intro
„Baricz Kati vagyok, fotográfus és szabad. 1967 óta városlakó. ’48-ban születtem vidéken, a Balaton déli partján. ’91-ben édesanyám, 2001-ben édesapám hagyott itt örökre. Ránk maradt a szülői ház és a kert üresen. Öt éven át ingáztam a város és vidék között, hogy kipróbálhassam, mennyit bírok és megtapasztaljam azt, milyen is a természetem.”
Ma már nem könnyű szintézist teremtő klasszikussá válni. Baricz Kati azonban új fényképeivel ezt a helyet foglalta el. Tavalyelőtt jelent meg Apám kertje* című fotóalbuma, melynek anyagát idén augusztusban állította ki a Mai Manó Házban, Természetem címmel. A megnyitó idejére ugyanakkor megjelent a művésznő saját (kéz)írásait tartalmazó Természetem című kötet is.

retro
Régimódi és nagyméretű síkfilmes kamera. Véletlenszerű, bár nyilvánvalóan előre beállított, megkomponált, műtermi jellegű fényképek, kinn a szabadban. Helyszín többnyire a vidéki kert „napfényműterme”. A műtermi jelleg leplezetlen – nem egy képen a derítőlapok, háttérvásznak, melyek többnyire egy fotográfiai felvétel technikai elemei csupán, maguk is a kompozíció jól látható, deklaratív részét képezik. Ha egy tárgy így jelenik meg a képen, akkor az mindenképp jelképes tartalmat kap, régimódi művészettörténeti kifejezéssel élve, attribútummá válik. A képcsinálás múltidéző retrójához sorolom továbbá azokat a régi tárgyakat, melyek eredetileg Baricz Kati szüleinek háztartásához tartoztak, és így a paraszti életvilág kellékeinek tartjuk őket, de ezek a tárgyak szintén a kerti napfényműterem jelképes díszletei lettek. Ilyen például a szőlőlugas, vagy a fából faragott és élére állított régimódi parasztteknő, egy régi fonott kosár és a lapfűrész, a kézzel faragott szék és a parasztbicikli kopott gumija, de ide tartozik a ház macskája is. A napfényműterem kellékeit sorra véve, szinte költői kelléktárral találkozunk. Ennyit a múlt bukolikus kellékeiről.

subjecto
Baricz Kati mint fotográfus alapvetően a divatfotó és a női képes magazinok világából jött. Ezek a gyökerek hozták a személyes kapcsolatainak egy részét. Anett, Eszter, Diana vagy Linda olyan fotogén és karcsú fiatal lányok, akikkel akár a divatmagazinok oldalain is találkozhatunk. De a vidéki napfényműteremben feltűnve már a személyesség, az amatőr kötetlenség jellemzi ezt a képvilágot, persze profi technikai szinten. Nem manökenek, hanem a fotográfus barátnői ezek a lányok, akik arca, teste őrzi nagyvárosi kulturáltságukat, de egy elvarázsolt, idilli másvilágban és annak tárgyai között jelennek meg. Ebben a környezetben maradéktalanul érvényesülhetett Baricz Kati tündéri, kedves és kreatív természete, melyre szavai is utalnak: „az élet legnagyszerűbb ajándéka a bizalom, mások megismerése” – írja a Természetem című könyvében. További szereplői közül néhányan a nagyváros alternatív köreiből valók. A nőiesen pózoló Napóleonra, vagy a harmincas éveiben járó, görkorcsolyás Zolira gondolok. Kati képeinek újabb alapvető forrása a fonyódi családi kör, a rokonok és szomszédok társasága.
Egyes képeinek hangulata és beállítása arra utal, mintha divatfotónak készültek volna. Mégis portrékról van szó, azonban olyan műtermi, játékos és mesterséges kellékek között, amik a képeket egyben jelképes többlet tartalommal is felruházzák. Gondolok itt például Lídia aktképére, amelyen Botticelli Vénuszának pózában, ám egy felállított parasztteknő és egy ólajtó társaságában látjuk őt. Egy másik jellegzetes kompozíció Botondé. Ő egy fatuskón meztelenül állva egy papagáj kalitkáját tartja maga elé, benne egy óriás méretű madárral. Baricz Kati ugyanilyen fogásokkal operál a családja és a vidéki rokonok, ismerősök portréinál is. A képek sok esetben itt is háttérvászon vagy a csupasz fal előtt készültek, szeparálva a közvetlen környezetüktől. Ám, mint említettem, éppen a láthatóan tudatosan berendezett műtermi jelleg emeli ki a képtérben megjelenő tárgyak jelentőségét. A nem egy társaságba vagy nem egy kultúrába tartozó személyek társítása szintén a fényképezés műtermi hangulatát erősíti meg. Baricz Kati fényképei azonban éppen az ilyen mesterséges társítások által kapnak a portré szűk személyességénél erősebb, szimbolikus tartalmat. Mindezeket összegezve elmondható, hogy a különféle szubkultúrába tartozó embereket, a környezetet, valamint a környezet tárgyait azonos és egységes képvilágba fogja, és ezzel Baricz Kati megalkotta személyes natura photographiáját. Ezt nevezi ő a saját természetének, én pedig szintézisnek.

classicus
A szintézisnek bármely formája ma már rendkívül ritka. Baricz Kati natura photographiája a művészet, a természet és az ember közös harmóniájára épít. Ilyen szintézis-képességet, ilyen harmóniateremtő erőt érzett édesapjában, aki paraszti munkával töltötte az életét. Ezért történhetett meg az, hogy legnagyobb szakmai sikerei csúcsán, 1998-ban, amikor elnyerte az André Kertész ösztöndíjat, és Párizsban, többek között a Luxemburg-kertben fotózhatott, ő gondolatban a szülei földjén, az Apám kertjében kószált. Vajon Párizsnál jobb hely lehet Fonyód? Nyilvánvalóan nem erről van szó. Rossz, de divatos kifejezéssel élve, Baricz Kati számára édesapja, emberi és fotografikus értelemben is ikon volt. Számos alkalommal örökítette munkásruhában – ami műtermi körülmények között nemigen szokás –, vagy akár mókásan, csuhás papként ábrázolva, de saját, nagyvárosi barátnői társaságában is. A fotográfusnő számára apja kertje maga a romantikus harmónia helye.
A visszavágyódás olyan idilli környezete, amely egy régi, eltűnő paraszti életvilágban derűs letisztultságot lát. Ebben a környezetben jelenik meg a fotográfia a saját ikonikus kellékeivel, és itt bukkannak fel a nagyvárosi és posztmodern kor emberei. Mindezek alkotják az Apám kertjét, vagy más szóval Baricz Kati természetét, az én kifejezésemmel pedig natura photographiáját. Ez a művészet a posztmodern romantika egyik legkiérleltebb változata, a kert maga pedig az üdvösség mítosza a romantika óta. Csak a világosság kedvéért említem meg a Szilágyi Sándor-féle portré platinotípiákat, vagy Kerekes Gábor archaikus technikával készült tátrai panorámaképeit, amiket szintén az elvágyódás, a patinateremtés, más megközelítésben, a jelen és a múlt tartós (örök?) egységét kereső művek közé sorolhatunk. A könyv megjelenése óta sejthető volt, a kiállítással pedig nyilvánvaló lett, hogy Baricz Kati Természetem / Apám kertje című projektje a magyar fotográfia egyik klasszikus értéke.

coda
Baricz Kati a kiállítás megnyitóján is elképesztő volt. A Mai Manó Ház kiállítóterében égő piros tündérruhában és mezítláb, ősz hajjal jelent meg. Mindez nem egy szokásos performansz része volt. Sokkal inkább utalt a művésznő természetes és romantikus lényére, aki 58 éves korára is kislány maradt. A kiállítótér is egyfajta kert volt számára. A képek és ismerősök kertje, ahol Baricz Kati ápolhatja saját nosztalgikus jelenét és kiélheti rejtetten tündéri hajlamait.

Baricz Kati
Vissza a természtbe, Bujócska, 1993, Fonyód, ff. fotó