Félreértés ne essék, távol áll tőlem, hogy háromnapos bécsi tartózkodásom, és az azalatt megnézett 18 film alapján egy tizenkét napig tartó, és nagyon sokféle programösszeállítást bemutató fesztivál teljes kínálatáról véleményt merjek alkotni. Ugyanakkor, mivel rövid időn belül ez volt a harmadik alkalom, hogy részt vettem a Viennalén, tehát folyamatában látom, ahogy szervezői és kurátorai megpróbálnak egy pontosan kirajzolódó művészeti és politikai karaktert adni a rendezvénynek, egyfajta összkép a törekvéseikről nyilvánvalóan kialakult bennem.
Megvalósult programjaikat nem kevés irigységgel nézem. Budapest hosszú-hosszú ideig abban az illúzióban ringatta magát, hogy a kulturális progresszió tekintetében jóval az egykori császárváros előtt jár, holott, úgy érzem, minden tekintetben regresszívebb, konzervatívabb, vaskalaposabb szemléletű a kulturális kínálata, mint Bécsé. Gyakran ragad el az a rettenetes érzés, hogy a dolgok lényegének, azaz a környező világban és a közvetlen környezetemben uralkodó tényleges szellemi mozgásvonalaknak az érzékeltetése tekintetében évek óta nem történik szülővárosom művészeti életében semmi.
A Viennale programszerkesztői (a bécsi múzeumok és kiállítótermek kurátoraihoz hasonló módon) egyrészt igyekeznek a világ azon fertályairól fontos és az ottani életfolyamatokra jellemzőnek vélt, az egyes alkotók szemléletét kiegyensúlyozó munkákat begyűjteni (a művészekkel együtt), amelyek túlmutatnak a művek puszta filmtörténeti vagy esztétikai értékein, és valamilyen politikai vagy életformaváltás megértése szempontjából bizonyulnak érzékletesnek. Másrészt a mindenkori „nosztalgia vonalat” sem az a búvalbaszott vagy önigazolásokba torkolló, öregfiús-öreglányos semmitmondás jellemzi, mint nálunk a különböző nagy-, kis- és középgenerációk életben és felszín közeliben maradt képviselőinek visszaemlékezéseit, hanem a hit megtörése nélkül vállalt továbblépés keresése, a frissen megőrzött elkötelezettségből fakadó esztétikai és politikai harc megújítási lehetőségeinek kutatása, építése. (Nagyszerű példáját adta ennek a két év után újra vendégül látott, sőt, ezúttal egy hosszú kurzus megtartására felkért egykori Godard-alkotótárs, majd/és önálló film-, video- és komputerműveket készítő Jean-Pierre Gorin, az általa összeállított alkotások vetítésével és a vetítésekhez kapcsolódó előadásaival.)
Szeretem azokat a tematikus vetítéseket, amelyek programja, mondjuk, ha a munkások vagy a munkásosztály életének és filmes ábrázolásának, valamint az ezekhez kapcsolódó baloldali tendenciáknak a bemutatásáról szól, elindul Griffith-től és Vertovtól és a húszas-harmincas évek osztrák proletárfilmjein, majd Godard és Gorin Dziga Vertovról elnevezett csoportjának mozgóképes alkotásain keresztül a mai Távol-Kelethez, Latin-Amerikához és Afrikához érkezik el.
Példaként a világszerte — indokoltan — ellentmondásosan megítélt, a hazájában földrésze első indián miniszterelnökének megválasztott bolíviai kormányfőről, Evo Moralesről készített argentin dokumentumfilmre hivatkozom (Cocalero, Alejandro Landes, 2007). A 134 perces alkotás egy, a hétköznapi értelemben véve rendkívül szimpatikus embert mutat be, aki körülbelül egy vidéki népművelő színvonalán gondolkozik a világ problémáiról (de végtelenül őszintén). Eltöltöttem valamennyi időt a Bolíviához közel eső Venezuelában, ilymódon, jól ismerem az Európából és Észak-Amerikából a dél-amerikai országokba bevándorolt, fehér, jobboldali uralkodó osztály mérhetetlen gőgjét és belátás-képtelen magatartását az indián és sötétbőrű lakosság problémáit illetően. Chavez és Morales feltűnését és népszerűségét, minden naiv és demagóg megnyilvánulásuk ellenére, elkerülhetetlennek tartottam és tartom ma is. Gyönyörű, már-már megható jelenete Landes filmjének, melyben, a végül Morales győzelmével véget ért választási küzdelem előtt, a jelölt munkatársnője az igazi szavazóurnákat és a különböző jelöltekre leadandó színes cédulákat hitelesen imitáló eszközökkel, naponta többször is elpróbálja az írástudatlan, indián asszonyokkal a szavazás metódusait.
Természetesen nem hiányoztak idén sem a „tiszta” művészeti alkotás szándékával létrehozott filmek a Viennaleról. Peter Hutton At Sea (60 perc, 2007, USA), Rani Singh The Old Weird America (90 perc, 2007, USA), Ken Jacobs Capitalism: Slavery (3 perc, 2007, USA) és Jean-Pierre Gorin Poto and Cabengo (76 perc, 1979, USA/NSZK) című műve feltétlenül ilyen volt. Peter Huttonnal, Ken Jacobs-szal és a Singh dokumentumfilmjének főszereplőjeként Bécsben vászonra kerülő Harry Smith-szel folytatódott a Viennale szervezőinek az a szimpatikus törekvése, hogy minden alkalommal megismertetik a nézőket a kísérleti filmezés egy-egy kiemelkedő életművet létrehozó képviselőjével. Remélem, ezt a szokásukat a jövőben is megőrzik.
Megvalósult programjaikat nem kevés irigységgel nézem. Budapest hosszú-hosszú ideig abban az illúzióban ringatta magát, hogy a kulturális progresszió tekintetében jóval az egykori császárváros előtt jár, holott, úgy érzem, minden tekintetben regresszívebb, konzervatívabb, vaskalaposabb szemléletű a kulturális kínálata, mint Bécsé. Gyakran ragad el az a rettenetes érzés, hogy a dolgok lényegének, azaz a környező világban és a közvetlen környezetemben uralkodó tényleges szellemi mozgásvonalaknak az érzékeltetése tekintetében évek óta nem történik szülővárosom művészeti életében semmi.
A Viennale programszerkesztői (a bécsi múzeumok és kiállítótermek kurátoraihoz hasonló módon) egyrészt igyekeznek a világ azon fertályairól fontos és az ottani életfolyamatokra jellemzőnek vélt, az egyes alkotók szemléletét kiegyensúlyozó munkákat begyűjteni (a művészekkel együtt), amelyek túlmutatnak a művek puszta filmtörténeti vagy esztétikai értékein, és valamilyen politikai vagy életformaváltás megértése szempontjából bizonyulnak érzékletesnek. Másrészt a mindenkori „nosztalgia vonalat” sem az a búvalbaszott vagy önigazolásokba torkolló, öregfiús-öreglányos semmitmondás jellemzi, mint nálunk a különböző nagy-, kis- és középgenerációk életben és felszín közeliben maradt képviselőinek visszaemlékezéseit, hanem a hit megtörése nélkül vállalt továbblépés keresése, a frissen megőrzött elkötelezettségből fakadó esztétikai és politikai harc megújítási lehetőségeinek kutatása, építése. (Nagyszerű példáját adta ennek a két év után újra vendégül látott, sőt, ezúttal egy hosszú kurzus megtartására felkért egykori Godard-alkotótárs, majd/és önálló film-, video- és komputerműveket készítő Jean-Pierre Gorin, az általa összeállított alkotások vetítésével és a vetítésekhez kapcsolódó előadásaival.)
Szeretem azokat a tematikus vetítéseket, amelyek programja, mondjuk, ha a munkások vagy a munkásosztály életének és filmes ábrázolásának, valamint az ezekhez kapcsolódó baloldali tendenciáknak a bemutatásáról szól, elindul Griffith-től és Vertovtól és a húszas-harmincas évek osztrák proletárfilmjein, majd Godard és Gorin Dziga Vertovról elnevezett csoportjának mozgóképes alkotásain keresztül a mai Távol-Kelethez, Latin-Amerikához és Afrikához érkezik el.
Példaként a világszerte — indokoltan — ellentmondásosan megítélt, a hazájában földrésze első indián miniszterelnökének megválasztott bolíviai kormányfőről, Evo Moralesről készített argentin dokumentumfilmre hivatkozom (Cocalero, Alejandro Landes, 2007). A 134 perces alkotás egy, a hétköznapi értelemben véve rendkívül szimpatikus embert mutat be, aki körülbelül egy vidéki népművelő színvonalán gondolkozik a világ problémáiról (de végtelenül őszintén). Eltöltöttem valamennyi időt a Bolíviához közel eső Venezuelában, ilymódon, jól ismerem az Európából és Észak-Amerikából a dél-amerikai országokba bevándorolt, fehér, jobboldali uralkodó osztály mérhetetlen gőgjét és belátás-képtelen magatartását az indián és sötétbőrű lakosság problémáit illetően. Chavez és Morales feltűnését és népszerűségét, minden naiv és demagóg megnyilvánulásuk ellenére, elkerülhetetlennek tartottam és tartom ma is. Gyönyörű, már-már megható jelenete Landes filmjének, melyben, a végül Morales győzelmével véget ért választási küzdelem előtt, a jelölt munkatársnője az igazi szavazóurnákat és a különböző jelöltekre leadandó színes cédulákat hitelesen imitáló eszközökkel, naponta többször is elpróbálja az írástudatlan, indián asszonyokkal a szavazás metódusait.
Természetesen nem hiányoztak idén sem a „tiszta” művészeti alkotás szándékával létrehozott filmek a Viennaleról. Peter Hutton At Sea (60 perc, 2007, USA), Rani Singh The Old Weird America (90 perc, 2007, USA), Ken Jacobs Capitalism: Slavery (3 perc, 2007, USA) és Jean-Pierre Gorin Poto and Cabengo (76 perc, 1979, USA/NSZK) című műve feltétlenül ilyen volt. Peter Huttonnal, Ken Jacobs-szal és a Singh dokumentumfilmjének főszereplőjeként Bécsben vászonra kerülő Harry Smith-szel folytatódott a Viennale szervezőinek az a szimpatikus törekvése, hogy minden alkalommal megismertetik a nézőket a kísérleti filmezés egy-egy kiemelkedő életművet létrehozó képviselőjével. Remélem, ezt a szokásukat a jövőben is megőrzik.
Jean-Pierre Gorin
Poto And Cabengo, 1979, V'07
Peter Hutton
At Sea, 2007, V'07
Alejandro Landes
Cocalero, 2007, V'07
Julian Schnabel
Lou Reed's Berlin, 2007, V'07