Menesi Attila és Christoph Rauch, mint „intézményesült” intézménykritikusok, a Liget Galériában 1995-ben lezajlott falbontó projektjük óta*, sok kulturális helyszín „belső” működési mechanikájára kérdeztek már rá. Legutóbbi projektjükre önként akadt jelentkező. Idén szeptemberben a Trafó Galéria kérte fel őket erre. A Turbó Kert névre hallgató projekt így tulajdonképpen a Trafó „környezettudatosságának”, egész pontosan annak a koncentrált figyelemnek a lenyomata, amivel egy intézmény nyomon követi és lereagálja a közvetlen környezetében zajló folyamatokat. A Tűzoltó utcának és a környékének a története pedig urbanisztikai szempontból, az utóbbi időben elég szembetűnően, az ún. város-rehabilitációról szól: a VIII. és a IX. kerület határán fekvő területként, mondhatni a budapesti telek-, és ingatlan-„spekuláció” egyik fellegvárává vált. Ebben a helyzetben a befektetések profitmaximalizációs logikája ráadásul olyan jelenségeket is fel-, illetve kihasznál, mint az átmeneti működési engedéllyel rendelkező kocsmák és szabadtéri szórakozóhelyek alternatív kultúrkörökre gyakorolt vonzereje. Ez az egyik olyan értelmezési tér, amiben a Turbó Kert jelentése rezonál, megragadható. A másik pedig a Trafóé, ahol főleg a kommunikációból szűrhető le egy, egyre artikuláltabb nyitási vágy — elég csak a Subject magazinra gondolnunk —,aminek a célja nyilván az, hogy az eddiginél több fizető látogatót vonzzon magához az intézmény. A projekt sajátossága még ezen túl az, hogy a téma által gerjesztett „divatos” diskurzusok helyett egy belső perspektíván keresztül próbál rákérdezni arra a pozícióra, amit a Trafó a környezetét érintő és megváltoztató folyamatokban betölt.
Röviden körülbelül így vázolható Menesi és Rauch projektjének kontextusa. Az ebbe a közegbe ágyazódó ötlet pedig nem más, mint az, hogy a „kiállítás” közel egyhónapnyi időtartamára kvázi-kocsmává változtassák a Trafó előtti bárt. A vendéglátóhely berendezését a Trafó Galériában egy olyan vetítés díszletéül használják fel, ami az éppen most virágzó, illetve már nem létező, esetleg el is felejtett budapesti alternatív (de legalábbis annak mondott) kulturális helyszíneket, és/vagy szórakozóhelyeket mutatja be. Ha nem lett volna egyértelmű a projekt kérdő módja, akkor „állításként” akár az átmenetiség felturbózott mementójaként is érthettük volna a Turbó Kertet.
A projekt a kérdésfelvetésen túl nem akart belebonyolódni a város-rehabilitációk urbanisztikai logikájába, kritikai élének érzékelhetősége mégis ennek — relatíve közszájon forgó — ismeretét követeli meg. Egy szalonképtelennek nyilvánított kerület gyökeres átformálásában példának okáért egy olyan látszólag marginális jelenség is szerepet játszik, mint a helyüket gyakran változtató — nomád — szórakozóhelyek letelepítése. A város ezen sejtei ugyanis már az építőipari beruházás alapjainak betonozása közben is a környékre szoktathatnak egy olyan piac,- és vásárlóképes közönséget, ami felülírja az előzőt. A „semmiből-valamit” kreativitás ily módon válik az ingatlanpiac egyik faltörő kosává. Ettől még a jelenség alternatív marad, hiszen bele van kalkulálva az átmenetiség és mobilitás, amitől a játéktér nagy, a téten meg kevesebbet lehet bukni, mint nyerni. A csontig hatolóan hideg „kapitalista” értelmezés mellett nem lehet olyan tények fölött sem átsiklani, minthogy ezeken a tranzitorikus helyszíneken olyan modellértékűen és kulturálisan is hasznos együttműködések is megvalósulnak, mint amilyen például a jelenlegi West-Balkán emeleti szárnyában található Impex.**
A Turbó Kert mégis inkább annak a fenoménnek a monitorozása, ahogyan a budapesti kulturális találkozóhelyek láttán szinte mindenkiből kibújik a XIX. századi német tanultságú, dekadens „lomromantikus”, vagy a fehér laptopos pszeudo-squatter, akinek nem mellesleg a pénztárcája is könnyebben nyitható egy kisnyugdíjasénál. Így szép lassan a betonport a wifiért cserébe elviselőknek és az árakat megfizetni képeseknek valósággá válik az, ami a kényesebbeknek és a szerényebb zsebpénzűeknek talán értetlenséggel övezett egzotikum.
A Turbó Kert az ilyen és hasonló kérdéseket is felvető „város-rehabilitációs”-téma jelen idejű lenyomata. Nem egyrétegű esztétizálás, egzotikum teremtés, hanem egy szimulakrum megkonstruálása: valódi „kocsmák” felismerhető kölcsön-berendezéseiből álló funkcionális díszlet, ami vizuális jelekkel közvetíti azok jelentését. Egy kifejezetten divatos homlokzat, ami ránézésre olyan akár az eredeti, már ha annak vannak körülhatárolható stílusjegyei. Ám a nem kevés (ön)iróniával megszólaló „turbó” jelző hivatott a projektnek a túlzással is kacérkodó esztétikai működésére rávilágítani. A jelenség halmozásra és eltúlzásra törekvő „reprodukálása” már önmagában is kontextusfüggő viszonyba hozza a saját „terméket” az ismert „eredeti”-vel.
Kár, hogy pont a tőke logikájának köszönhetően láthattuk kevésszer működni a Turbó Kertet, mivel a Trafó „valódi” és prózaibban felfogott bárjaként is funkcionáló díszlet nem nagyon nyitott már ki szeptemberben. (Így nem igazolódott némely romkocsma tulajdonos azon félelme, hogy a Turbó Kert konkurenciát jelent majd a saját „boltja” számára.) Egy ehhez hasonló, bonyolult részvételi alapon működő projekt megvalósulási egyenletében nehéz előre számolni olyan többismeretlenes faktorokkal mint az időjárás és az ehhez is kapcsolódó fogyasztási kedv, ami szintén része egy kocsma nyitva tartását meghatározó logikának. A megnyitón még „működő” Turbó Kertben a bútorok mellett kocsma-közeli hang-, és képhatások is érték az ingyensört szürcsölgetőket. Projektált hangulat „az illegalitás kulisszái” között, mondaná az, aki pontosan akar summázni.
A projekt galériabeli kifordítása látogatható volt, ám nem tudta igazából átvállalni az éjszakai „Kert” kieső felét: a dokumentumértékkel bíró fotósorozat diavetítői kattogtak és pörögtek az — az intenció szerint — esetlegesen elrendezett székekből kialakított, szintén átmeneti díszlet közt. Ezek a fotók sem akartak mások lenni, mint egy 2007. szeptemberi pillanatnyi körkép részei, amit a projekt alkotói a téma tanulmányozása közben készítettek az általuk látottakról, tapasztaltakról. A Turbó Kert felépítésének fontos állomásai voltak az ún. „reconstruction walk”-ok is, amelyek sétaútvonalába az ötletgazdák olyan budapesti helyszíneket emeltek be a mai napig is aktív szabadtéri kocsmák mellett, mint a mára KOGART-tá változtatott FMK, az egykori Tilos az Á és a Kis Varsó Hajós utcai műterme, vagy a hajdani Bajcsy Zsilinszky úti Stúdió Galéria, és a „régi” West-Balkán hűlt helye a Kopaszi Gáton.
Az alternatív kulturális helyszínek — egy generáció számára bizonyosan nosztalgikusnak ható — felvillantása ellenére a Turbó Kert még nem egy re-kolonizatív aktus, aminek során Menesi Attila és Christoph Rauch meg akarta volna tisztítani ezek jelentését. Inkább reflexiónak tekinthetjük egy olyan iparágra, amit úgy hívnak, hogy város-rehabilitáció, és amiben a legtöbben részt veszünk fülig érő szájjal a vakufényben.
Menesi Attila / Christoph Rauch
Turbó Kert, 2007
Menesi Attila / Christoph Rauch
Turbó Kert, 2007