Az idei berlini Art Forum sakkmattot kapott. A vezércsel a FluxusEast-kiállításhoz kapcsolódó, a vásárcsarnok előadótermében megtartott fluxuskoncert volt, ami a feltörekvőben lévő berlini művészeti vásár nyitóestjén zajlott.
A Never Forever-est kutatási melléktermék, az 1998-ban alakult Slave Pianos csoport (Neil Kelly, Rohan Drape, Danius Kesminas, Michael Stevenson) négy éve zajló nyomozásának eredménye. Levelek, rajzok, fotók, tanulmányok, sakkjátszmák leírásai, építészeti tervrajzok, parlamenti beszédvázlatok, receptek, ruhaszövetminták, katonai lapok és egyéb dokumentumok alapján George Maciunas és Vytautas Landsbergis kapcsolatát kutatva különös és váratlan felfedezésre tettek szert. Maciunas — kiábrándulva a Fluxus-kísérletből, amit Amerika után hiába próbált a Szovjetunió állami művészeti formájaként meggyökereztetni, illetve keresve a távolságot a domináns mamától és az éppen elvett feleségtől — Larry Miller és Jonas Mekas segítségével megrendezte saját halálát 1978-ban New Yorkban, majd gyerekkori barátja és fluxuskollégája, Landsbergis úr segítségével nőnek öltözve áttört a vasfüggönyön, hogy Vilniusban Rimvydas Survila sakkmester alteregójaként folytassa politikai tevékenységét, mint undercover-sakkedző. Barátjával, Vytautas Landsbergis-szel — aki később a független Litvánia első elnöke lett — politikai ellenállóként felelevenítették az ideológiailag és filozófiailag megtépázott Fluxus-maradványokat a „Fluxus”, litván fordításban „Sajudis” mozgalom megalakításával. Maciunas absztinenciáját, józanságát és cölibátusát a Litván Írószövetség kocsmájában és a Vilnius-i Sakkszövetség kantinjában való heves ivászattal és szórakozással cserélte fel, végül 2007 augusztusában elhunyt. A „Never Forever” ezeknek a rendkívüli eseményeknek (a Fluxus-Sajudis mozgalom, illetve Maciunas-Survila halálának, illetve Litvánia és Landsbergis úr EU-tagságának) megünneplése volt.
A majd másfél órás fluxusopera harminc részből állt. Az egyes részek Survila egy játszmájának sakknotációjaként voltak a partitúrában feltüntetve; zárt megnyitással (d4 Nf6) kezdtek Georg Brecht Comb Music (1960—63) című művének előadásával, amit Larry Miller, Claudio Monteverdi, M.K. Ciurlionis, Nam June Paik, V. Landsbergis, Eric Anderson, George Maciunas, Henry Purcell, Geoffrey Hendricks, Takako Saito, Jean de Macque, Alison Knowles, Slave Pianos, St. Auby követtek (utóbbi sajnos sztrájkolt), hogy Henry Purcell
Funeral Sentences (1695) című művével érjünk el a végjátékhoz: a fekete veszít, 1-0.
A zenekari darabok, szövegek, kiáltványok, és performanszok egy nagy szimultán sakkjátszma részeként párhuzamosan, különböző színtereken zajlottak hat asztalnál egy koncertzongora körül, melyen a zenetudós, sakkszövetségi és fluxus elnök Landsbergis játszott időnként két sakkhúzás között. Egy-egy Monteverdi-áriarészletet vagy Purcell darabot levelek, kiáltványok, „Spatial Poem”-ek, az időnként fejenálló Geoffrey Hendricks, a híres „Nivea Creme Piece”-t előadó Alison Knowles vagy Paik „One for Violin Solo”-ja szakítottak meg, miközben szimultán zöldség-gyümölcs-sakkot játszottak Landsbergis-szel. A véletlenszerűnek tűnő események rendkívüli precizitása és átgondoltsága, a sakkjátszma, fluxusopera, dada-soireé és hangköltészet barokk zenével való kombinációja, az akcionizmus védjegyeként szolgáló hegedű-szétverés, az előadók eleganciája és visszafogottsága olyan egyedülálló „művészet-celebrálássá” fokozódott, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a fluxus valódi médiuma a zene és a szöveg, nem a képzőművészet — ahol az zsákutcába jutott, ott a zene és a szöveg nyújt menekülőutat.
1978. július 7-én, két hónappal Maciunas megrendezett halála után a düsseldorfi Művészeti Akadémia aulájában Nam June Paik és Joseph Beuys In Memoriam George Maciunas címmel két koncertzongorával és előre nem egyeztetett műsorral emlékeznek a fluxus-keresztapára. 2007-ben, a berlini Art Forum megnyitóestjén, a művészetet minden körülmények közt élvezni akaró megnyitóközönség által tökéletesen figyelmen kívül hagyva zajlott le annak a generációnak talán utolsó, közös szereplése, mely egykor — bár csak egy rövid játszma részeként — de sakk-mattot adhatott az egész művészeti iparnak. Ez manapság már nem történhet meg — de ez az utolsó gesztus talán emlékezetes marad.
A Never Forever-est kutatási melléktermék, az 1998-ban alakult Slave Pianos csoport (Neil Kelly, Rohan Drape, Danius Kesminas, Michael Stevenson) négy éve zajló nyomozásának eredménye. Levelek, rajzok, fotók, tanulmányok, sakkjátszmák leírásai, építészeti tervrajzok, parlamenti beszédvázlatok, receptek, ruhaszövetminták, katonai lapok és egyéb dokumentumok alapján George Maciunas és Vytautas Landsbergis kapcsolatát kutatva különös és váratlan felfedezésre tettek szert. Maciunas — kiábrándulva a Fluxus-kísérletből, amit Amerika után hiába próbált a Szovjetunió állami művészeti formájaként meggyökereztetni, illetve keresve a távolságot a domináns mamától és az éppen elvett feleségtől — Larry Miller és Jonas Mekas segítségével megrendezte saját halálát 1978-ban New Yorkban, majd gyerekkori barátja és fluxuskollégája, Landsbergis úr segítségével nőnek öltözve áttört a vasfüggönyön, hogy Vilniusban Rimvydas Survila sakkmester alteregójaként folytassa politikai tevékenységét, mint undercover-sakkedző. Barátjával, Vytautas Landsbergis-szel — aki később a független Litvánia első elnöke lett — politikai ellenállóként felelevenítették az ideológiailag és filozófiailag megtépázott Fluxus-maradványokat a „Fluxus”, litván fordításban „Sajudis” mozgalom megalakításával. Maciunas absztinenciáját, józanságát és cölibátusát a Litván Írószövetség kocsmájában és a Vilnius-i Sakkszövetség kantinjában való heves ivászattal és szórakozással cserélte fel, végül 2007 augusztusában elhunyt. A „Never Forever” ezeknek a rendkívüli eseményeknek (a Fluxus-Sajudis mozgalom, illetve Maciunas-Survila halálának, illetve Litvánia és Landsbergis úr EU-tagságának) megünneplése volt.
A majd másfél órás fluxusopera harminc részből állt. Az egyes részek Survila egy játszmájának sakknotációjaként voltak a partitúrában feltüntetve; zárt megnyitással (d4 Nf6) kezdtek Georg Brecht Comb Music (1960—63) című művének előadásával, amit Larry Miller, Claudio Monteverdi, M.K. Ciurlionis, Nam June Paik, V. Landsbergis, Eric Anderson, George Maciunas, Henry Purcell, Geoffrey Hendricks, Takako Saito, Jean de Macque, Alison Knowles, Slave Pianos, St. Auby követtek (utóbbi sajnos sztrájkolt), hogy Henry Purcell
Funeral Sentences (1695) című művével érjünk el a végjátékhoz: a fekete veszít, 1-0.
A zenekari darabok, szövegek, kiáltványok, és performanszok egy nagy szimultán sakkjátszma részeként párhuzamosan, különböző színtereken zajlottak hat asztalnál egy koncertzongora körül, melyen a zenetudós, sakkszövetségi és fluxus elnök Landsbergis játszott időnként két sakkhúzás között. Egy-egy Monteverdi-áriarészletet vagy Purcell darabot levelek, kiáltványok, „Spatial Poem”-ek, az időnként fejenálló Geoffrey Hendricks, a híres „Nivea Creme Piece”-t előadó Alison Knowles vagy Paik „One for Violin Solo”-ja szakítottak meg, miközben szimultán zöldség-gyümölcs-sakkot játszottak Landsbergis-szel. A véletlenszerűnek tűnő események rendkívüli precizitása és átgondoltsága, a sakkjátszma, fluxusopera, dada-soireé és hangköltészet barokk zenével való kombinációja, az akcionizmus védjegyeként szolgáló hegedű-szétverés, az előadók eleganciája és visszafogottsága olyan egyedülálló „művészet-celebrálássá” fokozódott, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a fluxus valódi médiuma a zene és a szöveg, nem a képzőművészet — ahol az zsákutcába jutott, ott a zene és a szöveg nyújt menekülőutat.
1978. július 7-én, két hónappal Maciunas megrendezett halála után a düsseldorfi Művészeti Akadémia aulájában Nam June Paik és Joseph Beuys In Memoriam George Maciunas címmel két koncertzongorával és előre nem egyeztetett műsorral emlékeznek a fluxus-keresztapára. 2007-ben, a berlini Art Forum megnyitóestjén, a művészetet minden körülmények közt élvezni akaró megnyitóközönség által tökéletesen figyelmen kívül hagyva zajlott le annak a generációnak talán utolsó, közös szereplése, mely egykor — bár csak egy rövid játszma részeként — de sakk-mattot adhatott az egész művészeti iparnak. Ez manapság már nem történhet meg — de ez az utolsó gesztus talán emlékezetes marad.
Slave Pianos:
Neil Kelly, Rohan Drape
és Danius Kesminas
fotó: Simon Schluter