Kókai Károly

Keep a cool head

Erwin Wurm kiállítása

Museum Moderner Kunst Stiftung Ludwig Wien
2006. október 20 – 2007. február 11.

Erwin Wurm a kiállítás címadó alkotásán maga mutatja be, hogyan őrizheti meg valaki nyugalmát egy – a kiállításon is látható – preparált hűtőszekrénybe dugva fejét és kezét. Az alkotás Wurm Egyperces szobrokként ismert műsorozatának egyike, tehát egy egyperces performansz az azt dokumentáló fotóval, az átalakított hűtőszekrénnyel és az annak oldalára filctollal írt használati utasítással együtt. A minden háztartásban, így Wurm műtermében is megtalálható hétköznapi tárgyak (pulóver, táska, mosogatószeres flakon, filctoll, szék) a kellékek, az Egyperces szobrokon ezeket használják hangsúlyozottan „normális” emberek, így itt a sötét zakóba, szürke farmernadrágba és tornacipőbe öltözött művész. Többé-kevésbé abszurd ötletek sorozatának egyikét látjuk: ügyetlenségek, kis balesetek, kisebb-nagyobb kellemetlenségek, kínos helyzetek eredményét – vagy az elszabadult hétköznapi fantázia szüleményeit.
A Wurm alkotásainak alapját képező ötletek nagy része megvalósítható, tehát fizikailag és fiziológiailag lehetséges, a használati utasításnak megfelelően. Ez a megvalósíthatóság Wurm tevékenységének egyik határa. A létrejött eredményhez, ahhoz a sajátos konfigurációhoz, ami ezen a kiállításon mint műalkotás megjelenik, Wurm két dologgal járul hozzá: a szobrászati ötlet áll a folyamat elején, a végén pedig egy fényképfelvétel, videó vagy rajz, ami egy kiállításba vagy publikációba kerül. A második kérdés tehát – a normalitás, a humor, az abszurd sajátos kezelésén túl – a szobrászat lényegére vonatkozik. Hol húzandók meg Wurm tevékenysége alapján azok a határok, amelyek a kortárs szobrászat területét kijelölik? A kiállításon a szobor, a szoborszerűség fogalma áll a középpontban, hiszen a performatív alkotások – így a Keep a cool head című jelenet is – szoborszerűen, szoborként hatnak. Ezt az értelmezést sugallja a művész, a kurátorok és a katalógus is; mégpedig meggyőzően: a kiállítást járva mi is erre a megállapításra juthatunk.
Erwin Wurm a középső generációhoz tartozó osztrák szobrászok egyike, időrendi sorrendben a ma még alkotó Bruno Gironcoli, illetve a Franz West utáni csoportba, a hasonló formai megoldásokban gondolkodó Gelatin, Werner Reiterer vagy Thomas Baumann mellé sorolható. Ez utóbbiakkal összehasonlítva Wurm ma nemzetközileg is ismertnek számít. 2004–2005-ben I Love My Time, I Don’t Like My Time címmel több amerikai nagyvárosban volt látható kiállítása. Ez a mostani bécsi kiállítás Aachenből érkezett és tovább utazik Hamburgba, St. Gallenbe és Lyonba, ami harmadik kérdéskörként a művészeti világ – a siker és a sikertelenség pólusai között működő – mechanizmusaira tereli a figyelmet.
Wurm 1954-ben született, 1981-ben végzett a bécsi Iparművészeti Főiskolán Bazon Brock osztályában. Az 1980-as évek első felében színesre festett „expresszionista” faszobrokat készített. Ezek nem láthatók ezen a kiállításon, mivel Wurm „nem tartja őket mai munkája szempontjából relevánsnak”. Első komolyabb sikerének egy 1986-os kiállítás számít, amelyet Wilfried Skreiner szervezett Grazban. Az 1980-as évek második felében a fémkannákból, azaz hengeres formájú geometrikus fémtárgyakból készült minimalista hatású alkotások néhány darabja már megtalálható itt is. Az 1980-as évek végétől Dust Sculptures, majd Textile Objects című sorozatának darabjai készültek, ezek többek között az 1990-es velencei Aperton is láthatók voltak. 1991-ben a bécsi Secessionban a Wiener Zimmer című kiállítás mutatta be ugyanezeket a műcsoportokat. Az 59 Stellungen című 1992-es videón egy pulóverbe bújt amorf alak látható egyenként húsz másodpercig, 59 pózban. Wurm szobrászati vizsgálatainak egy következő fázisa az 1997-től kezdődően a már említett Egyperces szobrok sorozata, amelyek formai ötlete ezen a videón dokumentálható először. Ugyanabból az évből származik a Fabio getting dressed (Entire garderobe) című, hasonló munka is. Az 1994-95-ben a bécsi 20er Hausban megrendezett retrospektív kiállítás még mindig egy határozottan redukált, minimalista és konceptuális kurátori értelmezést követve mutatta be az akkor releváns munkacsoportokat. A One Minute Sculptures kibővítéseként az Outdoor Sculptures és az Indoor Sculptures következtek. Wurm 2002-től kezdve szokványos szobrokat is készít: realisztikus, felismerhető, nemes anyagokból készült, háromdimenziós, tömör tárgyakat.
Wurm az 1990-es évek elejétől gyakori szereplője bécsi csoportos kiállításoknak, például a Galerie Schorm 1995-ös Uncomfortable vagy a bécsi Műcsarnok 2000–2001-es Bécsben élni és dolgozni című kiállításának. A bécsi Galerie Krinzinger 1986-tól rendszeresen kiállítja műveit. Művei az 1980-as évektől Magyarországon is láthatók volt, többek között 1982-ben Pécsen és Gyöngyösön a Kunst aus der Steiermarkt című kiállításon, a budapesti Műcsarnokban 1986-ban a Zurück zur Farbe, 1989-ben a Land in Sicht és 1993-ban a Spiel ohne Grenzen című kiállításokon. A nemzetközi ismertség, a reprezentatív kiállításokon való részvétel nem azonnal hullt Wurm ölébe, hanem egy hosszú, átértelmezésektől sem mentes folyamat eredménye. Az úgynevezett Por-szobrok például értelmezhetők minimalista alkotásként is (így tettek a műkritikusok a velencei 1990-es Apertoval kapcsolatban). Itt fehérre festett szobortalapzatok voltak láthatók, amelyeken a lerakódott por négyszög formájú kihagyása volt hivatott jelezni, hogy korábban egy szobor állt rajta. Fehér és szürkés színű négyzet olcsó és egyszerű anyagokból (farostlemez, diszperziós festék, por): ez egy kiállításon a minimalizmus jegyeként is felfogható. Azonban Wurm további munkássága alapján, így a retrospektív kiállítás összefüggésében nézve ezeket a 15 évvel ezelőtti alkotásokat, inkább a „szobor lehetőségének a határait” vizsgálta velük – valaminek a hiányát jelezte annak nyoma alapján, miközben egy hétköznapi tárgyat (egy deszkákból összeszegelt emelvényt) állított ki művészeti közegben.
A szobrászat határait tágítja ki az is, ami a fényképezés révén válik lehetővé: egy-egy, csak néhány pillanatig létező alakzat látványának rögzítésével őrződik meg annak térbeli megjelenése. Wurm tehát nem egyszerűen dokumentálja alkotásait, hiszen ezek a művek kimondottan a fénykép számára készültek. Számos szabadtéri Por-szobor szintén csak fotón látható, hiszen magát a tárgyat percek alatt szétfújta a szél, majd elmosta az eső. Wurm – az egyperces szobrokhoz hasonlóan – itt is a tűnékeny pillanatot ragadja meg. A kiállítás sem egyszerűen egy sor műalkotást mutat be, hanem ezek létrehozásának lehetőségét is biztosítja: alkalmat ad művek megteremtésére és dokumentálására. Az egyik teremben egy emelvény várja a látogatót eszközökkel, preparált tárgyakkal, a vízálló filctollal rájuk rajzolt használati utasítással együtt, és végül a The artist who swallowed the world című kiadvány sem pusztán katalógus, hanem művészkönyv.
Wurm műveit humorosnak is tekinthetnénk, jobban megnézve azonban inkább furcsák, irritálók. Említett szobrai is ezért „egypercesek”: egy percet ki lehet bírni bármilyen lehetetlen pózban, például a levegőt visszatartva, fejen vagy egy lábon állva. Egy perc azonban épp elég ahhoz, hogy ami egy-két másodpercig vicces volt, az a továbbiakban már ne legyen az. A helyzet zavaróan megmerevedik. Wurm annyira humoros, mint amennyire egy arcunkra fagyott mosoly az lehet. Wurm a hétköznapi tárgyakat és helyzeteket használva olyan minőséget ad azoknak, mely műalkotássá változtatja őket, de közben végig a hétköznapiság talaján marad. Egy sajátos pillanat tanúivá válhatunk, melyben a hétköznapi különlegessé válik. Ebben segít a művek humora is: ötletek, gegek sorozataként is láthatjuk azt, ami igazából a valóság kimeríthetetlen repertoárja.
Wurm a hétköznapi helyzetek egy-egy rendszerét választja ki és elemzi módszeresen. Így a háztartás, a városi magány, az irodabeli hétköznapok, a reklám vagy a művészet világát. A Bally nevű bőripari áruval, cipővel és táskával kereskedő cég számára készült sorozat egyikén (Bally – Indoor sculptures, 2002) egy zöld melltartót viselő modell guggol egy zöld színű táskában – azaz a Bally cég egyik árucikkét helytelenül használó helyzetet láthatunk. Egy női test torz (mert fragmentált) képét, egy amorfra tömött táskából kilátszó torzót. A táska és az emberi test eggyé válásával előttünk áll a sajátos wurmi esztétika. A művészvilág résztvevői: maga Wurm, kurátorai vagy a kiállításnak helyet adó épületek szintén fellépnek. Leopold fucks MUMOK (2006) című képe két, a bécsi Múzeumnegyedben álló, képlékeny formájú épületet ábrázol, Wurm utóbbi években egyre gyakoribb, új műcsoportja példájaként. Ezekben Wurm visszatér a hagyományos szobrászati anyagokhoz és technikákhoz – a kiállítás kurátorának véleménye szerint azért, mert sikerei nyomán már van pénze tartós anyagok, például a fém, a különféle különleges műanyagok vagy lakkok használatára.
Wurm egyik fő szobrászati „anyaga” azonban továbbra is az emberi test, munkája így az utóbbi évtizedekben felettünk több hullámban átcsapó body arthoz fűzött kommentár is egyben. A test nála nem erotikus, pornográf, nem „testiségével” hat, hanem hétköznapi, ismert és ugyanakkor idegen, mert – az utóbbi évtizedek magyar nyelvű kultúrkritikai irodalmában felelőtlenül használt és ezért jóformán értelmét vesztett kifejezéssel élve – elidegenített. Ilyen például a táskába bújt fotómodell vagy egy taipei utcán fekvő fiatalember abszurd jelenete. A test és a táska szürrealista együttese a műterem semleges terében, a test két dinnyével egy gyalogátkelőhelyen azonban nem véletlen találkozás eredménye, hanem megrendezett jelenetről van szó. Éppen e gesztus révén jön létre a mű, sajátos természetességgel és könnyedséggel.
Wurm nem tolakodó – patetikus vagy drámai – abban sem, ahogy a különböző médiumokat használja. Az autonóm, tehát klasszikus anyagokból (fém, fa, gipsz) készített, alapzatra helyezett, háromdimenziós szobor, valamint a rajz, fotó, film, a szokatlan és egyszerre hétköznapi anyagok és tárgyak, a konceptuális művek, szövegek, a kiállítási katalógusok, egy-egy mozdulat, gesztus, póz, helyzet – mindez szoborként jelenik meg. A művészi, társadalmi problémák kezelése, a kortárs szobrászat határterületeinek analízise éppúgy része Wurm művészi stratégiájának, mint a művészvilág működési mechanizmusaival való manipulálás. Wurm hagyja, hogy mindezek egy-egy rövid és spontán pillanatra alakot öltsenek, és már jöhet is a következő.
A Por-szobrok nem úgy készülnek, hogy a por lassan leülepedik egy tárgy körül, majd a tárgyat elmozdítják, hanem Wurm állítja elő őket egy előre kijelölt geometrikus formában kiszórva a port. Ugyanígy pulóver-szobrai is megkoreografáltak, a dokumentáció gondos kiválasztásával jönnek létre. A spontaneitás, az idő tehát ugyanúgy eszköz, mint a ruhaanyag vagy más „hétköznapi tárgyak”. Hasonlóképpen megformált a művész pályája is: a katalógus életrajzi részében a 2000 előtti kiállítások és művek nem szerepelnek, mintha a művész öt évvel ezelőtt jelent volna meg kész és máig érvényes koncepciójával.Wurm munkáiban azonban mégis az a legérdekesebb, hogy művei nem esetlegesek, hanem jellegzetes esztétikai megjelenéssel rendelkeznek; sajátos, zárt világot alkotnak. Vajon hogyan jön létre ez a meghatározó stílusjegy?
Wurm a hétköznapi szereplőkkel, tárgyakkal és gesztusokkal sajátos képi világot teremt, ahol ezek kombinációja és vizuális megjelenése teljesen egyedi: magától értetődő módon mutat be átlagos embereket egy sztoikus nyugalommal átélt, egyensúlyából kibillent szituációban. Ezt hangsúlyozza a visszafogott prezentáció is. Nincsenek színpadias gesztusok, a helyszín hétköznapi: bútor nélküli szobasarok, üres műterem, mellékutca, az anyaghasználat, a technika sem különleges. A szereplők akár mi is lehetnénk: a dokumentáción általában nem látható a modell arca, így az nem azonosítható (anélkül, hogy az anonimitásnak különös figyelmet szentelne az alkotó vagy modelljei).
Wurm alkotásait össze lehet vetni a kortárs szobrászat számos alakjával, így például a svájci Peter Fischli és David Weiss művészpáros tevékenységével, az osztrák Franz West, az amerikai Bruce Nauman vagy Mike Kelley életművével, vagy akár Claes Oldenburg 1950–60-as évekbeli tevékenységével. Az olcsó és hétköznapi anyagok használata, a sajátos humor Fischli és Weiss számos alkotására jellemző. West Passstück című művei ugyanúgy csak a közönséggel való interakcióban működnek, mint Wurm egyperces szobrai: mindkettő az erre hajlandó közönség pózával együtt nyeri el végső alakját. Kelly szintén az idegenséget, az abban fellelhető másságot keresi, Oldenburg pedig úgynevezett „puha szobraival” emlékeztet számos Wurm-alkotásra, így elsősorban Wurm hízott épületeire és autóira (Fat House és Fat Car). Ez a névsor azonban nem jelöl közvetlen hatást, nyomon kísérhető befolyást vagy meghatározó hagyományt, hiszen e művészek és Wurm között alapvető különbségek vannak. Fischli és Weiss, West és Kelly alkotásaikkal egyaránt valamiféle egzisztenciális mélységre, tragédiára utalnak, ahol a megszokott és ismert a káosz, a patologikus, a perverz felé mozdul el, míg Wurmnál megmarad a könnyen és gyorsan fogyasztható művészet szférájában. Oldenburggal szemben pedig – aki a pop artot fejlesztette tovább formailag – Wurm egyszerűen formai repertoárját gazdagította egy, az Oldenburg által az 1960-as években már kifejlesztett ötlet átvételével. De lehetne még hivatkozni Piero Manzonira és az arte poverára, a minimalizmusra, a concept artra vagy a performance műfajára is. Wurm magától értetődő természetességgel használja e művészi stílusok formai és technikai elemeit anélkül, hogy túl sokat törődne az azokat tápláló szellemiséggel. Számára a modern és kortárs művészet olyan eszköztár, amely humoros, dekoratív és jól használható.
Wurm azon kortárs művészek egyike, akiknek sikerült korunk pillanatnyi szellemi állapotát olyan mértékben megragadni, ami már elegendő a kommersz sikerhez: épp felületességével tükrözi azt, amiben, úgymond, mindannyian benne élünk. Egy globalizált, neoliberális stb. világ hétköznapjaiban olyan műalkotásokat hoz létre, amelyek fogyaszthatóan adagolják az ironikus hangvételű és ezzel kezelhetővé szelidített, egyéniként megélt problémákat. Ezek az alkotások azt a valóságot tükrözik, amelynek hasznos tagja a művész és a látogató, a kiállítási ismertetők írója és olvasója egyaránt.