Králl Csaba

Emberbomba

Természetes Vészek Kollektíva: Pre-actio

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, Budapest
2006. november 24–26.

„Derék ember maga Woyzeck, de nincs morálja!” – inti a kapitány Büchner töredékében a volt közkatonát, aki „úgy rohangál a világban, mint egy nyitott borotva”. Közveszélyes. Bárkit megvághat. Ám egyedül Marie-t, a feleségét küldi a másvilágra, szerelemféltésből. Árvai György Haláltrilógiájának befejező részében időzített bomba „rohangál”. Bárkit a levegőbe röpíthet, magával együtt. Pusztítóbb, mint Woyzeck, a lipcsei borbély, akit féleszűvé tiport és gyilkosságba taszított a sors. A Természetes Vészek Kollektíva látványerős sétálószínháza, a Pre-actio az öngyilkos merénylőkről szól.
A cím egyébiránt félreérthetetlenné teszi, hogy Árvai nem thrillert forgat a Trafó „fekete dobozában”, hanem az akcióig vezető tudathasadásos belső utat szándékozik megjeleníteni. Az előadás törzse egy állítólagos búcsúvallomás. A szöveg belső monológként, Trill Zsolt plasztikus tolmácsolásában hangzik el felvételről. Ehhez illeszkednek az Árvai-féle „színházat” megszabó vizuális és installációs elemek, inkább a gondolatébresztés és -társítás, mintsem illusztráció szándékával. A rendező ott áll a keverőpult mögött, mint egy körmönfont DJ, és az adott pillanatban működésbe hozza őket. Megtervezetten, kellő pedantériával, fokról-fokra generálja a kívánt hatást.
A feketébe függönyözött terem szárazjéggel ködösített félhomályában ezernyi apró, igazolványkép nagyságú fotón taposunk. Alighanem valamikori áldozatokén. Felemelek egyet a földről. Hároméves forma kissrác, nagy barna szemek, oldalra fésült, lenyalt haj, enyhe mosoly, babaillat. A neve: Albert Kazbekovich Adyrkhaev. Vajon ki (lett volna) ő? A zsebembe gyömöszölöm.
A harang most nem értük szól. Ami rájuk emlékezik, az az előadás legvége, cirka öt perc.
Leírhatatlan, amikor az emberbomba felrobbanását megidéző sötétben hatalmas fuvallat támad (óriási ventillátorok keverik a levegőt), ami felkapja a miniatűr fényképek százait. Ha elbírna velük, megkavarná őket rendesen a teremben, mint a fagyos szél a súlytalan hópelyheket. A látvány ekkor nemcsak a képzeletünkben rakódna össze: ott állunk magányosan egy gomolygó vihar legközepén, az emberi tragédiák – az ártatlan áldozatok kicsiny mementójaként röpdöső fényképek – hozzánk csapódó örvényében. Aztán a szél elapad. A tér két átellenes sarkában berendezett tárló lapul a földhöz. Megvilágítják. Benne a merénylet roncsolt pszeudotörmelékei, egy retikül vagy aktatáska szertehányt, széjjelzúzott tartalma, ruhacafatok, gyerekcipő, okuláré, mobil, cumi, ez az. Pokolian valósághű, hipernaturális elrendezés, ahogy azt egy rendőrségi helyszínelő megörökíti a dokufotóján. A tárló oldalaiból (mű)vér csorog a köré szórt apró, fehér kőzúzalékra és vékony erekben kacskaringózik tovább a földön. Ha nem vigyázunk, belelépve önkéntelenül bűnjeleket hagyunk magunkon (és magunk után). Andalító, édeskés dallam száll. A fekvő projektoron – a másik két négyszögben – fölülnézetből kamerázott kis égő mécsesek tűnnek fel egyenként, amíg be nem lángolják a jókora képernyőt.
A Pre-actio mégsem ezért az öt percért született. Nem emlékezés, hanem egy öngyilkos merénylő „utolsó útját” végigkísérő nem hagyományos pszichoszínház.
Árvai nem moralizál. Közöl és bemutat. Végigvezet egy úton. Ugyanakkor távolságot tart tőle. Nem akar senkit és semmit értelmezni vagy megérteni. Felmenteni végképp. Ahhoz viszont elég karakán elképzeléssel bír és teátrális igénnyel lép fel, hogy szikár dokumentarista legyen. Mert ez azért mégis csak színház.
A moralizálás völgyébe az ártatlan szemlélő kerül, akit a logikus rendezői szándék automatikusan belső csatára kényszerít. Önvívódásra, akár napokig, hetekig. A Természetes Vészek Kollektíva gründolta színháztípusnak ez a veleje: a befogadó önérzetének felpiszkálása. A sablonos meggyőződésnek adott jókora maflás. A provokáció.
A belső hadiállapot a recenzenst sem kerülte el, aminek következtében diverzáns gondolatok tolakodtak elő. Például. Annak ellenére, hogy az előadás személyes búcsúvallomásra, úgynevezett dokumentum(ok)ra épít, semmi közelebbit nem tudunk meg az elkövető kilétéről. Egy öngyilkos merénylő halálútja helyett az öngyilkos merénylőével ütközünk. Valaminő általánosított zanzával. Az áldozatok a fotókon nevükkel szereplő valós személyek, a merénylő az általánosság homályába vesző fantomkép. Árvai – feltehetően – abba a helyzetbe ránt be minket, amiben a merényletek későbbi áldozatai voltak a cselekmény idején. A személytelenségbe való menekítés ugyanakkor kockázattal jár, mert önkéntelenül kiskaput nyit a fikció felé. Ezenfelül tudjuk, hogy a szöveg vállaltan a rendező, Árvai György átiratában hangzik el, és jóllehet lehetetlen felmérnünk, hogy ez milyen mértékű beavatkozást jelentett az eredetibe, már maga a szerkesztés ténye is üzenetet hordoz. Minden szabadon megtehető, ez az esetlegesség engem mégis bizonytalanságban tart az előadás nem titkolt célját illetően. Amit hallok, másképp érint, ha dokumentum értékű, másképp, ha a valódit felhasználó művészi-írói szöveg.
Az előadás elején, a terem közepén álló kis színpad monitorain egy hátulról megvilágított, személytelenségbe burkolózó férfialak kiáltványt olvas fel (nem lennék meglepve, ha Árvai-kreáció lenne). Szózata tőmondatokba szedett összefoglalása annak, amit a lényegesen hosszabb búcsúvallomás tartalmaz. Figyelemre méltó része vonatkozik – a nyugati konzumvilágot érő átfogó kirohanás mellett – a merénylő saját élethelyzetére. Azt szónokolja, hogy nem fanatikus, nem tartozik szervezethez és semmilyen sejthez, hanem egysejtű. Magányos farkas, mondom én. Arra akadhat példa, hogy valaki privát indítékból merényletet követ el, arra viszont nemigen, hogy egysejtűként, saját magát felrobbantva gyilkol (feltéve, ha nem elmebeteg). Ehhez távlati célok kellenek. Kövér túlvilági ígéretek vagy übermensch eszme, ez pedig valláshoz, szervezethez való tartozást feltételez.
Az öngyilkos merénylők abszolút többsége iszlám fundamentalista. Ők a Korán egyes tanaira alapozva, egy mézédes mennyei élet csalóka reményében aktiválják a magukra kötözött robbanószerkezetet. Ez tény, és nem prekoncepció. Megértőleg felteszem, hogy az előadásnak nem erről kell(ene) szólnia. De hiba, ha úgy tesz, mintha ez nem motiválná az elkövetőket. Vagy csak alig. A darab e tekintetben módfelett kusza. A kiáltvány utolsó mondataiban a proklamáló a mindent tagadásig jut. Elvet istent, anyagot, békét, háborút, máshol arról szól, hogy Isten nem szereti őt, de neki sem kell a láthatatlan („megnyugtat a távolléte”), megint másutt viszont azt erősíti, hogy földi életét azért adja fel, hogy ne veszítse el a túlvilágit. „Új anyag leszek!”, mondja, ami szintén más dimenzió felé mutat. Mi ez, ha nem ellentmondás?
Azzal is számolni kell, hogy az eddigi fejtegetésnek az égvilágon semmi értelme, mert Árvai a bolondját járatja velünk, és egész egyszerűen az öngyilkos merénylők álcájába bújtatta radikális civilizáció- és nyugatkritikáját (pardon, ha tévedek). Különben hová tehetők az olyan részek, amikor a kamera egy zöldre mázolt, üres lépcsőházban kereng lefelé, miközben arról hallunk, hogyan pusztuljanak a szőkített plázacicák, a gagyiárus kínaiak, a megélhetési politikusok, a seftelő bőrfejűek meg a szánalmas tőzsdecápák. Ez tipikusan kelet-európai helyi sajátosságokról árulkodik, mintsem (közel-)keletiről.
Árvai persze nem robbantana, legfeljebb begyöpösödött kisagyunkban. Leröpítené fogyasztás-mániákus plexiértelmünket a józan eszünkről. Az vesse rá az első követ, akiben nem forrt még tehetetlen düh nemkívánatos társadalmi jelenségek, kisstílű vagy nagyvonalú panamák láttán – lett légyen az keleten bármerre is.
És ha már itt tartunk: az előadás egyik eredeti jelenete, amikor kivetítőn pörgő hangtalan reklámsnitteket a merénylő érdes belső monológja kíséri. A kontraszt briliáns. Feszes bőr a popsin, bársonyosan omló haj, felszínesség és csillogás – élvezeti világ az egyik oldalon, frusztráció és méreggel teli dekadencia a másikon. A kettő nem fér össze, egymást provokálják az életben és a színházban is.
A monológ – ha akarjuk, ha nem – filozófiát takar, a mindent tagadásét. Globális problémák keverednek benne privát sérelmekkel. Ugyanakkor kellően populista textus ahhoz, hogy áligazságokat lebegtessen meg. „Ha a törvényes erőszak állami monopólium, akkor igazságtalan-e az erőszak törvénytelen alkalmazása?” – kérdezi a hang, nem mintha választ várna rá. A demagógia veszélyes politikai zóna. Nem kell messzire menni, hogy ezek a szavak átértékelődjenek. Elég, ha a Budapest utcáin zajló szeptemberi-októberi zavargásokra gondolunk. Ilyen az, amikor az előadás akaratlan is mást sugall ma, mint fél évvel ezelőtt. Kész színházparadoxon (à la Koltai).
A szöveg irritáló kijelentések és még irritálóbb következtetések egymásra hányt halmaza. Ezt az érzetet – szándékoltan-e vagy sem – Árvai a filmkockákra is átemeli. Gondosan terített asztalt látunk felső kameraállásból, kívánatosabbnál kívánatosabb étkek és italok elrendezett tömegével. A földön fekvő monitor mintha ablakot helyettesítene, lekukkolunk, egy emelettel lejjebb, ahol a pszeudomerénylő stilizált búcsúvacsorája zajlik. Tor, akció előtt. Egy meztelen felső testű férfi hajol az asztal fölé, arca takarásban, habzsolni kezd. Szertelenül, csupasz kézzel tömi magába az ételt, belefal mindenbe, kiélvezi a hátra levő életmorzsa elfoszló pillanatait, aztán kínzó émelygéstől gyötörve kiokádja az egészet a fehér abroszra. Azon lehet segíteni, ami a gyomrot megfekszi, de ki lehet-e hányni a fejet nyomasztó szellemi katyvaszt?
Ugyanígy, filmen és felülnézetből figyeljük az előkészület újabb rituáléját, amiként az imperszonális emberbomba körültekintő mozdulatokkal leborotválja altestéről a szőrzetet. A szertartásszerű vég a filmvászonról lelépve klasszikus színházi miliőben teljesedik be. Gergye Krisztián táncos-koreográfus, aki az utolsó részben arcát adja a történethez, a nézők összezárt, gyanútlan, szürke csoportjából kiválva kerül a fénykörbe. Ijesztő, hogy ez a való világ: vannak helyek, ahol nem tudható, hogy aki elsétál mellettünk az utcán vagy felszáll velünk a buszra, barát vagy ellenség. Gergye, amint a közönség figyelme ráirányul, egyszerű járókelőből fanatikus ítéletvégrehajtóvá alakul át. Lehámoz magáról minden ruhadarabot, tömött, fekete hátizsákját a vállára dobja, és az egyszemélyes, formabontó színpadon olyan belső feszültségtől fűtött, rituális élvezettel teszi magáévá az utolsó perceket, hogy a néző akaratlanul is beleborzong. Az előadás kezdetétől folyik a visszaszámlálás. Digitális órákon kísérhetjük figyelemmel, mennyi a hátra lévő idő. Gergye a hátizsákból előkerülő robbanószerkezetet meztelen derekára csatolja, az ünnepi öltönyt a vasalás mentén gondosan széthajtogatja, a földre teríti, ráfekszik, és mint egy várakozással teli vőlegény, aki rövidesen frigyre lép, felesleges mozdulat nélkül, ám ügyelve az apró részletekre, módszeresen felöltözik.
Készen áll.
Woyzeck, miután végzett Marie-val, a kést egy tó sötét vizébe hajítja. Az emberbomba monológjában azt halljuk, hogy ő maga marad fenn „bűntárgyként, mint egy kés”.
Két kés, két sors. Az egyik a tó fenekén elrozsdásodik, és a bűntett elévül – Woyzeck legalábbis ezzel nyugtatja magát. A másik, az emberbűntárgy tettével a hálóra kerül. Vágya beteljesül, hírként tovább él.