Mia: Drinks, Music!
Vincent: I’m gonna take a piss …
Mia: That’s a little bit more information
than I needed, Vince, but go right ahead!
Quentin Tarantino: Pulp Fiction

Ezt a könyvet azért kellett megírni, hogy kiderüljön, nem kellett volna megírni.
És elolvasni? Azt sem kellett volna, de ez is csak utólag derült ki, mind a 644 oldal elolvasása után. A legfontosabb kérdésre, nevezetesen, hogy Balthus hogy került bele a modern művészet történetébe, mindvégig nem kaptam megnyugtató választ, de ezen kívül mindent megtudtam a festőről és műveiről, sokkal többet, mint amit valaha is szerettem volna. És amiért nem hagytam abba az olvasást a közepén, az a várakozás volt, hogy mi jöhet még. Még mindig van olyan, amit nem akarunk tudni?
Nicholas Fox Weber amerikai művészettörténész könyve az alcím szerint életrajz, de valójában több funkciós mű: életrajz, portré, pályarajz és kritikai értékelés. Amellett hogy az írott és verbális források alapján mindent elmond a festő életéről, továbbá a művészettörténet-írás teljes kelléktárát használva részletesen bemutatja a pályáját, valamint áttekinti kritikai recepcióját, élőben is fellépteti a festőt: a portré természet után készült. Az életrajz-pályarajz-portré valós időbe és valós szituációba, mint kerettörténetbe van beágyazva: Balthus, a 83 éves mester és Nicolas Fox Weber, a fiatal művészettörténész ülnek a festő Grand Chalet nevű kastélyának szalonjában és beszélgetnek. Pontosabban az történik, hogy mindazt, amit az író a források alapján összegyűjtött, leírt vagy leírni készül, az idős mester, az írás tárgya, kommentálja. Többnyire cáfol, tiltakozik, korrigál, nagyritkán egyetért.
Már a helyszín is valószerűtlen: valahol a svájci Alpokban, egy francia település, Rossinière közelében van egy kastély, a Grand Chalet, amelynek – mint megtudjuk – negyvenhárom szobája van, itt él Balthus, a festő, alias Count Balthasar Klossowski de Rola, a vár ura, fényűző körülmények között, Setsuko nevű japán feleségével, a Countes-szel, és a szolgaszemélyzettel. Még a különböző sajtótermékekből, magazinokból már jól informált szerző is kissé sokkolva van a valószerű-valószínűtlen luxus díszletek és a díszletekhez illő arisztokratikus életmód láttán, a filippino inastól, a szertartásos étkezésekig. Az életvitelhez tartozik, hogy nem könnyű bejutni az elzárkózva élő festőhöz-grófhoz; a feleség vagy az inas többnyire elhárítja a látogatókat, különösen, ha újságíróról vagy éppen művészettörténészről van szó.
Lassan megtudjuk, hogy nem ez az első kastély a festő életében. Az ötvenes években már volt egy romos kastély Chassyban, valahol Burgundiában, igaz,
az még csak bérlemény volt, a festő mecénásai, Marie-Laurie Noilles, Pierre Matisse, a műkereskedő, Alex de Rotschild és Claude Hersaint jóvoltából.
Balthus itt a lehető legegyszerűbb körülmények között élt, a kastélyban nem volt vízvezeték, talán villany sem. Mindenesetre a festő ettől kezdve nevezte magát Countnak. A második kastély már Rómában volt, a Spanyol Lépcső közelében lévő Villa Medici. Igaz, ez sem ősi, családi birtok volt, hanem a francia állam tulajdona, de itt adódott először alkalma a „grófnak”, hogy valóságos fényűző körülmények között élhesse ki főúri allűrjeit. Malraux, amikor Franciaország kulturális minisztere lett, Balthust nevezte ki a római Villa Mediciben székelő Academie des Beaux-Arts igazgatójának. Balthus szabad kezet kapott a villa restaurálására, átépítésére, berendezésére a francia állam költségén. A festő élt is ezzel a lehetőséggel, és a Villát úgy építtette és rendezte be, mintha az övé lenne, és ahogy ő elképzelte a főúri környezetet, az új, de régiesített freskókkal, az ál-régi terrakotta padlóval, a 17-18. századi eredeti vagy másolat-bútorokkal, műtárgyakkal, a kertben szobrokkal. Szakmai körökből rengeteg bírálatot kapott ezért a rekonstrukcióért, de a képes magazinok boldogok voltak, ha képsorozatot közölhettek a pompás környezetről. Ekkor már grófnő is került a rezidenciára. Balthus ekkor vette feleségül Setsukot, a fiatal japán lányt, akivel Japánban ismerkedett meg, és aki hamarosan hamarosan beletanult a grófnőségbe, méltó háziasszonya lett az arisztokraták, magas rangú papok, követek, híres művészek részére rendezett nagy fogadásoknak, vacsoráknak. Balthus igazi arisztokrata módjára viselkedett, a villában lakó művészekhez, a vendégekhez, továbbá a szolgaszemélyzethez nagyon szívélyes volt, de csak azokat a látogatóit „fogadta”, akik éppen kedvére voltak, és azoktól a látogatóktól kimondottan tartott, akik nem tisztelték benne a királyi származású grófot. Egy amerikai gyűjtő megdöbbenve mesélte a szerzőnek, hogy Balthus „nem tudta fogadni” őt római tartózkodása idején.
A következő, a Rossinière-i kastély viszont már igazi tulajdon, ahol az amerikai szerző némileg szédül a számára idegen pompától, de még inkább a családi történetektől, ahogy azt Balthus a vacsoráknál elmeséli. E szerint Balthasar Klossowski anyai ágon skóciai főúri családból, nevezetesen a Gordonoktól származik, így tulajdonképpen Lord Byron leszármazottja.
A családi legenda egy másik változata, hogy az anya, Elisabeth Dorothé Spiro, délfranciaországi, előkelő protestáns család leszármazottja. Harmadik változat szerint a Spiro-család görög vagy spanyol eredetű katolikus család, amelynek egyes tagjai az orosz cári családdal, a Romanovokkal is kapcsolatban voltak. Szerepel még a legendáriumban egy Eugen Spiro nevű férfi, akiről egyenlőre csak azt tudhatjuk, hogy véletlen névazonosságról van szó, illetve, hogy Eugen éppen emiatt a névazonosság miatt ismerkedett meg és került kapcsolatba Elisabeth Spiróval, Balthus anyjával.
Erich Klossowski, az apa viszont lengyel főúri család sarja volt. Balthasar Klossowskit, alias Balthust tehát mindkét ágon joggal megilleti a grófi cím. Egy másik elbeszélése szerint apai ágon ő az utolsó lengyel király, II. Stanislaw egyenes leszármazottja.
Weber, a szerző udvariasan végighallgatja a festő gondosan felépített de ellentmondásoktól sem mentes családi legendáriumát, és úgy ahogy hallotta, adja tovább az olvasónak. Azután következnek a cáfolatai, amelyek között vannak közismertek, de vannak olyanok, amelyeket neki kellett alapos kutatómunkával alátámasztani. Kiderül, hogy nagyon kevés igaz a családi meséből. Az eddig megjelent Balthus-életrajzokból, valamint Rilke közreadott levelezéséből már közismert volt Rilke, a költő és Balthus anyja, Elisabeth Dorothé, alias „Baladine” Spiro legendás szerelme. Ha nem is volt közismert, de Rilke leveleiből és más forrásokból lehetett olvasni, hogy Baladine egy breslaui (Wroclaw) zsidó kántor lánya, a tekintélyes, szefárd zsidó család leszármazottja. Ahogy maga Eugen Spiro is, szó sincs véletlen névazonosságról, Eugen nem más, mint Baladine testvére, következésképpen Balthus nagybátyja, aki később festő és ismert díszlettervező lett, és aki rendszeresen támogatta a Klossowski családot, különösen miután Baladine elvált a férjétől és egyedül nevelte két fiát, Pierre-t és Balthasart. Minderről, testvéréről, nagybátyjáról, Rilkéről, anyja és Rilke kapcsolatáról, magáról Rilkéről az idős festő egyáltalán nem beszél, pedig ahogy nagybátyjának, Rilkének is sokat köszönhetett. Rilke is támogatta a családot, és Balthazárban már gyerekkorában felfedezte a tehetséget, gondoskodott a taníttatásáról és a még szinte gyerek Balthus első rajzsorozatát, egy képregényt az elveszett macskáról ő maga adatta ki, sőt, előszót is írt hozzá.
Az érdekes az, hogy sohasem került sor drámai leleplezésre, a kétféle, ellentmondásos családi és egyéb történet Balthus egész életében, mondhatni, békésen megvolt egymás mellett. Párizsi barátai, támogatói, akik között voltak valódi hercegek is, kezdettől fogva tudták az igazságot, elfogadták a festő-grófot, elnézték annak főúri hóbortjait, legfeljebb a háta mögött nevettek. Fellini, akivel Rómában ismerkedtek össze, és aki maga is nagy ön-mítosz gyártó volt, rendkívül élvezte Balthus meséit és azt a természetes eleganciát, ahogy választott szerepét játszotta: „egy grand grandissimo, a magas, hajlott alakjával, arisztokratikus profiljával, jelentős gesztusaival; volt benne valami ördögi ..., mint egy reneszánsz uralkodó vagy egy erdélyi fejedelem.” Az újságok, képes magazinok szintén szívesen közöltek cikkeket és képeket a főúri Balthusról.
Ezzel szemben a józan amerikaiak, akik között egyébként Balthusnak, a festőnek komoly sikerei voltak, legtöbb gyűjtője, vásárlója amerikai volt, fontosnak tartották hogy tisztázzák, mi igaz a sok meséből, és amit megtudtak, azt különböző fórumokon meg is írták. Így Sabine Rewald a festő Metropolitan Museumban rendezett kiállítása katalógusában (1984) megírta, hogy Balthus anyai ágon a tekintélyes lengyelországi zsidó család leszármazottja. John Russel is fontosnak tartotta ezt megjegyezni a New York Times-ban írt kritikájában, és James Lord, Balthus egyik legautentikusabb kritikusa, a The New Criterionban külön cikket írt a kérdésről. Ezek egyébként nem voltak nagy felfedezések, mert akkor már megjelent Rilke és Baladine levelezése, amelyből szintén mindezt meg lehetett tudni.
Szerzőnk nem titkolja csodálkozását, megdöbbenését, és különösen azt nem tudja hova tenni, hogy ezek az egymásnak ellentmondó történetek hogy férhettek meg egymás mellett ilyen békésen. A kastélybeli beszélgetések alkalmával azután többször is rákérdez, hogy hogy is volt ez, elvégre mégiscsak életrajzot ír. Az idős mester mindvégig kitart az arisztokrata mese mellett, könnyedén hárítja el a tényekkel való szembesítést, az amerikai kritikusok erre vonatkozó cikkeit tévedésnek, rosszindulatú rágalomnak tartja, sőt olykor tréfás-gúnyos antiszemita megjegyzésekre is ragadtatja magát. És ragaszkodik hozzá, hogy a készülő könyvbe az ő verziója szerepeljen. Weber azután többször nekirugaszkodik, hogy magyarázatot-mentséget találjon a nagy szerepjátszó számára. Amikor a festő barátait-ismerőseit kérdezte erről, általában azt a választ kapta, hogy Balthus addig forgatta-színezte a fiktív történetet, amíg maga is elhitte. A szerző maga végül is kétféle, lélektani és történelmi mentséget talált Balthus számára. Az egyik, a lélektani, hogy Balthus az anyjával való ellentmondásos viszony miatt – fordított Ödipusz-komplexus, ahogy a szerző nevezi – szinte minden gyerekkori-fiatalkori élményét el akart felejteni. A másik, a történelmi mentség, hogy zsidónak lenni minden időben kockázatos volt, de különösen az volt Párizsban a negyvenes években, ezért ésszerű döntés volt, hogy egyszerűen letagadta az egész családot.
Ha azt mondtuk, hogy ennél többet nem akarunk Balthusról, a grófról tudni, sokszor elfog ez az érzés akkor is, amikor Balthusról, a festőről olvasunk. A szerző alapossága itt sem ismer határt. A részletes, kronologikus pályarajzra fűzve műről-műre halad, minden képet megnéz, és újra megnéz, legyen az bárhol, New Yorkban, Párizsban, Rotterdamban vagy éppen Bloomingtonban, múzeumban vagy a legeldugottabb magángyűjteményben, és mindegyiket részletesen elemzi, a biográfia, a műkritika és a művészettörténet teljes arzenálját használva. Hogy az olvasó mégse tévedjen el reménytelenül a szövegfolyamban, Weber pihentetőként időnként visszatér a valós időbe, a Grand Chalet szalonjába, és átadja a szót a mesternek, aki egy-két rosszindulatú megjegyzéssel korrigálja, cáfolja, amit ő olyan gondosan, forrásokkal alátámasztva összegyűjtött. Ennek ellenére vagy éppen ezért az olvasónak nincs könnyű dolga, ha a már eddig is kettős szerephez most még a festő szerepet is hozzá kell adnia és azt a kérdést már fel sem meri tenni, hogy ezek közül melyik az igazi.
Az igazi szerep mégiscsak a festő-szerep, a jelentős festői életművet a festő hozta létre. De ahogy arisztokratának is igen sajátos volt Balthasar Klossowski, úgy művésznek sem volt éppen mindennapi. Festőnek született, már ami a tehetségét illeti, de nem tanult semmiféle akadémián, viszont a múzeumokat járta, másolta a régi mestereket, és egy olaszországi útján Piero della Francescát fedezte fel magának, ami nem rossz választás. Svájcban viszont egy obskúrus népi-naív festőbe szeretett bele. A kortársak iránt nem érdeklődött; amikor 1933-ban, 25 éves korában megfestette Az utcát, ezt az azóta főművének tartott nagyméretű zsánerképet, azt úgy festette mintha modern művészet nem is létezne. Ezt a festményt kiállította a párizsi Pierre Loeb galéria, ahol a szürrealisták azonnal felfedezték maguknak, talán a kép fantasztikus sehova-nem-tartozása, naivitása, hideg-groteszk formavilága miatt, vagy éppen a képen ábrázolt szexuális jelenet miatt. A hosszan elemzett inkriminált jelenetben egy együgyűnek látszó fiú hátulról megtámad egy kislányt, kéztartása félreérthetetlenül szexuális támadásra utal.
A szürrealisták tehát felfedezték őt, Balthus azonban nem fedezte fel a szürrealistákat, továbbra sem vett tudomást arról, hogy mi történik körülötte a művészetben. Ezt jól tudja Weber is, és óvakodik attól, hogy valamiféle összehasonlítást tegyen a Párizsban zajló művészeti mozgalmakkal, tartózkodik a művészettörténeti kontextustól, szigorúan megmarad Balthus korabeli látómezőjében, csak annyit mutat a párizsi művészeti életből, amennyit Balthus is láthatott. Mindenesetre Az utca valahogy megnyitotta Balthus előtt a grand art kapuját, kezdtek róla beszélni, írtak is róla, vásároltak is tőle. Ekkor lett támogatója-vásárlója az arisztokrata Noilles-család, Vicomte Charles Noilles és Marie-Laure (igazi udvari család, ahogy Balthus megjegyzi), akik Watteau, Goya, Delacroix mellett a kortárs művészetet is gyűjtötték, Hyères-ben lévő, tiszta Bauhaus-stílusú villájukban Klee, Miró, Picasso, Braque, Chagall, Dalí, Masson képei közé kerültek Balthus művei, ami végülis nem rossz társaság. Balthus meg is festette a hercegnő, Marie-Laure portréját, amelyen az úgy néz ki, mint egy elárusítónő, egy fárasztó nap után – jegyzi meg a szerző.
A hercegnőt Balthus szerény párizsi műtermében látjuk – vagyis Balthus ebben az időben, tehát még mielőtt első kastélyát megtalálta volna, a párizsi művészek életmódját élte. Miró, Derain voltak a barátai, mindkettőnek meg is festette a portréját. Antonin Artaud-val különösen jó barátságban voltak, a bohém-dandy művész-szerep külsőségeit Artaud-tól tanulta, dolgoztak is együtt, Balthus tervezte a díszletet, jelmezeket Artaud De Sade-ról szóló színdarabja, a Les Cenci számára.
Artaud számol be Balthus öngyilkossági kisérletéről is. Balthus laudánumot (morfin-származék) vett be, Artaud talált rá a műteremben, és ő hívott orvost. Szerinte Balthus inkább csak pózolt, ez is része volt a művész szerepnek, erre vall, hogy a helyszínt gondosan elrendezte, feltűnő helyre téve Antoinette de Watterwille, a svájci arisztokrata lány fényképét, aki visszautasította a szegény festő közeledését. A meséhez az is hozzátartozik, hogy Antoinette végül mégiscsak a felesége lett, éppen úgy, ahogy az az Üvöltő szelekben történt: a szegény, elüldözött fiú gazdagon tér vissza az ő imádott Cathyjéhez, és a szerelem beteljesül. És hogy a mese még kerekebb legyen, Balthus illusztrációkat készített az Üvöltő szelekhez, majd egy festmény is született ezek alapján, a Cathy öltözködik (1933). A házasság egyébként Antoinette-tel rövid ideig tartott.
Nem csak a legendák, de a dokumentált tények halmazában sem könnyű rendet vágni már a szerzőnek sem, hátmég az olvasónak. Itt van egyfelől a párizsi művész-élet, ahol éppen a művészettörténet készül, itt vannak a támogatók, a barátok, akik beszámolnak róla, hogy Balthus részt vett a bohém kávéházi életben és a gazdag támogatók társasági életében. Az írónak viszont az a benyomása, hogy Balthust mintha nem igazán érdekelné, mi történik körülötte, különös, konok elszántsággal festi a magáét, Az utcát, A gitárleckét (ez egy különösen botrányos kép, amelyet a szerző hosszan elemez.), a Cathy öltözködik címűt. Olyan tartalmakat ábrázolt, amelyek teljesen hiányoztak a kortárs művészetből, a rejtett szexualitást, csábítást, erőszakot, rémületet – ezt éppen Artaud fogalmazta meg, már az első képek láttán. „Balthus nem hódolt be a modern civilizatorikus, absztrakt gondolatoknak, a logikának, a felvilágosodásnak, megmaradt a mítosz közelében, voltaképpen pogány maradt.” – írta a La Nouvelle Revue Française-ben, 1934-ben. A kastélybeli beszélgetésekből megtudjuk, hogy ez volt ama kevés szövegek egyike, amelyet Balthus egyáltalán el tudott viselni.
Azokon a képeken, amelyekről Artaud írt, ezek a tartalmak, az erőszak és a szexualitás, még egyáltalán nem voltak rejtve, sőt, olykor nagyon is nyíltan, sőt durván voltak ábrázolva. A Miróról, Derainről készült kettősportrék, majd a fiatal gyereklányokról festett képek, Thérèse álmodik, Lány macskával, amelyekkel azután Balthus világhírű lett, az erotikát már olyan szofisztikált, rejtett és mégis provokatív módon ábrázolták, amelynek valóban nem volt előzménye a művészetben, de folytatása sem. Ezek a képek erotikusabbak, mint Tiziano Vénusza vagy Goya Mayája – mondja a szerző. A hatáshoz hozzájárul a látvány kétértelműsége, a néző nem tudja eldönteni, hogy a tinédzser lány ártatlan és öntudatlan kitárulkozását van alkalma meglesni, vagy egy nagyon is tudatos, de rejtett csábításnak van kitéve, ahogy azt Nabokov Lolitájából már megtanulhatta. Így is, úgy is zavarban van, és a szerző meg is jegyzi, hogy a festő itt egy olyan világba kényszeríti be a nézőt, ahol érzése szerint semmi keresnivalója, a privátszféra olyan rétegébe, amelyet ő nem is kívánt látni. Az erotika, a szexualitás ábrázolásáról művészetben és irodalomban, ezen belül a festő, az író és a modell viszonyáról már sokan és sokat írtak, a téma úgyszólván „fel van dolgozva”, a szerző mégsem tud ellenállni a hálás téma csábításának, minden egyes képnél újra és újra nekirugaszkodik, hogy megfejtse azok és Balthus titkát. De Sade, Freud, Nabokov, Lacan, Ödipusz, minden tanú be van idézve, minden fel van tárva, nincs titok, a képek erotikája a kelleténél jobban meg van magyarázva. Ez azonban csak a szüzsé, az ikonográfia, amely nem merítheti ki a képek hatását, azt amiért Balthus végülis festőnek számít. Figyelemreméltó, hogy erre éppen maga Balthus hívja fel az író figyelmét, nem is egy alkalommal. „Nicholas, mi a csodát foglalkozik annyit ezekkel a pszichológiai dolgokkal ebben az obskúrus esszében? Én festő vagyok. Foglalkozzon a ritmussal és a textúrával!” - mondja az inkriminált Gitárlecke elemzésével kapcsolatban. A Derain-kettősképről szólva pedig – miután a szerzőtől megtudjuk, hogy milyen ember volt Derain, milyen viszonyban volt Balthussal, mennyire rejtett vagy nem is olyan rejtett a kép szexuális tartalma, ki volt a modellje a kép hátterében látható fiatal lánykának, és az a valóságban milyen viszonyban volt Derain-nel sőt Balthussal – Balthus megelégeli a sok mellékes részletet és kijelenti, hogy őt a kép kompozíciója, színei foglalkoztatták, a csíkos köpeny és a padló csíkjainak összecsengése, a lány haja és Derain kezének formai hasonlósága.
Nem volna igazságos a szerzővel, ha azt mondanánk, hogy neki nincsenek eszközei a forma elemzésére, sőt időnként itt sem mentes a túlzásoktól. A Thérèse-képről egész dicshimnuszt olvashatunk: a képen megtalálható mindaz, ami Balthus erénye, a fény és az árnyék mesteri érzékeltetése a különböző felületeken, a rajz Van Eyck-i részletessége, miközben a kompozíció mégis egészben marad, színvilága, szemben a szürrealisták élénk színeivel, Matisse mediterrán ragyogásával, Bonnard pasztellszíneivel, kifinomult és rafinált. Az a zöld párna a lány háta mögött Beethoven Appassionatájával vetekszik.
Az író persze nem gondolja, hogy az ő feladata hitelesen elhelyezni Balthust a történelemben – ezt már sokan, sok helyen megtették, az ő leckéje, hogy ezekről beszámoljon. Ezt meg is teszi, éppoly alaposan és fáradhatatlanul ismerteti a nagy kiállításokat, a díjakat, a kereskedelmi sikereket, és a publikációkat, mint az életrajz egyéb tényeit. Ezekből kiderül, hogy Balthus életében minden sikert elért, a gyűjtők vették, a kritikusok dicsérték és a múzeumok megrendezték a nagy kiállításokat.
A biográfia nem csak Balthus, hanem a biográfiaíró élő jelenléte miatt is rendhagyó. A szerző gyakran „kibeszél” a narratív szövegből, nem azért, hogy saját személyének fontosságát hangsúlyozza, hanem hogy magányát, kétségeit megossza az olvasóval, mintegy annak rokonszenvére, részvétére apellál: „Az életrajzíró és az élő modell közötti kapcsolat az egyik legzavarbaejtőbb viszony. Miután rájöttem, hogy olyasvalakiről írok, aki annyira gátlástalan, amennyire briliáns elme és legalább annyira tehetséges a hazudozásban, mint a festészetben, ritkítani kellett a vele való találkozást, hogy valamennyire megőrizzem a függetlenségemet.
Az volt a baj, hogy amikor szemtől szembe ültünk, rendkívül tiszteltem őt és nagyon élveztem a vele való együttlétet, sármja eltakarta előlem hibáit.” Néhány száz oldallal később: ”…végül is megszerettem ezt az embert ….Micsoda kedvesség, intelligencia, tehetség, elhivatottság! És ami a gonoszságait illeti – nos, azok is hozzátartoznak a személyes varázshoz. A szerepjátszás – nos, ezt is megszerettem benne, ez is része a zsenialitásának,ezzel ugyanannak a testületnek a tagja, mint amelyikbe Oscar Wilde vagy Byron tartoztak, akiket nem lehetett köznapi mércével mérni, akiknek meg volt engedve, hogy különböző szerepeket játsszanak. Nem először fordul elő velem, hogy ha valakiről írok, akkor fokozatosan kialakul bennem egy szenvedélyes rajongás az illető iránt, …”
Ilyen „félre”-típusú, személyes kiszólást sok helyen találunk a könyvben. A festészetre vonatkozó összefoglaló értékeléstől viszont, mint már említettük, tartózkodik a szerző. Egy helyen azonban elfelejtkezik magáról, és mintegy a személyes portréból levezetve foglalja össze véleményét. E szerint Balthus briliáns ízlésű szakértő, aki jól tudta kiválasztani példaképeit, a festészetben Piero della Francescát, Hogarth-ot, Seurat-t, Courbet-t, az életben pedig a dandyket és arisztokratákat, és jól tudta utánozni azokat. Festészetben jobban választott, mint az életben, de mindez azt eredményezte, hogy sohasem lehetett önmaga, sohasem engedte el magát, mindig a szerepre kellett koncentrálnia. Mindezek látszanak a képein is. Legjobb képeiben elérte a művészet csúcsát, de gyengébb képeit is megmentik a mesterien megfestett részletek. Mindegyikből hiányzik azonban a személyesség, mindig van benne valami túlcsináltság, színpadiasság. Egy elképzelt világban élt és azt is festette, ezért hiányzik belőle a spontaneitás.
Ezt a tárgyilagos, de kemény ítéletet olvasva, nem hagyható ki a poén, hogy nem csak Balthusból, hanem a szerzőből is kettő, sőt több van. Van a tárgyilagos, precíz, minden részletet, tényt felkutató életrajzíró, van a festő személyiségének hatása alá került portrérajzoló, van a művek iránt kritika nélkül rajongó műbarát, és van a művészettörténész, talán tőle származik ez utóbbi, tárgyilagos összefoglalás. Hogy a szerzőnek több arca van, nem bűn, olvasó is többféle van. A Balthus festészete iránt érdeklődőknek, a rajongóknak bizonyára a könyv minden sora fontos. A kétkedők, fanyalgók, szkeptikusok számára, „egy kicsit több az információ, mint amire szükségük volna”, de azok sem tagadhatják, hogy mindvégig jól szórakoztak.