• Nádudvari Noémi: A Gallery by Night rendezvényei kezdetektől fogva programszerűen koncentrálnak a fiatal, kevésbé ismert képzőművészekre, számukra teremtenek lehetőséget bemutatkozásra. A kurátori munkádban ez „egyszerű” hagyománykövetést jelentett, vagy más jelentősége is volt számodra a fiatal művészek bemutatásának?
• Fenyvesi Áron: Az idei Gallery by Nighton részt vett művészek között vannak „generációs” különbségek: az eltérő életkorokon túllépve más helyet foglalnak el a szcéna — adott esetben — intézményi keretein belül is. A kiállítók fiatalsága és ismertsége így talán inkább a befogadók pozíciójának függvénye. Másrészt nem vagyok abban biztos, hogy egy tudatosan felépített hagyományról beszélhetünk-e a Gallery by Night kapcsán, mert az, hogy „fiatal” művészek munkái láthatóak, az sokkal inkább a kiállítás kerete, a Stúdió kontextusa és a kurátor által generált szituáció eredménye. Mivel ez egy elég sok kísérletezést is megkívánó kiállítási kerethelyzet, ami ráadásul csak egyetlen estig áll fenn, ezért az ebben valamilyen okból kihívást látó művészek részvételének kedvez. És ezt a kihívást nem biztos, hogy csak a bemutatkozásban lehet megtalálni, hanem akár a technikában is.
• Még egy kicsit a Gallery by Night hagyományainál maradva: vállalt célkitűzésének, igényének tekinthetjük a társadalmi jelen idő, az aktualitás, az adott társadalmi helyzet értelmezését. És akár ennek függvényében is: mindehhez, hogyan kapcsolódik a 2007-es téma, a horror? Vagy ez jelen esetben nem volt mérvadó szempont?
• Mint szempont, nem lebegett a szemem előtt, sőt... Volt bennem egy kis kontrapozicionális dac, vagy vágy is, mivel én inkább egy formaanalízis alapjaira igyekeztem lefektetni a koncepciót, ami nem primer szinten foglalkozik, mondjuk a „társadalmunk égető kérdéseivel”. Ettől függetlenül szerintem a horror azért is sikeres műfaj, mert a brutális hatások maszkja mögött közösségek, csoportok pszichológiai térképein alapszik, s ezek csomópontjait találja telibe. Akármilyen didaktikusnak véli ezt bárki is. Még mélyebbre ásva, azért tartom kifejezetten okosan kifordított jelenségnek, mert vállaltan egyszerű, sőt primitív — saját maga gesztusszerű „lebutítását” egy minimalista esztétika jegyében hajtja végre —,ami pedig már nem is olyan egyszerű feladat. De a kiállításra visszatérve, akár a szponzorkoporsó, akár az Erdély Miklós szeánsz, igenis érthető jelen idejű társadalmi lenyomatként is a kiállítás tanulságai alapján.
• Sokféle művészt és technikát vonultatott fel az idei kiállítás-sorozat, amit nyilván a témában rejlő lehetőségek is elősegítettek. Milyen szempontok alapján válogattál?
• A Stúdió Galéria néhány éves múltra visszatekintő hagyományának megfelelően pályázatot írt ki a tagságának, amire egy-estés „projektötletekkel” lehetett jelentkezni. Így voltak, akikkel a pályázatra benyújtott anyagaik alapján kezdtük el a terveik továbbgondolását. De a kiállítók nagy részével ezen a kereten kívül egyeztettem, illetve megkerestem őket, ha sejtettem, hogy lehetnek olyan, még meg nem valósított ötleteik, amik illeszkednek a kiállítás koncepciójába. Mindenkitől igyekeztem olyan új munkákat beemelni, amik máshol még nem voltak bemutatva. A véletlen faktorának pedig abban volt szerepe, ahogyan néhány ötletről tudomást szereztem, mint például Verebics Ágneséről és Péterfy Ábeléről.
Péterfy Ábel, Verebics Ágnes
fotó: Luis Terán
i
Vécsei Júlia
Valahol el lett vágva..., fotó: Luis Terán
• Állításod szerint a kiválasztott művészek jellegzetesen „képzőművészeti módon” nyúlnak a témához, a horrorhoz. Mit értesz ezalatt?
• A horror szó jelentése terhelt filmes és irodalmi szempontból. Ezen a kiállításon pedig nem egy műfaj „lefordítására” voltam kíváncsi, hanem arra, hogy a horror hívószava képzőművészeti formaként hogyan értelmezhető, használható ki, vagy építhető fel. Csak egy gesztusszerű distanciát szerettem volna teremteni a képzőművészet autonóm formanyelvének kreativitása számára. A „képzőművészeti módon” alatt ezért egy a médiumtól független képformához kapcsolódó, vizuális jelek használatán alapuló mechanizmust, munkamódszert értek. Ami nem feltétlenül az írásban gyökerező narrativitás időben kiterjesztett értelmezésén nyugszik.
• A kiállításhoz kapcsolódó szöveged alapján szoros összefüggést látsz a horror és az irónia (ironikusság), az emberi félelmek (vagy a velük való játék) és a sötétség között; emellett központi elemként jelenik meg egyes munkákban a zsigeriség, az agresszió, illetve egyfajta intimitás.
• Valóban ezeket tekintem a kiállított művek értelmezési gócpontjainak.
Az irónia használatán nyilván annak a legdirektebb módját értem: mivel már
a horror tematikus keretként való felmutatásában is van némi irónia. Az agressziót szimbolikus mivoltában láttam működni, akár képtémaként, akár a bemutatás addicionális vizuális hatásaként. A zsigeriséget pedig azért tartom fontosnak, mert szerettem volna egyszerű, ám annál „életbevágóbb” formai problémákra koncentráló műveket bemutatni.
• Az irónia már az első estétől kezdve belengte a kiállító teret, a többi — az előbb kiemelt, és meghatározónak tekintett — elem pedig fokozatosan jelent meg, mind az egyes kiállítóknál, mind pedig az alkotásoknál. Hogyan valósult meg mindez adott művészek, illetve munkák esetében?
• Az irónikus forma tropusainak dinamikájára elég jó példa Kis Róka Csaba új festménysorozata, aki az adott esetben akár gyomorforgatóan brutális témáit egy kifinomultan előadott zsáner-festészeti formába ágyazza. Agresszív és a végletekig fokozottan figurális jeleneteit a klasszikus pasztorál-táj díszletei közt adja elő.
Tábori András akvarelljei és rajzai hatását metál együttesek pólóival erősítette. A beemelés gesztusa itt is egy jó adag iróniát tartalmaz, hiszen egy olyan jelenséget is bemutat egy galéria falain belül, amivel az utcán nap, mint nap találkozhatunk. És valljuk meg, a horror-filmek képi világát felhasználó pólókat általában nem szoktunk művészeti helyzetben, közegben vizsgálgatni. A textil és a kis méretű képek egymás mellettisége — nem mellesleg — egyfajta ambivalens anyagbeli intimitást is eredményezett a helyszínen.
A Szájjal és Aggyal Festők Világszövetsége munkamódszerének egyik alapeleme a konceptuálitás alapjain nyugvó irónia és humor. Talán magáért beszélt az a keresetten morbid poén, hogy egy koporsót díszítettek fel a kiállítás valós és fikcionális szponzoraival, ami így ráadásul látványában egy Forma 1-es autó formájára is hajazott, amit pedig egyébként is koporsónak becéz a szakzsargon.
Kis Róka Csaba
fotó: Szalai Bor
Tábori András
fotó: Szalai Bori
• A sötétséggel való igazi játék lehetőségét leginkább Verebics Ágnes és Péterfy Ábel közös projektje használta ki.
• Kettőjük estéjén a horror a kiállított tárgy bemutatásának módjában fejeződött ki, a sötét térbe ágyazott műveknél kifejezetten bátran nyúltak a fények és a világítás használatához. A stroboszkópoknak köszönhető agresszív fényhatások és a sötétség kettőssége egy kifejezetten „horrorközeli” vizuális hatását eredményezett. De azért az egyébként fólia alapú művek transzparenciát kutató alkímiai „elitizmusa” sem szorult a háttérbe.
• A magántörténetek és a horror találkozását Vécsey Júlia mutatta be.
• Az ő munkáit bemutató este volt talán a hatásában a legintimebb. Bár az utóbbi időben videóval foglalkozott, bátran nyúlt olyan, tőle talán kevésbé megszokott technikákhoz, mint a szilikonöntés, a rajz és az akvarell. Ráadásul az estjét értelmező keret egy kimondottan személyes történet volt: a szomszéd kivágta azt a fát, amit szülei a születése alkalmával ültettek, mert zavarta a kilátásban. Művei ezt az emberléptékű és mindennapos horrortörténetet, amihez hasonló sokakkal megeshetett már, dolgozták fel bizonyos szempontból.
• Az utolsó este kiállítója, Vass Miklós tekinthető annak, aki a legtávolabbról közelítette meg a horror témát, illetve ő volt az, aki a leginkább kitágította volna a kereteket. A sokak által várt, horrorisztikus szellemidézés azonban elmaradt...
• Ő egy szerintem kifejezetten Erdély Miklós gondolkodásmódjához közeli hommage-t valósított volna meg. Az érdeklődök, a Martin Kippenberger egyik festményéről elnevezett — „dialog mit der jugend” nevű — projekt során, egy szeánsz keretében, Erdély Miklóssal beszélgethettek volna. Ez annyiban horror téma csak, hogy egy paranormális jelenségnek adott volna otthont a galéria. Utólag azt gondolom, talán pont az iróniát és az agresszivitást kölcsönző keret túldimenzionálása vitte félre a szeánszot, amiben egyébként egy elég őszinte kíváncsiság öltött volna testet, a kommunikációnak ezen „abszurd” és nem kevés szkepszissel övezett formájában. De végül is Erdély szellemét követve mindig a legmegvalósíthatatlanabb alternatívával kell próbálkozni.
Vass Miklós
Dialog mit der jugend, fotó: Szalai Bori
SZAF
Forma 1, fotó: Szalai Bori