DLA-képzés (Doctor of Liberal Arts) az 1995/96-os tanévtől van a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A Doktori Iskola vezetője Szabados Árpád. Kicsiny Balázs — a témavezetők mellett — második éve tanítja azokat a hallgatókat, akik a művészképzés legmagasabb fokozatát kívánják megszerezni.
• Piskolti Bernadett: Milyen kapcsolatok fűznek a Képzőművészeti Egyetemhez?
• Kicsiny Balázs: 1982-ben diplomáztam festő szakon, Sarkantyú Simon és Kokas Ignác osztályába jártam. Majd három év posztgraduális képzés következett szintén a főiskolán, murális szakon, ahol tanár híján teljesen magunkra voltunk hagyva. Légüres térben nőttem fel, hét évig gyakorlatilag csak a műterem állt rendelkezésemre. Látva azt, hogy az intézményen belüli értékrend nem egyezik a magam, illetve az általam fontosnak tartott (az akkori Képzőművészeti Főiskola által elutasított, de ma már meghatározó) művészek értékrendjével, örömmel távoztam ebből az intézményből, és messze elkerültem egészen 1992-ig, amikor közös kiállításom volt a Barcsay teremben Bukta Imrével, Palkó Tiborral és Gerber Pállal.
1995-től tíz évig Angliában éltem, ennek köszönhetően kiszakadtam abból a hierarchiából, abból a hálózatból, ami a magyar képzőművészeti struktúrát élteti. Ennek is tudható be a képzőművészeti gyakorlatomban bekövetkező nagy változás: Angliában tudatosan kerestem olyan kiállítási helyszíneket, ahol a művészi tevékenység tágabban értelmezett társadalmi kontextusba helyeződik. Az angliai évek alatt létrehozott kiállítások tudatos és vállalt párbeszédet vagy akár konfliktust jelentettek olyan társadalmi csoportokkal, amelyekkel Magyarországon nem kerestem a kapcsolatot. Hazatértem után a Velencei Biennálén (2005) való kiállításom végén hívtak meg DLA-oktatónak. Így kerültem vissza a Képző kötelékébe.
• Teljesen egyértelmű volt, hogy elfogadod a felkérést?
• Az Angliában töltött évek alatt átrendeződött számomra mindaz, amit a magyar kulturális életről gondoltam; ebben az átrendeződésben a Velencei Biennále tapasztalata csak megerősített. Felértékelődtek régebben figyelembe nem vett kulturális, társadalmi sajátosságok, az a tapasztalat, hogy megadatott számunkra a rendszerváltás élménye, illetve elvesztették számomra jelentőségüket a közép-európai létet meghatározó, a provincializmus átkát hangoztató közhelyek. Ennyiből kihívásnak tekintem a DLA-n végzett munkát, egyfajta próbatételnek annak bizonyítására, hogy a globális és a lokális értékek összeegyeztethetők.
• Szükség van a képzőművészet terén doktorképzésre?
• Ezt a felsőoktatási törvény hívta életre, nem a közakarat. Az már a mi feladatunk, hogy tartalommal töltsük meg. A doktorképzés körül ráadásul mindig félreértés van: nem kell mindenkinek doktorálni, aki képzőművészeti tevékenységet akar folytatni. Megjegyzem, egyetemre sem kell járnia. Olyannyira így gondolom, hogy nem ritkán autodidakta művészeket hívok az előadásokra. Pontosítva: olyan, nagy ívű pályát befutott tehetségeket, akik kimaradtak a képzésből. A DLA-fokozat oktatáson belüli elismerés: 2010-től senki sem lehet e fokozat nélkül adjunktus, docens, egyetemi tanár egy művészeti egyetemen.
• Van valamilyen speciális feladatod, munkamódszered?
• Két alapvető feladatom van: a hallgatók összefogása és a nemzetközi kapcsolatok kialakítása, illetve a már meglévők ápolása. Olyan előadásokat és programokat szervezek, amelyek ráirányítják a figyelmet a különféle alkotói magatartásokra, az azokat meghatározó társadalmi környezetre, vagy éppen az aktuális hallgató addig nem ismert adottságaira, művészi magatartásformáira.
Ennek része a külföldi meghívottak kiválasztása, mint például Tania Kovats angol képzőművészé, akinek munkásságában újraértelmezi a közmegegyezésen alapuló tér-idő struktúrákat, de megemlíthetném Colin Painter, a londoni Wimbledon School of Art volt igazgatójának előadásait is, akinek projektjei, például az At Home with Art a kortárs művészet és a sorozatgyártott használati tárgy, illetve az otthon és a kortárs művészet problematikáját taglalják.
Már 2002-től létezett a szemeszterenként változó tematikájú, heti háromszor 45 perces előadások rendszere. 2005-ben oktatási tevékenységem első lépése volt a délutáni több órás hallgatói bemutatkozások elindítása, majd ehhez kapcsolódott — a hallgatók kérésére — egy meghívott képzőművész egy órás előadása. Korábban is voltak hasonló kezdeményezések, de nem rendszeres formában.
A különféle művészi magatartásformák vizsgálata céljából vezettem be az évkezdésnél a hallgatók szigorú keretek közötti bemutatkozását. Itt minden hallgató csak három képet mutathat, amikhez csupán három mondatot szabad felolvasnia, ez a három mondat lehet akár idézet is. Ennek a gyakorlatnak nyilvánvaló a pedagógiai célja: a hallgatók elszigeteltségének feloldása, egy hierarchia nélküli szellemi műhely kialakítása. Majd heti egy alkalommal találkozunk, és megpróbáljuk rekonstruálni azt a folyamatot, ami az adott munkához vezetett vagy éppen vezet, rákérdezünk a döntő fordulatokra, átbeszéljük azokat. Alkotói mechanizmusokat ismerünk meg ezáltal, annyit, ahány hallgató van.
A véletlen, a destruktív magatartás, a hiba, a félreértés mind fordulatokat idézhet elő az alkotói folyamatban. Ezeket próbáljuk mi közösen kitapintani. Valójában fordított irányú kutatómunkát végzünk, illetve végez mindenki saját magán. A végtermékből következtetünk vissza a motivációra. Tudatosan alkalmazzuk a „melléktermékek”, vázlatok alapos feltérképezésének módszerét. Azért van erre szükség, mert a vázlatokon sokszor textuális részek is vannak, amit a hallgató fel tud használni a kutatásában.
Szeretném, ha ez a módszer válna a doktori iskola műhelymunkájává. Így a kutatás sokkal érzékenyebb szálon futhat, felkészítve a hallgatókat kutatási módszerek, alkotói stratégiák kialakítására. Ennek a folyamatnak a következő állomása lehet a külföldi művészeti intézmények interdiszciplináris kutatócsoportjaiban való részvétel, ahol reményeim szerint a budapesti Doktori Iskola hallgatói határozott kutatói magatartást fognak képviselni. Természetesen ennek a folyamatnak most még csak az elején járunk.
Kerezsi Nemere
Szövetség és Melléknap, 2007, fa, papír, üveg, fény, 133×44×33 cm
Erhardt Miklós
Havanna u. 50/9, 2006, 2 hónapos projekt a Havanna lakótelepen; videó, 15min; 2 db fotó, 40×30 cm
• Igen. Az oktatás csak úgy mehet és csak addig, amíg kölcsönhatás van az oktatói és alkotói tevékenységem között.
• Konfrontálódtál már a képzőművészet taníthatóságának vagy taníthatatlanságának problémájával?
• Szerintem a doktori és benne az én munkám másról szól, ezért nem. A hallgatók nincsenek évfolyamonként és szakonként csoportokra osztva, mint a graduális képzésben. Egy héten egy napig együtt van harminc különböző végzettségű, különböző médiumokban alkotó, nagyon eltérő életkorú hallgató. Őket kell terelgetnem, segítenem, hogy tovább haladjanak a saját útjukon, a korábban leírt műhelymunka keretében.
• Bizonyára ismersz külföldi doktori iskolákat. Vettél át onnan módszereket?
• Ismerek ugyan, de nem. Nem gondolnám, hogy a különféle országok különböző doktori iskoláinak programjai egyszerűen átültethetők. Speciálisan a helyi viszonyok között felmerülő problémákat kell valamilyen módon megoldani, én jelen esetben a kontemplatív, a folyamatokat gondosan átbeszélő, végiggondoló megoldást találtam célravezetőnek. Ráadásul mindegyik doktori iskola problémás, az elméleti és gyakorlati munka között mindenhol feszültség van. Gyakran előfordul, hogy az egyik leblokkolja a másikat. Épp azt kell nekem segíteni, hogy ez ne történjen meg, vagy ha megtörténik, segíteni kell a hallgatót a továbblépésben. Erre való az előbb bemutatott alkotói mechanizmusok feltérképezése.
• Milyen a budapesti Doktori Iskola és ezen belül a te megítélésed?
• Mivel ez az iskola nincs a közfigyelem fókuszában, nem tudom megmondani, hogy milyen általános vélemény alakult ki róla. A Dorottya Galériában rendezett, öt egységből álló kiállítás-sorozat (Hírtelen, 2007. április 24—május 26.), ahol minden hallgatónk megmutatkozott, a DLA-képzésre irányította a szakma figyelmét. Részt vettem az ennek kapcsán rendezett (vita)fórumokon, ahol több kritikai megjegyzés is megfogalmazódott a doktori képzéssel kapcsolatban. Ezek többségét nem tudom magamra venni; én a legjobb tudásom szerint igyekszem eleget tenni annak a két feladatnak, amiért engem idehívtak oktatónak. A DLA-képzés már nem ugyanaz, mint ami a kezdeti években volt. A legharcosabb bírálók nem tudtak arról, hogy milyen változások zajlottak le az utóbbi időben.
A doktori iskolával szemben leggyakrabban elhangzó kritikával, miszerint ez a mesteriskolának ún. „fedőszerve”, ahova a tanszékvezetők küldik kedvenc hallgatóikat — akik már kinevelődtek tanársegédnek — komolyan foglalkoznunk kell. Egyetértek azzal, hogy ennek véget kell vetni. Ennek már egy éve folyamatosan hangot adok a Doktori Tanács ülésein. Véleményem szerint a felvételi rendszer is változtatásra szorul: legalább öt év intézményen kívül töltött művészi gyakorlatot kellene megkövetelni, és olyan anyaggal kellene felvételizni, ami arról ad számot, hogy hogyan állta meg a helyét a művész, miután kilépett az egyetem védettségéből.
• Kinek vagy kiknek a döntésén múlik a felvételi rendszer megváltoztatása? Némiképp a tiéden is, nem?
• Nem áll módomban a felvételi rendszer megváltoztatása, erre jelenleg nincs felhatalmazásom, de úgy gondolom, ha a mi Doktori Iskolánk munkája egy-két éven belül eléri azt az intenzitást, amit célul tűztem ki, a felvételiző számára nyilvánvalóvá fog válni az, hogy az iskola milyen elvárások szerint működik. A jelenlegi helyzetben a felvételizők nagy részének nagyon kevés elképzelése van arról, hogy mit is kezdjen magával ebben a három évben.
• Jelenleg melyek a felvétel kritériumai?
• Szó szerint idézve: minden professzionális képzőművészeti tevékenységet folytató, egyetemi végzettséggel rendelkező személy felvételizhet, akinek van középfokú nyelvvizsgája. Ezenkívül a felvételizőnek be kell mutatnia addigi pályáját és egy három évre szóló munkatervet.
• Van-e túljelentkezés? A felsőoktatási törvény fejkvóta-rendszere nem nyomja rá a bélyegét a hallgatók számára?
• Nem, nem. Szerencsére ebben a kérdésben teljes az összhang a döntéshozók között. Adott a nappali és levelező tagozatos hallgatók száma, valamint az is, hogy hány hallgató részesül állami ösztöndíjban (ez tavaly is, idén is négy főt jelent). Évfolyamonként tehát tíz hallgatóval kell számolni. Ez a szám valószínűleg nem fog nőni. Általában harminc körüli a jelentkezők száma, idén kiugró: közel negyven. Merem remélni, hogy az általam bevezetett változtatásoknak van némi köze ehhez.
• Előfordult már, hogy valakit fel szerettél volna venni, de a felvételi bizottság végül máshogy döntött?
• A felvett hallgatókról a Felvételi Bizottság és a Doktori Tanács dönt, mint minden más egyetemen. Még csak egy felvételin vettem részt, szerencsére akkor nem alakult ki ilyen helyzet. Hozzá kell tennem — nehogy félreértés legyen ebből —,hogy a felvételin én részt veszek ugyan, de szavazati jogom nincs.
• A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen is van DLA-képzés. Kialakult-e együttműködés az intézmények között?
• Úgymond hivatalos, tanrendi együttműködés nincs, de tudunk egymás munkájáról. Oktatói tevékenységem megkezdése előtt volt két közös kiállítás a pécsi Doktori Iskola hallgatóival, közös kirándulás a Velencei Biennáléra, illetve a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskolájának tanárai közül Janáky István, Ferencz István, Tillmann József, Horányi Attila meghívott előadóként többször tartott előadást nálunk. Mindkét Doktori Iskola hallgatói alkalmanként részt vesznek az előadásainkon, továbbá a Képzőművészeti Egyetem tihanyi művésztelepén szervezett programokon, vitákon.
• A munkatervedben írod, hogy feladatod a hallgatók kommunikációs képességeinek fejlesztése különféle interpretációs gyakorlatokon keresztül. A Dorottya Galériában megrendezett kiállítás-sorozatot ennek tekinted?
• Igen, s ráadásul egy szerencsés véletlen is közrejátszott ebben. Eredetileg egy lengyel kurátort bíztunk meg a feladattal, aki a kiállítás időpontjának megváltozása miatt nem tudta a feladatot elvállalni, így arra kényszerültünk, hogy magunk állítsuk össze a kiállítás koncepcióját, amelyet persze azóta többen bíráltak. Nem annyira a kiállítás és a kiállított művek azok, amik számunkra tanulságot jelentettek, hanem maga a folyamat, ahogyan a kiállításra készültünk, és ahogy végül összeállt az anyag. Harminc ember csoportos bemutatkozásától, akik a legkülönfélébb médiumokat használják, a legkülönbözőbb utakon járnak, és csupán annyi a közös bennük, hogy DLA-fokozatot kívánnak szerezni, nem várható el, hogy egy közös koncepció égisze alatt egyfajta azonosságot mutassanak, miszerint ők a jól beazonosítható, képzős DLA-sok. Épp azt tartanám problematikusnak, ha ez így lenne.
A kiállítást mint gyakorlatot, amihez minden hallgató pozitívan, konstruktívan állt, sikeresnek tartom, bár nem sikerült olyan kiállítási módot kidolgoznunk, amely dokumentálná annak létrejöttét, és azt, hogy az adott térben végül milyen elvek szerint helyeztük el a műveket. Biztos vagyok abban, hogy ennek a közös munkának a bemutatása lesz a következő DLA-kiállítás legfontosabb célkitűzése. Egyéni eredményeket pedig nem kívánok értékelni, ahhoz ott a műhelymunka.
Szacsva Y Pál
Perimedia lab, 2007—
www.perimedialab.hu
Albert Ádám
o.T., 2007, zománc, vaslemez, fotó: Rosta Józse