Természetesen nem a mára már „ártatlannak” tűnő retusálásra gondolok, hanem azokra a helyzetekre, amikor a virtuális világra reagálunk: például amikor korábban reális kiindulópontnak tekintett szituációk, nézőpontok valóságtartalma megkérdőjeleződik. Mindez kikezdi a valósághoz való viszonyunkat, bizonyos folyamatok kontrollálhatatlanná válnak számunkra. Választóvonalhoz érkezünk: vajon képesek vagyunk-e a virtualitással szemben megfogalmazni reális létünket? A világ értelemszerűen a virtualitás felé löki a társadalmat, az egyént. A tévécsatornák folyamatosan támadják az ember realitásérzékét, a virtualitásba emelik át a gondolkodását: ha a világhoz való viszonyát sikerül megingatni, nagyobb a manipuláció lehetősége is. Rendkívül nagy lett az alkotó felelőssége: nem arról van szó, hogy egy képpel, filmmel többet vagy kevesebbet hozunk létre, hanem arról, hogy milyen radikalizmussal programozunk át emberéleteket. Nem jobbá teszem az életed, hanem megszabom a kereteit, azután próbáld meg magad közöttük jól érezni. Ezen kellene változtatni, hiszen minél inkább csúszunk a megfoghatatlan felé, annál kevesebb észérv marad arra, hogy mit is keresünk a Földön. Ha ezeket a gondolatokat az egyetemi létre vonatkoztatjuk, akkor az intézmény felelőssége, hogyan próbál segíteni az egyes alkotóknak önmaguk megismerésében, abban, hogy ökologikusan gondolkodjanak, hogy a személyiségük oly mértékben megerősödjön, hogy képesek legyenek tájékozódni a világ folyamataiban, kérdéseket megfogalmazni önmagukkal vagy a világgal szemben, vállalják a konfrontációt, merjék egyéniségükkel meglepni környezetüket. Palotai János: Ahhoz, hogy ilyen típusú hallgatók hagyják el az egyetemet, sokféle összetevőre van szükség. A művész-értelmiség képzés, vagy a gyakorlati egyetem kap nagyobb szerepet? Kopek Gábor: Sem egyik, sem másik: az elmélet és a gyakorlat egymást segíti, csak együtt képes létezni. Organikus képzésre van szükség, nem zárhatjuk ki magunkat a világ folyamataiból. A romantikus-ösztönös művészkép már nem igazán állja meg a helyét, felértékelődött az elméleti felkészültség szerepe, amely felkészít a világ dolgaiban tájékozódásra, kutatásra, gondolkodásra. Fontosnak tartom, hogy a hallgató önmagát helyzetbe tudja hozni, impulzusokat küldjön a világ felé, provokálja azt, legyen üzenetküldő és befogadó. A digitalizálás korával elérkezett „egyidejűség” korában, amikor „mindenki mindenütt ott van”, csak az van igazán jelen, aki „működik”, önbizalommal teli, képes az önérvényesítésre. Ehhez nyújt segítséget az egyetem, társai igyekszünk lenni a hallgatónak abban a közegben, amelyben az egyik legfontosabb és nagyon érzékeny életszakaszát tölti el. Palotai János: A kognitív képesség fejlesztése és a szociális interakciós formák megismerése fontos a kommunikációval foglalkozóknak, eleme az oktatásnak, a tanár-diák viszonynak. Kopek Gábor: Így van. A helyzet az időhöz való viszony bizonytalanságából is ered: úgy érezzük, mintha az időkezelés a káosz felé tartana, az új technikai folyamatok, a hálózatok az időfaktort szinte teljesen kiiktatják. Ebben a helyzetben elképzelhető egy olyan életvitel, amiben a világgal való kapcsolattartás fizikai megnyilvánulásai már nem is fontosak. Ez az oka annak, hogy amikor az – általam remélt – közvetlenség kap szerepet, akkor zavar áll be a kommunikációs folyamatokban. Szinkronba kell, hogy kerüljünk a környező világgal, realitással, fejlesztve szociális érzékenységünket és interakcióra való képességünket. Palotai János: Időkezelésük miatt kevés a gondolatilag kiérlelt munka, vagy a sok feladat miatt a mennyiség megy a minőség rovására? Kopek Gábor: Nem a végeredményre koncentrálunk, hanem folyamatokban gondolkodunk. Ez természetes közege az egyetemi létnek, de egyben magyarázata kínjainknak is: el kell jutnunk a közös munka során odáig, hogy a hallgatók képesek legyenek a szelektálásra, a redukcióra, önkontrollra. Ne a lehetőségek nyomasszák őket, inkább próbáljanak irányító helyzetbe kerülni, ismerjék fel azt, hogy az alkotás egyben lemondás és önkorlátozás is. Palotai János: A művészi és a design-szemlélet hogyan egyeztethető össze? Kopek Gábor: Az autonóm és az alkalmazott világ szembeállítása soha nem lehet programja egy szellemi műhelynek. Egyidejű jelenlétük szellemi energiákat szabadít fel. Természetes módon megjelenő „felületek”, nem véletlenül sodródtak egymás mellé: egyik sem érintetlen a másik hatásaitól, egymás kontrolljaként is felfoghatók. A design távoltartása a művészettől lehetetlen, a kulturális lét alappillére. Ahol prosperál, ott a társadalom igényei és teljesítménye ösztönzőleg hatnak a kulturális folyamatokra. A design lehetőség, amelyben a jövőről szóló víziót próbál közvetíteni valaki. A vizuális kultúra alakítójának lenni felelősségteljes szerep, magatartásforma. Nem lenéznünk kell egymást, hanem tanulnunk egymástól. Palotai János: A design-elmélet szak indítása nincs késésben? Kopek Gábor: Nem az egyetem van késésben, hanem a hazai közgondolkodás. Az egyetem most készen áll a design- és művészetelmélet szak megindításra egy sikeres akkreditáció esetén. Szükség van olyan speciálisan képzett szakemberekre, akik szerepet játszhatnak az élet minőségét javító igényteremtésben: műleírásokkal, „sorvezetéssel”, gyakorlati tevékenységgel segítve elő a társadalom orientációját. Ez nem jelent konkurenciát a művészetelmélet/történet számára, mivel az más összefüggésben viszonyul a történésekhez. Ha az egyetem megvalósítja e képzést, s évek múlva ilyen szemléletű, felkészültségű teoretikusokat bocsát ki, azt nem csak saját érdekében teszi. Palotai János: Két ellentétes irányú mozgás, változás figyelhető meg: az integráció, a szabad tárgyválasztás a kredit-rendszer bevezetésével, míg az önálló szakok alakulása differenciálódást jelez. Kopek Gábor: A több fokozatú – BA/MA/DLA – képzéstől azt várjuk, hogy katalizátorként működjön, vélhetően nagyobb mozgást eredményez szellemi téren is. A tárgyi kínálat konkurenciája egészséges versenyhelyzetet teremthet. Ez a rendszer nem egalizál, nem az előírt formulák teljesítését, a leosztott tudás visszaadását várja el. Számítunk a hallgatók önismeretére, felnőttként kezeljük őket. Nagyfokú szabadságot biztosítunk számukra, hogy ott és abban képezzék magukat, ahol és amire a legnagyobb szükségük van. Természetesen továbbra is a rendszer részei az ún. „előzmény-tárgyak” és szigorlati követelmények. Ugyanakkor a jövőben nagyobb átjárás várható a szakidegen tárgyak között, közös feladatok, projektek születhetnek. Arra törekszünk, hogy az innen kikerülő diákok merjék egyéniségükkel meglepni a világot, ezzel bizonyítva, hogy a MOME egy szellemi szintet is jelent, ami talán az elsődleges oka annak, hogy még mindig létezik. KOPEK GÁBOR 1955-ben született Magyarországon; Budapesten él és dolgozik 1976–82 egyetemi tanulmányok 1980-tól kiállítások: fotó és videó munkák, tér-installációk 1990-től vendégprofesszor: Berlin, Stuttgart, Amszterdam 1999-től a Magyar Iparművészeti Egyetem fotó szakának vezetője 2003 DLA 2004 egyetemi tanár 2006 rektor	Kopek Gábor
Egry Tamás feladat: szavazz rám, 2006 Kovács Alida feladat: magyar szabvány, 2005 Kovács Katalin Alvók, feladat: szavazz rám, 2006 Molnár Ágnes Éva feladat: szavazz rám, 2006 Perness Norbert Macskák a tetőn, 2005 Péter Ildikó feladat: szavazz rám, 2006

Palotai János: A 125 éves Iparművészeti Egyetem felvette Moholy-Nagy László nevét. Mivel a névváltoztatás előterjesztője voltál, és magad is az experimentális fotó művelői közé tartozol, adódik az első kérdés: mit jelent a számodra Moholy-Nagy, akit a mai napig is főleg a fotó terén elért eredménye alapján ismernek el?
Kopek Gábor: Számomra mindig több volt, mint fotográfus: személyisége, egyénisége sokkal intenzívebbnek tűnt annál, minthogy pusztán a fotográfiai teljesítménye alapján ítéljem meg. Ma is nagyon erőteljesnek érzem azt az emberi magatartásformát, ami lehetővé tette számára – a világ különböző pontjain – a fiatalokkal való kapcsolattartást, működőképes iskolai helyzetek létre hozását, életműve gazdagítását, tovább építését. Annak, ahogy a világ összefüggéseit kezelte, nagy része volt abban, hogy fotográfusként is nevet szerzett magának, s ez a munkássága egyéb területeit is meghatározó „többdimenziós” gondolkodásmód tette lehetővé, hogy adott helyzetekben környezetét inspirálva, katalizátorként „működjön”. Tevékenysége és az általa elért eredmények máig sincsenek igazán feldolgozva, megfelelően értékelve. Gyakran félreértik az életművében általánosan érvényesíteni próbált experimentális, kísérletező jelleget: sokszor azzal vádolják, hogy a felületen maradt – a professzionalizmus rovására –, a sokféle irányba történő próbálkozások csak egy-egy olyan újabb kezdeményezést jelentettek, amelyek révén nem jutott messzire. Mindannak alapján, amit ismerek az életműből, ellentmondanék: az az érzésem, hogy az idő igazolta a téziseit, törekvéseit. Az a fajta együtthatás, ami a különböző médiumok azonos idejű jelenlétére utal, az eltelt évtizedek alatt inkább erősödött.
Palotai János: A média-hatás erősödését jelentheti, hogy erről a területről – elsőként Európában – egy fotográfust választott az egyetem rektorának. Mit kezd ezzel az örökséggel ma az egyetem?
Kopek Gábor: Számomra természetesen megtisztelő, hogy az egyetem egy fotográfust választott rektorának: jelzés értékű gesztus, jól mutatja az intézmény nyitottságát korunk meghatározó folyamataival szemben.
Mindaz, ami Moholy-Nagy körül történt, nem felejthető szakasza a kultúrának, művészettörténetnek, sokkal nagyobb ívű dolog, mintsem véletlenül bukkanjon fel a névváltozással. Ezzel az egyetem, amely korábban is kötődött hozzá, kötelezi magát, ha nem is az örökség gondozására, de az értelmezésére mindenképp. Meglepő, hogy Moholy-Nagy nemzetközi szinten sokkal ismertebb, mint itthon. Ott, ha Magyarországról esik szó, Bartókhoz szokták mérni, míg nálunk ez a fajta ismertsége még szakmai körökben is hiányos – ha nem is ismeretlen, de értelmezetlen alakja a kultúrtörténetnek.
Palotai János: Egy elméleti konferencián épp itt hangzott el, hogy a mai fiatalok még a 60-as éveket sem ismerik, nemhogy a múlt század elejének avantgárdját. Hogyan is állunk akkor ezzel az örökséggel?
Kopek Gábor: Hogy mi vállalható ebből az „örökségből”? Jóval több, mint amit eddig Magyarország „vállalt”. Moholy-Nagy működése már életében sem volt kérdőjelektől mentes, már akkor is sok távolságtartó megfogalmazás született vele kapcsolatban. Azt gondolom, nem annak kell hangsúlyt kapnia, hogy az avantgárd milyen módon kerül a helyére. Nem a Bauhaus-iskola szellemiségének vagy egy stílusirányzatnak a legalizálása a cél, sokkal fontosabb egy személy világhoz való viszonyát modellezni konkrét helyzetekben, a mára is érvényes módon. Fontos, hogy az egyetem fel tud mutatni egy olyan személyt, akinek a magatartásmódja, az életről vallott filozófiája egy alkotó ember számára feltétlenül izgalmas. Ilyen értelemben a világ nem távolodott el Moholy-Nagy örökségétől, inkább közeledett hozzá, de paradox módon mintha mégsem értené teljesen. Ha értenék, akkor nem elégednének meg a kultúra jelenlegi állapotával. Hiszen olyan típusú folyamatokat próbált elindítani, az építészeti tértől a képi világig keresve az összefüggéseket, amelyek az integráció felé mutattak. Ez az attitűd a mai napig nem veszített az érvényéből egy olyan országban, ahol a kultúra lenyomatai meglehetősen nehezen követhetők. A legrosszabb a helyzet a vizuális kultúrában, amelybe még hatvan, nyolcvan, száz évvel ezelőtti felvetések sem tudtak integrálódni. Alapkérdés, hogy a Moholy-Nagy megfogalmazta gondolatokból miért nem indultak bejárható utak ennyi év után sem?
Palotai János: Miben látod az elmaradás okait?
Kopek Gábor: A kultúra verbális vagy zenei közege természetes, magától értetődő módon épül be generációk életébe. Ezzel szemben nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a vizualitás, a tér- és tárgyérzékelés csak a „periférián” jelent meg, semmiféle „értelmezett”, kontrollált viszonyuk nem alakult ki a kultúrának ezzel a részével. Nemcsak az iskoláról van itt szó, hanem a családi környezetről is, tehát arról a közegről, ahonnan egy fiatal a legfontosabb impulzusokat kapja. A folyamatos mulasztás pedig csak halmozódik, sőt a helyzet mondhatni drámaivá válik, ahogy a vizualitás egyre nagyobb teret vág ki az ember életéből, versenyre kel a hangi megközelítéssel. A vizuális jelek gyorsabban olvashatók, és ez abban a helyzetben, amikor az idő fogalma átértékelődött, radikálisan megváltozott jelentőséggel bír. Egy társadalom kulturális szintjét is jelzi, hogyan képes erre a kihívásra reagálni. A képi világ özöne elbizonytalanít, a hangi közelítés „testetlenségéhez” képest tárgyiasult, agresszív jelenléte radikálisan befolyásolja hétköznapjaink életminőségét. Generációk nőnek fel, akik vizuális képzetlenségük ellenére képekkel helyettesítik a világban történő kommunikációjukat. Ettől drámai a helyzet: az egyik oldalon hiányoznak azok az elemek, amelyekre a vizualitás épülhetne, miközben másik oldalon folyamatosan azt kérdezi a világ, hogyan tudsz reagálni – nem arra, amit olvasol, hanem – arra, amit látsz.
A két dolog között olyan eltérés és feszültség van, amit meg kell próbálni feloldani. Ebben játszhatna fontos szerepet az a fajta szemléletmód, amit Moholy-Nagy képviselt.
Palotai János: A vizuális nevelés tehát igazodjon a helyzethez, de ne igazodjon a status quohoz? A programban ezt úgy fogalmazod, hogy „művészeti egyetem nem is tehet mást, mint a világ folyamatait megkérdőjelezze…”
Kopek Gábor: A vizuális műveltség/kultúra hétköznapi jelenléte nem bizonyos előképeknek való megfelelést, vagy azok preferálását, számonkérését kell, hogy jelentse.
A vizualitásnak is vannak szabad vegyértékei, amihez hozzá lehet tenni.
Az a közeg, amiben mi beszélgetünk, a professzionalizmus irányából közelít e problémához. Azonban a társadalmi igényeket sem ártana figyelembe venni, megfogalmazni, hiszen többek között épp amiatt gyorsult fel ilyen hihetetlen mértékben a képek generálódása, mivel az ezeket létrehozó alkotó-folyamatokat mindenki gyakorolhatja.
A vizuális kommunikáció és persze az oktatás társadalomkritikai erőt is jelenthet: teljesítményével ugyanis nemcsak önmagát legitimálja, de a társadalom egészére kiható változásokhoz is hozzájárulhat. Nem szakítható el attól, amit közvetít, közöl, s ez egyfajta hatalmi arroganciát is jelenthet. Gondoljunk a legkézenfekvőbbre: a média társadalomban megjelenő manipulációjára.
Palotai János: Mi van még a névváltozás mögött? Az indoklásban szerepel,„hogy a megszokás diktálta helyzet nem képes betölteni azt a szerepet, amire hivatott és inkább gátja, mint támogatója saját létének”.
Kopek Gábor: Többrétű a változás. Nem formai kényszerről, tartalmi korrekcióról van szó. Nem jó, ha rutinná válnak a hétköznapi folyamatok, Moholy-Nagy is így gondolkodott, erről szól az életműve. Bizonyos helyzeteket fel kell mérni: felelősek vagyunk a változtatásért. A korábbi név beteljesítette a hozzá fűzött reményeket, mára azonban az iparművészet fogalomköre átalakult, a hozzátartozó helyzetek aránya radikálisan módosult. Az iparművészet fogalma leszűkült, nem fedi le a vizuális kultúra új területeit, az ott folyó alkotó tevékenységet. Egy szellemi műhelyben, amely az építészettől a vizuális kommunikációig széles spektrumot fog át, az iparművészet szó kirekesztővé válik: nem tudja képviselni, modellezni azt, amivel mi foglalkozunk. Mi szinte semmi újat nem tettünk az előállt helyzetben: észrevettük, hogy túllépett rajtunk az idő, és megpróbálunk alkalmazkodni az új szituációkhoz, feladatokhoz.
Palotai János: Lehet ma programot adni a második 125 évre, mikor még öt évre sem lehet előre tervezni? Hiszen mint írod: szinte utópisztikusnak vélt helyzetek sora mindennapjaink részévé vált. Már ha csak a – legdinamikusabban fejlődő – vizuális kommunikációt nézzük, ahol például ma már az agyhullámok generálta belső képpel foglalkoznak (ld. például a REZONANCIA – Elektromágneses testek kiállítását a Ludwig Múzeumban).
Kopek Gábor: A vizuális kommunikáció térnyerése világjelenség. Az egyetem felelőssége ezeknek a folyamatoknak az integrálása a korábban kialakult struktúrába. Tudjuk, hogy ezek a területek állandóan változnak, sok esetben szinte már megszületésük pillanatában elavulnak. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a korszellem, a minden áron újra törekvés csak a felszínt érinti, míg a létrejövő vizuális értéket a gondolkodás minősége szabja meg. A technika változása, az új elemek, megoldások állandó „terrorizációja”, ami a felhasználókat éri, természetes velejárója, de nem tartalmi része a folyamatoknak. A fotográfus munkája a fejben dől el, filozófiai mélységű gondolatok következménye. Persze műfajonként eltérő módon és súllyal jelenik meg ez az attitűd, de általában ezek a területek akkor avulnak el, ha a gondolat avítt. Nyitottság és tájékozottság kérdése, hogy képesek vagyunk-e szelektálni, például egy adott gondolatmenethez a megfelelő technikai eszközt kiválasztani.
Palotai János: Böhringer szerint a művészet a technika filozofikus stádiuma, s az új technológiák nem fenyegetik egzisztenciálisan a képzőművészetet. A rektori program a művészet és a tudomány párbeszédét szorgalmazza.
Kopek Gábor: Megszokásból ered, hogy az alkotói folyamatot sokan idegennek tekintik a kutatástól, pedig az sokszor csak ilyen attitűddel közelíthető meg, vagy jelenléte fontos az alkotásban. Az alkotói folyamat elszegényedik, silányabbá válik, ha nem integrálódik az össztársadalmi létbe, ha nincs meghatározott viszonya a kulturális közeggel, amelyben létrejött. Egy olyan világban kell tudni tájékozódni, ahol feltételezhetően semmilyen állítás sem igaz, de legalábbis nehezen eldönthető, mikor válunk manipuláció áldozataivá, mikor és hogyan keveredik a virtuális a reálissal. Ilyen helyzetben a kutatás még nagyobb hangsúlyt kap. Természetesen nem a mára már „ártatlannak” tűnő retusálásra gondolok, hanem azokra a helyzetekre, amikor a virtuális világra reagálunk: például amikor korábban reális kiindulópontnak tekintett szituációk, nézőpontok valóságtartalma megkérdőjeleződik. Mindez kikezdi a valósághoz való viszonyunkat, bizonyos folyamatok kontrollálhatatlanná válnak számunkra. Választóvonalhoz érkezünk: vajon képesek vagyunk-e a virtualitással szemben megfogalmazni reális létünket? A világ értelemszerűen a virtualitás felé löki a társadalmat, az egyént. A tévécsatornák folyamatosan támadják az ember realitásérzékét, a virtualitásba emelik át a gondolkodását: ha a világhoz való viszonyát sikerül megingatni, nagyobb a manipuláció lehetősége is. Rendkívül nagy lett az alkotó felelőssége: nem arról van szó, hogy egy képpel, filmmel többet vagy kevesebbet hozunk létre, hanem arról, hogy milyen radikalizmussal programozunk át emberéleteket. Nem jobbá teszem az életed, hanem megszabom a kereteit, azután próbáld meg magad közöttük jól érezni. Ezen kellene változtatni, hiszen minél inkább csúszunk a megfoghatatlan felé, annál kevesebb észérv marad arra, hogy mit is keresünk a Földön.
Ha ezeket a gondolatokat az egyetemi létre vonatkoztatjuk, akkor az intézmény felelőssége, hogyan próbál segíteni az egyes alkotóknak önmaguk megismerésében, abban, hogy ökologikusan gondolkodjanak, hogy a személyiségük oly mértékben megerősödjön, hogy képesek legyenek tájékozódni a világ folyamataiban, kérdéseket megfogalmazni önmagukkal vagy a világgal szemben, vállalják a konfrontációt, merjék egyéniségükkel meglepni környezetüket.
Palotai János: Ahhoz, hogy ilyen típusú hallgatók hagyják el az egyetemet, sokféle összetevőre van szükség. A művész-értelmiség képzés, vagy a gyakorlati egyetem kap nagyobb szerepet?
Kopek Gábor: Sem egyik, sem másik: az elmélet és a gyakorlat egymást segíti, csak együtt képes létezni. Organikus képzésre van szükség, nem zárhatjuk ki magunkat a világ folyamataiból. A romantikus-ösztönös művészkép már nem igazán állja meg a helyét, felértékelődött az elméleti felkészültség szerepe, amely felkészít a világ dolgaiban tájékozódásra, kutatásra, gondolkodásra. Fontosnak tartom, hogy a hallgató önmagát helyzetbe tudja hozni, impulzusokat küldjön a világ felé, provokálja azt, legyen üzenetküldő és befogadó. A digitalizálás korával elérkezett „egyidejűség” korában, amikor „mindenki mindenütt ott van”, csak az van igazán jelen, aki „működik”, önbizalommal teli, képes az önérvényesítésre. Ehhez nyújt segítséget az egyetem, társai igyekszünk lenni a hallgatónak abban a közegben, amelyben az egyik legfontosabb és nagyon érzékeny életszakaszát tölti el.
Palotai János: A kognitív képesség fejlesztése és a szociális interakciós formák megismerése fontos a kommunikációval foglalkozóknak, eleme az oktatásnak, a tanár-diák viszonynak.
Kopek Gábor: Így van. A helyzet az időhöz való viszony bizonytalanságából is ered: úgy érezzük, mintha az időkezelés a káosz felé tartana, az új technikai folyamatok, a hálózatok az időfaktort szinte teljesen kiiktatják. Ebben a helyzetben elképzelhető egy olyan életvitel, amiben a világgal való kapcsolattartás fizikai megnyilvánulásai már nem is fontosak. Ez az oka annak, hogy amikor az – általam remélt – közvetlenség kap szerepet, akkor zavar áll be a kommunikációs folyamatokban. Szinkronba kell, hogy kerüljünk a környező világgal, realitással, fejlesztve szociális érzékenységünket és interakcióra való képességünket.
Palotai János: Időkezelésük miatt kevés a gondolatilag kiérlelt munka, vagy a sok feladat miatt a mennyiség megy a minőség rovására?
Kopek Gábor: Nem a végeredményre koncentrálunk, hanem folyamatokban gondolkodunk. Ez természetes közege az egyetemi létnek, de egyben magyarázata kínjainknak is: el kell jutnunk a közös munka során odáig, hogy a hallgatók képesek legyenek a szelektálásra, a redukcióra, önkontrollra. Ne a lehetőségek nyomasszák őket, inkább próbáljanak irányító helyzetbe kerülni, ismerjék fel azt, hogy az alkotás egyben lemondás és önkorlátozás is.
Palotai János: A művészi és a design-szemlélet hogyan egyeztethető össze?
Kopek Gábor: Az autonóm és az alkalmazott világ szembeállítása soha nem lehet programja egy szellemi műhelynek. Egyidejű jelenlétük szellemi energiákat szabadít fel. Természetes módon megjelenő „felületek”, nem véletlenül sodródtak egymás mellé: egyik sem érintetlen a másik hatásaitól, egymás kontrolljaként is felfoghatók. A design távoltartása a művészettől lehetetlen, a kulturális lét alappillére. Ahol prosperál, ott a társadalom igényei és teljesítménye ösztönzőleg hatnak a kulturális folyamatokra. A design lehetőség, amelyben a jövőről szóló víziót próbál közvetíteni valaki. A vizuális kultúra alakítójának lenni felelősségteljes szerep, magatartásforma. Nem lenéznünk kell egymást, hanem tanulnunk egymástól.
Palotai János: A design-elmélet szak indítása nincs késésben?
Kopek Gábor: Nem az egyetem van késésben, hanem a hazai közgondolkodás. Az egyetem most készen áll a design- és művészetelmélet szak megindításra egy sikeres akkreditáció esetén. Szükség van olyan speciálisan képzett szakemberekre, akik szerepet játszhatnak az élet minőségét javító igényteremtésben: műleírásokkal, „sorvezetéssel”, gyakorlati tevékenységgel segítve elő a társadalom orientációját. Ez nem jelent konkurenciát a művészetelmélet/történet számára, mivel az más összefüggésben viszonyul a történésekhez. Ha az egyetem megvalósítja e képzést, s évek múlva ilyen szemléletű, felkészültségű teoretikusokat bocsát ki, azt nem csak saját érdekében teszi.
Palotai János: Két ellentétes irányú mozgás, változás figyelhető meg: az integráció, a szabad tárgyválasztás a kredit-rendszer bevezetésével, míg az önálló szakok alakulása differenciálódást jelez.
Kopek Gábor: A több fokozatú – BA/MA/DLA – képzéstől azt várjuk, hogy katalizátorként működjön, vélhetően nagyobb mozgást eredményez szellemi téren is. A tárgyi kínálat konkurenciája egészséges versenyhelyzetet teremthet. Ez a rendszer nem egalizál, nem az előírt formulák teljesítését, a leosztott tudás visszaadását várja el. Számítunk a hallgatók önismeretére, felnőttként kezeljük őket. Nagyfokú szabadságot biztosítunk számukra, hogy ott és abban képezzék magukat, ahol és amire a legnagyobb szükségük van. Természetesen továbbra is a rendszer részei az ún. „előzmény-tárgyak” és szigorlati követelmények. Ugyanakkor a jövőben nagyobb átjárás várható a szakidegen tárgyak között, közös feladatok, projektek születhetnek.
Arra törekszünk, hogy az innen kikerülő diákok merjék egyéniségükkel meglepni a világot, ezzel bizonyítva, hogy a MOME egy szellemi szintet is jelent, ami talán az elsődleges oka annak, hogy még mindig létezik.

KOPEK GÁBOR
1955-ben született Magyarországon;
Budapesten él és dolgozik
1976–82 egyetemi tanulmányok
1980-tól kiállítások: fotó és videó munkák, tér-installációk
1990-től vendégprofesszor: Berlin, Stuttgart, Amszterdam
1999-től a Magyar Iparművészeti Egyetem fotó szakának vezetője
2003 DLA
2004 egyetemi tanár
2006 rektor