Stanczel Dóra - Svayambh

A Londonban élő Anish Kapoor, akit az idén első ízben megszervezett Estuaire1 keretében hívtak meg Nantes-ba, egy teljesen új, a Musée des Beaux-Arts épületére szabott installációt állított fel a francia városban. A létrehozott mű méltó állomása a tér absztrakcióját több mint húsz éve kutató és „megszelídítő” világhírű, indiai származású szobrász munkásságának.
A múzeum földszinti terébe2 tervezett mű a szanszkrit Svayambh címet viseli. „Önalkotóra” vagy „önelőidézőre” fordítható jelentése Kapoor mélyen gyökerező hitvallására utal a tárgy és az anyag „térbe helyezett” természetéről. Az anyag belső erejét adó létezőről és magáról, az azt formáló erőről van szó, amelyből a munkáiban megjelenő tárgyi világ spirituális vonatkozásai, illetve feltételeik kutatása egyaránt következik. Munkásságának félreismerhetetlen forrása az indiai kultúra és civilizáció, ami jól tükröződik a térrel való intim kapcsolatában, a tér (meg)értésének és uralásának módjában. Ennek eredményeképpen képes élővé tenni a mű és a néző közötti teret, amelyet a néző saját „akciója” révén teremt meg.
A nantes-i installáció a művész belső világára támaszkodva, abból kiindulva, de a földszinti terekre szabva alkot meg egy olyan munkát, mely egyszerűen beszívja, magába szippantja a nézőt. Egy hatalmas 17 tonnás, vonatvagonra hasonlító test szeli át egyenes vonalban a teret. Síneken mozogva halad lassan előre a történelemi épület boltívein keresztül, azokon áthatolva teszi meg az utat a bejáratától az azzal szemben lévő falig. A csak hosszú pillanatokban mérhető lassúsággal vonagló(?) test a falhoz érkezve nem áll meg, hanem az ütközésből nyert energiát visszafordítja az ajtóig tartó visszaútra. A mű drámaiságát nemcsak ennek a hatalmas blokknak a könnyed oda-vissza mozgása adja, hanem az azt felruházó, borító anyag is: a láthatatlan síneken kúszó szörny vörös viasszal van bevonva. Ez a képlékeny vörös anyag éppúgy felidézi az ember testét, belső szerveit felépítő élő húst, mint ahogy a rombolásra és halálra utaló vért, miközben egy másik síkon, akár egy mindent elsöprő érzelem, a szenvedést rejtő szerelem jelképe is lehet. Ez az anyag nemcsak a blokkon, hanem a sínek és az épület vele érintkező részein is jelen van: a falba ütköző tömb mindig újraformálja a viaszréteget, mint ahogy a boltíven áthaladva is újabb és újabb rétegek „maródnak le” a felületéről, amelyeket azután előre- majd visszatol, „elken” a boltív belső és külső oldalán. Ez az egyszerre vizuális és auditív (tér)élmény, a vérvörös anyag és a fehér falak kontrasztja, a felkeltett asszociációk, a helyben születő tárgy illúziója „testközelbe hozza” a nézőt: úgy válik egy fizikai tapasztalás tárgyává, hogy nem tud leválni az élményről, amely így folyamatosan „jelen van” a mű és a néző közötti térben.
Az időfaktor, az időkezelés módja úgy egészíti ki a térélményt, hogy fokozza a néző bűvöletbe esését. A hatalmas tömb misztériuma a láthatatlan mozgató-energiában rejlik, amely éppúgy sugallja a végtelenségig tartó, mint a hirtelen megszakadó mobilitás lehetőségét. Az idő jelentősége áll a mű középpontjában: az alig érzékelhető sebesség szinte megérinthetővé, elkaphatóvá teszi a pillanatot. Elérhetjük azt a pontot, ahol megáll, vagy azt, ahol végtelenségbe siklik: a megszűnés és a létezés közötti határon vánszorog ez a vérvörös forma. A pillanat megfoghatóságának illúziója fokozódik a boltívekhez érkezve, itt van az installáció által létrehozott térélmény és időtapasztalás csúcspontja: a mű magától értetődő természetességgel születik a környezetéből, mintha a sínek mindig is az épülethez tartoztak volna, mintha a múzeum tere „adná” a (mű)tárgyat (az összes interpretációjával egyetemben), mely nem létezhetne nélküle, mint ahogy a művészet sem a nézővel való találkozása nélkül.
Kapoor életművének középpontjában az illúzió és a valóság kapcsolatának vizsgálata, kibontása áll, s spirituális jellege e két világ közötti átjárásban, beteljesülésben rejlik. Az indiai tradíciók szerint az alkotás — isteneknek történő — felajánlásakor nemcsak maga a tárgy, hanem az abban rejlő energiák felélesztése is fontos. Itt találkozik az alkotás létrehozására kifejtett és az abból feléledő vagy kisugárzó erő is. Ez az alapvető hit és meggyőződés motiválja Kapoor munkásságát. Ennek egyik bizonyítéka az az általa gondosan őrzött újságcikk is, amely arról tudósít, hogy Indiában valahol, „a lakosság egy olyan, kamionról leesett, hatalmas 100 tonnás kőtömböt kezdett el imádni, melyet egy templom kifaragott bálványának szántak”. A kőtömb életre kel az esés pillanatában, és értelmet ad saját létének. Ez a látásmód jelenik meg a Svayambh „önelőhívásában” is: a múzeumi/történeti térbe telepített tárgy saját mozgásának és méretének köszönhetően az épülettel alkotott „egész” illúzióját adja, kelti fel.
Az idő- és térélmény intenzitásának hátterében épp ez az egészre való törekvés áll: Kapoor az egyetlen forrásból táplálkozó, egyetlen egészet alkotó homogenitás és totalitás megtalálására törekszik. Mindezt egyrészt absztrakt formák, másrészt a szokatlanul nagy méretarányok által, illetve azok megfelelő térbe helyezésével hozza létre. Magát a teret is teljesen absztraktnak és egységes egésznek tekinti. Átalakítja, „kifordítja” a térhez való viszonyunkat, melyet a kívülről való megközelítés jellemez. Kapoor ennek a kívülről, a külsőn keresztül megközelített térnek a belső, metaforikus minőséggel bíró megfelelőjét mutatja meg: megszelídíti a külsőt, hogy megmutathassa a belsőt, vagy átformálja oly módon, hogy a kint és a bent keveredik. Új terünknek a bentit tekinti, melynek léte állandó (össze)függésben és dialógusban áll a kintivel. „...Az igazi nehézség a két tér dinamikájának egy alkotáson keresztül való megnevezése... a tér, a mű és az azt néző között kell, hogy elhelyezkedjen... a tárgy figyelembe kell, hogy vegye a nézőt, sőt azzal egy teret kell, hogy alkosson...” — vallja Kapoor. Számára nagy különbség van a színházi, a múzeumi vagy a nyilvános tér között. A színházi tér nem valós és minden csak elképzelt benne, a múzeumi viszont egy igazi tér, hiszen belekerülve a néző „előkészülten” konfrontálódik a műtárgyakkal. Kapoor azonban a nyilvános teret tekinti mindközül a legvalósabbnak, ahol nemcsak az ég és a föld, hanem a föld és az ember által teremtett környezet kapcsolata is jelen van. Ez az a közeg, felmérhető és megismerhető „absztrakt térmennyiség”, mely nélkül szobrai nem létezhetnek.
Leginkább múzeumokba, s ritkábban nyilvános terekbe helyezi el műveit. Ez utóbbira példa, a kinti és benti tér kapcsolatát szintén kitűnően megoldó kültéri szobra, a 2004-ben megvalósított Cloud Gate. Ez a 15 méter széles és 12 méter magas tojásalakú, csillogó felületű szobor a chicagói Millenium Parkban kapott méltó elhelyezést. A „méltó” itt épp a különböző terek „helyes” használatára vonatkozik.
A csillogó felület tükörként, de torzított formában veri vissza környezetét: a „felhőkapu” a vertikális városképet egy horizontális térbe tükrözi vissza, új perspektívát adva annak. Az építészet és a szobrászat keveredik ebben a koncepcióban, mint ahogy Svayambh-ban is, ahol nem tudjuk, hogy a blokk az épület része, vagy egy abból születő, esetleg abba mesterségesen beültetett forma. Az épület nemcsak befogadja az installációt, de leginkább teret ad annak: ezáltal lélegzik a mű, sőt láthatóan pulzál a vére.
Kapoor munkáiban visszatérő és alapvető jelentőségű elem a szimbolikus színek és az egyszerű geometrikus alakzatok használata. A Svayambh tömbje olyan archaikus formák mellett, mint a halott testet halálba kísérő koporsó, vagy a titkokat rejtő láda, felidézi a koncentrációs táborokba tartó vonatok vagonjait is. Kapoor azonban nem kívánja értelmezni művét, szabad utat ad a néző interpretációjának. Hiszen nemcsak a rombolás és a halál, hanem a születés és a szexualitás szimbolikája felől is értelmezhető az installáció: ahogy a boltíven áthaladó, lassan előre mozgó vörös test átadja magát, az őt befogadó formának vagy térnek, majd szinte újjászületik a kettős boltív túloldalán. Ismét megtapasztalhatjuk az időérzet relativitását: az akciót — lelassított mozgása, „sebessége” révén — pillanatról-pillanatra egyensúlyozva éljük át, s közben megérezzük a belőlük összeadódó folyamat teljességét, erejét: mintha a pillanatban való lét nem is lenne illúzió…

1 Művészeti eseménysorozat a Loire mentén, Nantes és Saint-Nazaire között.
2 Később a müncheni Haus der Kunst épületébe adaptálva.

A Londonban élő Anish Kapoor, akit az idén első ízben megszervezett Estuaire1 keretében hívtak meg Nantes-ba, egy teljesen új, a Musée des Beaux-Arts épületére szabott installációt állított fel a francia városban. A létrehozott mű méltó állomása a tér absztrakcióját több mint húsz éve kutató és „megszelídítő” világhírű, indiai származású szobrász munkásságának. A múzeum földszinti terébe2 tervezett mű a szanszkrit Svayambh címet viseli. „Önalkotóra” vagy „önelőidézőre” fordítható jelentése Kapoor mélyen gyökerező hitvallására utal a tárgy és az anyag „térbe helyezett” természetéről. Az anyag belső erejét adó létezőről és magáról, az azt formáló erőről van szó, amelyből a munkáiban megjelenő tárgyi világ spirituális vonatkozásai, illetve feltételeik kutatása egyaránt következik. Munkásságának félreismerhetetlen forrása az indiai kultúra és civilizáció, ami jól tükröződik a térrel való intim kapcsolatában, a tér (meg)értésének és uralásának módjában. Ennek eredményeképpen képes élővé tenni a mű és a néző közötti teret, amelyet a néző saját „akciója” révén teremt meg. A nantes-i installáció a művész belső világára támaszkodva, abból kiindulva, de a földszinti terekre szabva alkot meg egy olyan munkát, mely egyszerűen beszívja, magába szippantja a nézőt. Egy hatalmas 17 tonnás, vonatvagonra hasonlító test szeli át egyenes vonalban a teret. Síneken mozogva halad lassan előre a történelemi épület boltívein keresztül, azokon áthatolva teszi meg az utat a bejáratától az azzal szemben lévő falig. A csak hosszú pillanatokban mérhető lassúsággal vonagló(?) test a falhoz érkezve nem áll meg, hanem az ütközésből nyert energiát visszafordítja az ajtóig tartó visszaútra. A mű drámaiságát nemcsak ennek a hatalmas blokknak a könnyed oda-vissza mozgása adja, hanem az azt felruházó, borító anyag is: a láthatatlan síneken kúszó szörny vörös viasszal van bevonva. Ez a képlékeny vörös anyag éppúgy felidézi az ember testét, belső szerveit felépítő élő húst, mint ahogy a rombolásra és halálra utaló vért, miközben egy másik síkon, akár egy mindent elsöprő érzelem, a szenvedést rejtő szerelem jelképe is lehet. Ez az anyag nemcsak a blokkon, hanem a sínek és az épület vele érintkező részein is jelen van: a falba ütköző tömb mindig újraformálja a viaszréteget, mint ahogy a boltíven áthaladva is újabb és újabb rétegek „maródnak le” a felületéről, amelyeket azután előre- majd visszatol, „elken” a boltív belső és külső oldalán. Ez az egyszerre vizuális és auditív (tér)élmény, a vérvörös anyag és a fehér falak kontrasztja, a felkeltett asszociációk, a helyben születő tárgy illúziója „testközelbe hozza” a nézőt: úgy válik egy fizikai tapasztalás tárgyává, hogy nem tud leválni az élményről, amely így folyamatosan „jelen van” a mű és a néző közötti térben. Az időfaktor, az időkezelés módja úgy egészíti ki a térélményt, hogy fokozza a néző bűvöletbe esését. A hatalmas tömb misztériuma a láthatatlan mozgató-energiában rejlik, amely éppúgy sugallja a végtelenségig tartó, mint a hirtelen megszakadó mobilitás lehetőségét. Az idő jelentősége áll a mű középpontjában: az alig érzékelhető sebesség szinte megérinthetővé, elkaphatóvá teszi a pillanatot. Elérhetjük azt a pontot, ahol megáll, vagy azt, ahol végtelenségbe siklik: a megszűnés és a létezés közötti határon vánszorog ez a vérvörös forma. A pillanat megfoghatóságának illúziója fokozódik a boltívekhez érkezve, itt van az installáció által létrehozott térélmény és időtapasztalás csúcspontja: a mű magától értetődő természetességgel születik a környezetéből, mintha a sínek mindig is az épülethez tartoztak volna, mintha a múzeum tere „adná” a (mű)tárgyat (az összes interpretációjával egyetemben), mely nem létezhetne nélküle, mint ahogy a művészet sem a nézővel való találkozása nélkül. Kapoor életművének középpontjában az illúzió és a valóság kapcsolatának vizsgálata, kibontása áll, s spirituális jellege e két világ közötti átjárásban, beteljesülésben rejlik. Az indiai tradíciók szerint az alkotás — isteneknek történő — felajánlásakor nemcsak maga a tárgy, hanem az abban rejlő energiák felélesztése is fontos. Itt találkozik az alkotás létrehozására kifejtett és az abból feléledő vagy kisugárzó erő is. Ez az alapvető hit és meggyőződés motiválja Kapoor munkásságát. Ennek egyik bizonyítéka az az általa gondosan őrzött újságcikk is, amely arról tudósít, hogy Indiában valahol, „a lakosság egy olyan, kamionról leesett, hatalmas 100 tonnás kőtömböt kezdett el imádni, melyet egy templom kifaragott bálványának szántak”. A kőtömb életre kel az esés pillanatában, és értelmet ad saját létének. Ez a látásmód jelenik meg a Svayambh „önelőhívásában” is: a múzeumi/történeti térbe telepített tárgy saját mozgásának és méretének köszönhetően az épülettel alkotott „egész” illúzióját adja, kelti fel. Az idő- és térélmény intenzitásának hátterében épp ez az egészre való törekvés áll: Kapoor az egyetlen forrásból táplálkozó, egyetlen egészet alkotó homogenitás és totalitás megtalálására törekszik. Mindezt egyrészt absztrakt formák, másrészt a szokatlanul nagy méretarányok által, illetve azok megfelelő térbe helyezésével hozza létre. Magát a teret is teljesen absztraktnak és egységes egésznek tekinti. Átalakítja, „kifordítja” a térhez való viszonyunkat, melyet a kívülről való megközelítés jellemez. Kapoor ennek a kívülről, a külsőn keresztül megközelített térnek a belső, metaforikus minőséggel bíró megfelelőjét mutatja meg: megszelídíti a külsőt, hogy megmutathassa a belsőt, vagy átformálja oly módon, hogy a kint és a bent keveredik. Új terünknek a bentit tekinti, melynek léte állandó (össze)függésben és dialógusban áll a kintivel. „...Az igazi nehézség a két tér dinamikájának egy alkotáson keresztül való megnevezése... a tér, a mű és az azt néző között kell, hogy elhelyezkedjen... a tárgy figyelembe kell, hogy vegye a nézőt, sőt azzal egy teret kell, hogy alkosson...” — vallja Kapoor. Számára nagy különbség van a színházi, a múzeumi vagy a nyilvános tér között. A színházi tér nem valós és minden csak elképzelt benne, a múzeumi viszont egy igazi tér, hiszen belekerülve a néző „előkészülten” konfrontálódik a műtárgyakkal. Kapoor azonban a nyilvános teret tekinti mindközül a legvalósabbnak, ahol nemcsak az ég és a föld, hanem a föld és az ember által teremtett környezet kapcsolata is jelen van. Ez az a közeg, felmérhető és megismerhető „absztrakt térmennyiség”, mely nélkül szobrai nem létezhetnek. Leginkább múzeumokba, s ritkábban nyilvános terekbe helyezi el műveit. Ez utóbbira példa, a kinti és benti tér kapcsolatát szintén kitűnően megoldó kültéri szobra, a 2004-ben megvalósított Cloud Gate. Ez a 15 méter széles és 12 méter magas tojásalakú, csillogó felületű szobor a chicagói Millenium Parkban kapott méltó elhelyezést. A „méltó” itt épp a különböző terek „helyes” használatára vonatkozik. A csillogó felület tükörként, de torzított formában veri vissza környezetét: a „felhőkapu” a vertikális városképet egy horizontális térbe tükrözi vissza, új perspektívát adva annak. Az építészet és a szobrászat keveredik ebben a koncepcióban, mint ahogy Svayambh-ban is, ahol nem tudjuk, hogy a blokk az épület része, vagy egy abból születő, esetleg abba mesterségesen beültetett forma. Az épület nemcsak befogadja az installációt, de leginkább teret ad annak: ezáltal lélegzik a mű, sőt láthatóan pulzál a vére. Kapoor munkáiban visszatérő és alapvető jelentőségű elem a szimbolikus színek és az egyszerű geometrikus alakzatok használata. A Svayambh tömbje olyan archaikus formák mellett, mint a halott testet halálba kísérő koporsó, vagy a titkokat rejtő láda, felidézi a koncentrációs táborokba tartó vonatok vagonjait is. Kapoor azonban nem kívánja értelmezni művét, szabad utat ad a néző interpretációjának. Hiszen nemcsak a rombolás és a halál, hanem a születés és a szexualitás szimbolikája felől is értelmezhető az installáció: ahogy a boltíven áthaladó, lassan előre mozgó vörös test átadja magát, az őt befogadó formának vagy térnek, majd szinte újjászületik a kettős boltív túloldalán. Ismét megtapasztalhatjuk az időérzet relativitását: az akciót — lelassított mozgása, „sebessége” révén — pillanatról-pillanatra egyensúlyozva éljük át, s közben megérezzük a belőlük összeadódó folyamat teljességét, erejét: mintha a pillanatban való lét nem is lenne illúzió… 1 Művészeti eseménysorozat a Loire mentén, Nantes és Saint-Nazaire között. 2 Később a müncheni Haus der Kunst épületébe adaptálva.	Anish Kapoor Svayambh, 2007
	Anish Kapoor Svayambh, 2007 Anish Kapoor Svayambh, 2007 Anish Kapoor Cloud Gate, 2004