Les limites de l’art – a művészet határa

Hegyi Lóránddal beszélget Vámos Éva

Vámos Éva: A Saint-Etienne-i Modern Művészetek Múzeumának anyagából válogatott kiállítást rendeztek a KOGART-Házban. A most francia és olasz múzeumigazgató Hegyi Lórándot kérdeztem erről a kalandos pályáról, de először is Ben kiállított művének ürügyén arról, hogy szerinte melyek a művészet határai.
Hegyi Lóránd: Ez nagyon nehéz kérdés. Ahogyan a művészet maga is minden korszakban, minden kontextusban új és új meghatározást kap, ugyanúgy a határai is relatívak. Talán az egyik határa, ha érdektelenné válik, ha nem tud olyan érzéseket, tartalmakat, üzeneteket közvetíteni, amelyek számunkra fontosak – akkor üressé válik: vagy dekoratív lesz, vagy nevetséges, vagy szomorú. Akkor elveszti azt, amire spontánul azt mondom: erre szükségem van. Tehát a művészetnek meg kell teremtenie a maga szükségességét, azt az érzést, hogy az adott műben, szövegben, képben, zenében megfogalmazódik valami, amit másutt nem tudunk ilyen kristálytisztán megfogalmazni. Vizuális, vagy zenei, vagy irodalmi valósággá válik. A másik határa már kevésbé egyértelmű és nehéz konkrétan meghatározni: amikor a művészet bizonyos értelemben hiteltelenné válik, bár formailag jól van.
V. É.: Beszéljünk a művekről, amelyeket hozott.
H. L.: A kiállítás válogatásában teljesen pragmatikus művészettörténeti, múzeológiai szempont-rendszer vezetett. Hogyan lehetne a Saint-Étienne-i 20. századi hatalmas művészeti anyagot – ez a második legnagyobb, 15 ezer műből álló gyűjtemény Franciaországban – viszonylag kis helyen értelmesen, áttekinthetően, fő művekkel bemutatni. Itt tudatosan, valóban attraktív és reprezentatív, paradigmatikus művekre gondoltam. Ezért hoztuk el Fernand Léger Három asszony vörös alapon című híres és sok-sok Léger-monográfia címlapján szereplő emblematikus képét. Itt koherens módon jelenik meg mindaz, amire a festő azokban az években törekedett: nevezetesen a kubizmus által kikristályosodott geometrikus formanyelvet valamilyen módon visszacsatlakoztatni részint a klasszicizmus európai tradíciójához, részint egyfajta modern, ipari társadalom monumentális megfogalmazásához. Ami ezt a szintézist alkotta, az persze bizonyos körökben veszélyes kategória – automatikusan negatív előítélettel közelítenek hozzá. Léger túl van ezeken, és mindig is túl volt, mint szuverén művész. Ő a modern korszak, az igazi modern korszak klasszicitását fogalmazza meg.
A kiállítás három korszakra koncentrál: a tizes-huszas-harmincas évek klasszikus avantgarde-jára: már ott is van eltérés a radikális avantgarde-tól a klasszikus avantgarde felé.
A második korszak a háborút közvetlenül követő informel: itt két abszolút
remekmű van, amely a múzeum gyűjteményében is kiemelkedő: Hans
Hartung és Jean Dubuffet művei a háború utáni absztrakció két lehetséges modelljét követik. Hans Hartungé a patetikus, személyes, romantikus gesztusfestészetet közvetíti, drámai tartalmakat. Dubuffet Föld képe a fortyogó ősmasszát mutatja be, a keletkezés történetét, mint a gilgamesi ős-eposz.
A harmadik, a hatvanas évektől napjainkig tartó korszak, amelyen belül a valóságot relativizáló különböző tendenciákkal találkozunk. E korszak végéről idézek két nagy példát: Christian Boltanski és Gilbert and George műveit. Két eltérő útja az új narrativitásnak. Ahogyan Boltanski a múltba néz, az érzelmes romantikus, bizonyos értelemben tragikus vízió; ahogyan ismeretlen emberi sorsok töredékként elé kerülő fotói és lenyomatai mögé sejteti az emberi drámát, amely a nagy 20. századi tragédia metaforája. Minden műve mementó: azokért, akik eltűntek, akiket talán nem is ismertünk, de akiknek a vesztét mégis érezzük. A másik oldalon a frivol brit humor jelenik meg Gilbert and George munkájában. Ugyanilyen új narratívával beszélnek, de bizonyos értelemben a humornak a közömbösítő, vagy talán fájdalmat enyhítő áttételes módjával. Ők is apró töredékekből indulnak ki – de nem annyira a múltba néznek, nem mondanak ítéletet, nem akarnak semmilyen módon etikai szerepet játszani, de mindent felmutatnak, ami emberi.
V. É.: Elmondhatjuk, hogy egész eddigi pályafutása nagy kalandok sora.
H. L.: Nagyon sok munka és sok kaland – így élem át ezt a harminc évet – éppen ennyi ideje kezdtem el dolgozni. Állandó munka, ami különböző kontextusokban folytatódik, ami néha kicsit fárasztó is, mert viszonylag kevés lehetőséget ad arra, hogy az ember, mondjuk úgy, elgondolkozzon önmagáról. Tulajdonképpen a kezdetektől három, számomra egyaránt fontos párhuzamosan folytatott munkáról beszélhetnék. Mind a három fontos nekem. Az egyik az írás: gimnazista korom óta írok-írok. Könyveket, tanulmányokat, katalógusokat és cikkeket. És magamnak is írok. A másik, a kutatás, a művészettörténeti munka. Ez is viszonylag korán kezdődött, mert 74-ben rendeztem az első kiállítást, és ezt vállalni is tudom. Számomra nem annyira azt jelenti a kiállítások rendezése, hogy valami meglévőből csinálom – bár ez is előfordul –, hanem inkább koncepciókat dolgozok ki, ami köré műalkotásokat válogatok, alkalmasint új műveket kérek a művészektől. A harmadik, amire egy kicsit később hangolódtam rá, viszont annál erősebben jelen van: ez a gyűjtemény-építés. Ezzel első sorban és rendkívül intenzíven Bécsben kezdtem el foglalkozni. Akkor olyan lehetőséget kaptam, hogy egy hatalmas gyűjteményt nagyon nagy, mai viszonylatban szinte elképzelhetetlen büdzsével én építsek tovább. Óriási felelősség, óriási munka – nagyon nagy öröm, és bizonyos értelemben olyasfajta tevékenység, mint egy építészé. Amit egyszer megvesz egy múzeum, az ott is marad.
V. É.: Milyen érzés volt Közép-Európát hazavinni Közép-Európába, Bécsben?
H. L.: Ez számomra nagyon fontos volt, és tulajdonképpen a mai napig foglalkoztat. Most fog megjelenni egy új könyvem a Skiránál Milánóban, ennek első része Közép-Európáról szól. Azért volt furcsa, mert amikor én ott el kezdtem dolgozni, Bécs nem volt hajlandó felvállalni a saját közép-európaiságát. Legalábbis nagyon sok intellektuel nem tette meg. Ezért mondom, hogy közép-európainak lenni – ez nem vállalás kérdése, ebbe beleszületünk, és benne élünk mindabban, ami ezt jelenti kulturálisan, politikailag, morálisan, világnézetileg, és így tovább.
V. É.: Sikerült elfogadtatni a koncepcióját a múzeumlátogató bécsi közönséggel, sikerült megismertetni azokat a művészeket, akiket korábban nem láttak?
H. L.: Úgy mondanám, hogy sikerült a bécsi közönség egy részét meggyőzni legalább arról, hogy nemcsak az a Közép-Európa, amit ők annak tartanak, például Klimt vagy Schiele. Ez egy nosztalgikus, múltba tekintő és megszépítő esztétizmusnak volt a része. Amiről én beszéltem, az zaklatottabb és elevenebb Közép-Európa, ami a Balkántól Berlinig tart. Ezt már nehezen fogadták el. Mert itt bejöttek a különböző klisék.
Egyrészt leírtak minket, ugyanakkor paradox módon fogyasztották e régió sok termékét a kultúrában. Jancsó Miklós vagy Tarkovszkij filmjeit, Sosztakovics vagy Penderecki zenéjét, Bohumil Hrabal vagy Esterházy Péter irodalmi műveit ismerték. Kiadták a könyveiket, bemutatták a műveiket színházban és moziban. Mégis azt mondták, hogy arrafelé már nincsen semmi. És mindaz, amit mégis ismernek, csupán kivétel. Ez ellen a brutális előítélet ellen küzdöttem, és ez kellemetlenül érintette a bécsi közönséget. Nehezen emésztették meg, hogy felül kell vizsgálni ezt a sematikus Kelet-Nyugat megosztást.
V. É.: Bécsben múzeumigazgatóként visszatért oda, ahova sok magyar művész a 20-as években kikerült: Kassák és köre, és sorolhatnám. Mit jelentett ez ebben az új helyzetben?
H. L.: Ez kettős dolog. Bennem egyrészt nem volt meg az a Bécs-nosztalgia vagy Bécs-mítosz, ami esetleg az eggyel korábbi generációban még megvolt.
Ez nem jelenti azt, hogy ne érdekelt volna Bécs sorsa, de úgy láttam, hogy Kassáknak és annak a néhány magyar művésznek az életében, akik Bécsben éltek egy ideig provizórikusan, Bécs nem volt önmagában véve olyan nagy jelentőségű. Például a Bauhaus már egy nagyobb mítosz – és az egyéb emigráns központok, New-York vagy Párizs is inkább mítosz. Bécs természetes helyszíne volt a nagy közép-európai történetnek.
Minél tovább éltem Bécsben – és 12 év az már nagy idő – annál inkább láttam a hasonlóságokat Bécs, Budapest, Prága, Pozsony között. Úgy láttam, hogy mindaz, amit mi bizonyos értelemben mitizálunk – az nem abból fakad, hogy Bécs elsősorban mimiattunk más. A bécsi mentalitás, kultúrtörténet, szenzibilitás nagyon hasonló a magyaréhoz, vagy a csehéhez – kultúrtörténetileg determinált. Viszont nagyon nagy különbségek vannak például Bécs és Párizs között, vagy Bécs és Róma, vagy Bécs és Milánó között, nem beszélve Londonról, vagy az ugyanazt a nyelvet beszélő Bécs és Berlin között.
A közép-európai modell hol keményebb, hol puhább diktatúrákban jelentkező paternalizmus, ahol az állam, az összefonódások, a nem transzparens hatalmi struktúrák az egész kultúrát meghatározzák. Én nem akarok semmit sem megítélni vagy elítélni – de ez nekem olyan iránytű, érzékelési és tájékozódási rendszer, amellyel jól tudok működni. Nem tudtam volna tizenkét évig Bécsben, és Franciaországban négy évig úgy élni és dolgozni, vagy mindazt megvalósítani a teljesen kaotikus Nápolyban, ha nem lenne ez az orientációs érzékem, hogy valamilyen módon az egyes események és az egyes emberi reakciók mögött egy kultúrtörténetileg determinált mentális realitást látok, ami megmagyarázza a reakciókat. Ezért azt mondhatnám, hogy eléggé ritkán vagyok meglepve.
V. É.: Valami újat épített fel Nápolyban – ez talán az eddigi legnagyobb kaland, mint mondta.
H. L.: Igen, ez egyértelműen a kaland kategóriájába tartozik. Abszolút bizonytalan terepen megpróbáltam a semmiből felépíteni egy új kortárs művészeti múzeumot. Amikor Bécsből elmentem – ott kezdtem el dolgozni ezen – három évi munka után sikerült megnyitnom a Palazzo delle Arti Napoli – PAN – intézményét, amelyben egy év óta dolgozom. Teljesen más körülmények között, mint bárhol eddig. Nápoly hatalmas, gyönyörű, lelkesítő nagyváros, amelyet imádok, azért vagyok ott – de minden káoszával, és teljes áttekinthetetlenségével együtt – semmiféle garanciát nem biztosít arra, hogy bármi, ami ott megépül, az megmarad. Valóban kaland, vonz, nagyon sokat jelent nekem. Nagyon szép kiállításokat csináltam, három nagy könyvet adtam ki ezekről. Mindezt folytatni is fogom – azzal küszködve, hogy mind a költségvetést, mind a személyi feltételeket illetően minden bizonytalan. Az első kiállítás az önmagából adó művészt, a művész metaforáját jelenítette meg a modern korban. A második kiállításon mindazok a művészek szerepeltek, akik Nápolyban dolgoztak, kiállítottak. A harmadik kiállítás a Kert, avagy a kis realitások helye, azt az antropológiai művészet-szemléletet eleveníti meg, amikor a művész keresi azokat a helyeket, ahol létezhet, alkothat. Keresi a lehetséges kapcsolódásokat társadalmi, kulturális vonatkozásban, létrehoz egy aurát. Többé nem nagy, mitikus narratívákban gondolkodik, hanem a saját maga közvetlen, személyes létére koncentrál.
Minden évben két nagy tematikus kiállítást rendezünk, nem katalógussal, hanem könyvvel. A következő a Mediterráneum és Közép-Európa összefonódásáról szól majd. Most éppen semmiféle kiállítás nincs három hónapja, mert nincsen pénz. A város működteti, és a város nem működteti a múzeumot. De hiszen az a város sem működhet, ahol a camorra száznál több áldozatot szed egy évben. Nagy társadalmi különbségek vannak: a szegénység itt valóban nem metafora. A pozitívum, hogy Nápoly, az emberek, a politika, a város vezetősége befogadott, szeret. Havonta jelennek meg lelkes, nagy cikkek – nagyon pozitívak. Ami nagyon fontos nekem, hogy a helyi, és az itáliai művészek ezt magukénak érzik. Tehát amit eddig létrehoztam, az nem csak abszolút siker, hanem szinte csoda –, de ez a csoda sem tart örökké.