Egy hazai táncelőadás könnyűszerrel duplikálódik, ha bemutatójára a Fesztivál Színházban kerül sor. Felnőtt- és gyerekverzió — ez itt szinte már hagyomány. Bozsik Yvett Varázsfuvolája után és a Szegedi Kortárs Balett Hattyúk tava táncestje előtt a szabálytalan színházi produkcióiról ismert Artus tartott kettős premiert egy halhatatlan Grimm mese, A Piroska és a farkas okán.
Méltányolandó, ha egy színház a felnőtt közönség mellett a gyerekekre, a beavatandó ifjú generációra is gondol. Másrészt egy témáról két bőrt lehúzni takarékos megoldásnak tűnik. De csak akkor becsülendő dolog, ha az alkotókba dupla adag közlendő szorult. Malőr, de az Artusnak nem futja két előadásnyi mesére. A két új bemutató szűken véve ugyanis egyetlen előadás. Azonos tér, zene, látvány, mozgás, és azonos szereplőgárda. Azonos dramaturgiai, vizuális szerkezet. Csupán néhány jelenet, mozdulat, mimika, képi kifejezés vált tónust vagy alakul át, ez viszont elégtelennek tetszik ahhoz, hogy a két előadás közötti hangsúlyeltolódás mérhető, a tartalmi váltás világos és egyértelmű legyen. Egy kellemesen elvont, elegáns, művészi gyerekdarab (Piroska és a farkasok) felülírja a felnőtteknek szóló kellemesen elvont, elegáns, művészi gyerekdarabot (Farkasok társasága). A kicsik jól járnak, mert az alkotók láthatóan felnőttnek tekintik őket. Ez azért is nagy szó, mert a színházcsinálók hajlamosak szájbarágásra, ha a kisiskolás korosztály számára rendeznek. A korhatáros darab nézői viszont úgy érezhetik, hogy a jelenetek egy része cirkuszi komédia, azaz töltelék, melyet a másik előadásból felejtettek ott.
A fabulák színpadi földolgozásai — kiváltképp, ha közismertek és felnőtt nézőknek (is) szánják őket — kínálják a pszichoanalitikus megközelítését, a szürreális elemelést, esetleg a tanulság modern átforgatását. Az Artus előadása egyszerre több lehetőség felé kacsingat, de egyik mellett sem teszi le a voksát. Elvileg egyszerűbb, gyakorlatilag azonban kockázatosabb utat választ, amikor a legkézenfekvőbb behelyettesítésekkel mondja fel a klasszikus történetet. Az erdő a világ, örömmel, ármánnyal és megcsalattatással hívogató-sújtó sűrű rengeteg,
a nagymama, anya, lány hármas a különböző generációk szimbóluma, a vadász a természetfölötti dimenzió nem mindig igazságosan ítélő követe, a se jó, se rossz farkasok pedig ösztönlények, akik ha éhesek esznek (gyerekelőadás), ha gerjednek szexelnek (korhatáros).
A rendező Goda Gábor átkölti a történetet, és részben átértelmezi a mesealakokat is. Piroska talpig piros, szakítani való érett gyümölcs. Erdei barangolását mozgójárdákon való táncos gyaloglás szemlélteti. Anyja vörösen villogó bicikli féklámpát akaszt a ruhájára, hogy ne tévessze szem elől. Piroska pedig elindul egyedül felfedezni. Aprózza lépéseit, tágítja lelkét. Ugyanolyan meleg közvetlenséggel tekint szülőre, barátra és ellenségre. Réti Anna finom lényéből sugárzik a szűzies és gyanútlan lány kíváncsisága. Amikor anyja rajtakapja a farkasokkal, leforrázva somfordál be a sűrűbe. A szoknyájára kötött apró lábasok összeverődve-kolompolva verik „nagydobra” elvesztett ártatlanságát. Mindamellett Piroska figurája nem nyújt többet annál a bennünk élő képnél, amit gyerekkorunktól raktározunk róla magunkban.
Méltányolandó, ha egy színház a felnőtt közönség mellett a gyerekekre, a beavatandó ifjú generációra is gondol. Másrészt egy témáról két bőrt lehúzni takarékos megoldásnak tűnik. De csak akkor becsülendő dolog, ha az alkotókba dupla adag közlendő szorult. Malőr, de az Artusnak nem futja két előadásnyi mesére. A két új bemutató szűken véve ugyanis egyetlen előadás. Azonos tér, zene, látvány, mozgás, és azonos szereplőgárda. Azonos dramaturgiai, vizuális szerkezet. Csupán néhány jelenet, mozdulat, mimika, képi kifejezés vált tónust vagy alakul át, ez viszont elégtelennek tetszik ahhoz, hogy a két előadás közötti hangsúlyeltolódás mérhető, a tartalmi váltás világos és egyértelmű legyen. Egy kellemesen elvont, elegáns, művészi gyerekdarab (Piroska és a farkasok) felülírja a felnőtteknek szóló kellemesen elvont, elegáns, művészi gyerekdarabot (Farkasok társasága). A kicsik jól járnak, mert az alkotók láthatóan felnőttnek tekintik őket. Ez azért is nagy szó, mert a színházcsinálók hajlamosak szájbarágásra, ha a kisiskolás korosztály számára rendeznek. A korhatáros darab nézői viszont úgy érezhetik, hogy a jelenetek egy része cirkuszi komédia, azaz töltelék, melyet a másik előadásból felejtettek ott.
A fabulák színpadi földolgozásai — kiváltképp, ha közismertek és felnőtt nézőknek (is) szánják őket — kínálják a pszichoanalitikus megközelítését, a szürreális elemelést, esetleg a tanulság modern átforgatását. Az Artus előadása egyszerre több lehetőség felé kacsingat, de egyik mellett sem teszi le a voksát. Elvileg egyszerűbb, gyakorlatilag azonban kockázatosabb utat választ, amikor a legkézenfekvőbb behelyettesítésekkel mondja fel a klasszikus történetet. Az erdő a világ, örömmel, ármánnyal és megcsalattatással hívogató-sújtó sűrű rengeteg,
a nagymama, anya, lány hármas a különböző generációk szimbóluma, a vadász a természetfölötti dimenzió nem mindig igazságosan ítélő követe, a se jó, se rossz farkasok pedig ösztönlények, akik ha éhesek esznek (gyerekelőadás), ha gerjednek szexelnek (korhatáros).
A rendező Goda Gábor átkölti a történetet, és részben átértelmezi a mesealakokat is. Piroska talpig piros, szakítani való érett gyümölcs. Erdei barangolását mozgójárdákon való táncos gyaloglás szemlélteti. Anyja vörösen villogó bicikli féklámpát akaszt a ruhájára, hogy ne tévessze szem elől. Piroska pedig elindul egyedül felfedezni. Aprózza lépéseit, tágítja lelkét. Ugyanolyan meleg közvetlenséggel tekint szülőre, barátra és ellenségre. Réti Anna finom lényéből sugárzik a szűzies és gyanútlan lány kíváncsisága. Amikor anyja rajtakapja a farkasokkal, leforrázva somfordál be a sűrűbe. A szoknyájára kötött apró lábasok összeverődve-kolompolva verik „nagydobra” elvesztett ártatlanságát. Mindamellett Piroska figurája nem nyújt többet annál a bennünk élő képnél, amit gyerekkorunktól raktározunk róla magunkban.
Artus
Piroska és a farkasok — Farkasok társasága, 2007, fotó: Jókuti György
Artus
Piroska és a farkasok — Farkasok társasága, 2007, fotó: Jókuti György
A nagymama valaha szebb napokat látott dévaj matróna. Néhanapján lopva felkeresi még egy rugós lábú farkaslátogató, hogy hátulról megszeretgesse. Amint megfosztják hatalmi jelképétől, a szőrmegalléros, mélybordó bársonypalásttól, fehér pongyolás, botra támaszkodó tetszhalottá válik. Ágens rezignált, vonalas és tekintélyt parancsoló nagymamát alakít. Kár, hogy egyénisége és énektudása nincs kellően kihasználva. Gold Bea sötétszürke ruhába (jelmez: Lőrincz Kriszta) és szögletes mozdulatokba bújtatott anya. Az önelvetés és a kényszeres megfelelés alaptípusa, aki cumizó ujjal, összegörnyedve hátrál saját anyja elől. Örök kislány, aki képtelen felnőni. A gyönyör számára csupán emlékfoszlány: Gold és Téri Gáspár stilizált, erotikus évődése két piros lábos „közbeszúrásával” az előadás egyik legköltőibb jelenete. A vadász ítéletvégrehajtó angyalként strázsál egy félbetört oszlop tetején (díszlet: Árvai György), cipője sarkától kalapja tolláig fehérre meszelve, hófehér szárnyakkal. Nem igazságosztó ő: válogatás nélkül, hevenyészve, egy érzéketlen outsider nyugalmával tüzel kipécézett áldozataira. Csapó József operaénekes üzembiztos, játékos modulált tenorja mintha túlvilági messzeségben csendülne fel.
A farkas nagy étvágyú, csavargónak öltözött ordas: zabálná a „friss húst”. Itt azonban egy helyett heten vannak. De nem gonoszok. Vagy gonoszok, ám jól álcázzák. Egy mihaszna gyülekezet, hétféle jellem helyett egyetlen falka. Az előtérben alacsony, fehér asztalkák, mindahányan mögé kuporodnak, ollót vesznek elő, kivágnak egy farkasfejet fotókartonból, és maguk elé tartják. Újra vágnak, és kis fekete csíkkal kitakarják a szemüket. A képes beszédet a gyermekek is könnyen fordítják: bűnözők ők, nem vitás. Égő tekintettel figyelik a vadont, szemük vörösen izzó biciklilámpa. Virágcsokorral a kézben, egymást letaposva futnak, tülekednek, „jégkorcsolyáznak” a mozgójárdákon az erdőbeli találkára. Foguk közé túlméretes Barbie babát harapva fenyegető bandaként kúsznak a rivaldáig. Csepűrágó truppként nyílt színi tapsot provokálva közönséget szórakoztatnak. Háromszor vándorolnak be egy életnagyságú, fehér plüsslóval, gyengéd és pontos mozgatással lehelnek bele életet, a ló ágaskodik, térdre ereszkedik, bókol, színes labdákat potyogtat a farka alól, harmadik bevonulása egyben az utolsó is, mert a vadász céloz és lő, a szerencsétlen pára pedig nagyot bucskázva feldobja a talpát. Halála lassított felvétel: ahogy a nagy test a földre zuhan, ahogy a patájával tehetetlenül csapkod, ahogy még egyszer és utoljára bizonytalanul megemeli a fejét — mesteri illúziókeltés.
A farkas nagy étvágyú, csavargónak öltözött ordas: zabálná a „friss húst”. Itt azonban egy helyett heten vannak. De nem gonoszok. Vagy gonoszok, ám jól álcázzák. Egy mihaszna gyülekezet, hétféle jellem helyett egyetlen falka. Az előtérben alacsony, fehér asztalkák, mindahányan mögé kuporodnak, ollót vesznek elő, kivágnak egy farkasfejet fotókartonból, és maguk elé tartják. Újra vágnak, és kis fekete csíkkal kitakarják a szemüket. A képes beszédet a gyermekek is könnyen fordítják: bűnözők ők, nem vitás. Égő tekintettel figyelik a vadont, szemük vörösen izzó biciklilámpa. Virágcsokorral a kézben, egymást letaposva futnak, tülekednek, „jégkorcsolyáznak” a mozgójárdákon az erdőbeli találkára. Foguk közé túlméretes Barbie babát harapva fenyegető bandaként kúsznak a rivaldáig. Csepűrágó truppként nyílt színi tapsot provokálva közönséget szórakoztatnak. Háromszor vándorolnak be egy életnagyságú, fehér plüsslóval, gyengéd és pontos mozgatással lehelnek bele életet, a ló ágaskodik, térdre ereszkedik, bókol, színes labdákat potyogtat a farka alól, harmadik bevonulása egyben az utolsó is, mert a vadász céloz és lő, a szerencsétlen pára pedig nagyot bucskázva feldobja a talpát. Halála lassított felvétel: ahogy a nagy test a földre zuhan, ahogy a patájával tehetetlenül csapkod, ahogy még egyszer és utoljára bizonytalanul megemeli a fejét — mesteri illúziókeltés.
Artus
Piroska és a farkasok — Farkasok társasága, 2007, fotó: Jókuti György
A hét álruhás vándorkomédiás-farkas szerepe, a lányhoz fűződő viszonya némileg ellentmondásos. A falka általában szebbik felét mutatja, bohóckodva, cirkuszi attrakciókkal kápráztatja el a lányt, hogy a közelébe férkőzzön. Amint a hálójába kerül, kíméletlenül ráront, és magáévá (t)eszi. Nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy a támadók agresszív játékot játszanak csupán, vagy valóban kegyetlenek. Mivel a farkasok helyzete fontos értelmezési pont, amely ok-okozati összefüggéseket építhetne ki az előadásban, elkelnének pontosabb utalások arra nézve, kik is ők valójában és mi a valódi szándékuk. Annak fényében lesz teljes a zavar, hogy a vadász hidegvérrel kivégzi mindhetüket a darab zárlatában. Piroska tekintete sem mond semmit, amikor anyjával együtt szemléli a lelődözött ordasok sírhelyét szimbolizáló, alacsony asztalkákon pihenő, elárvult kalpagokat. Hogy a részvét pillanatai-e ezek, vagy a pórul jártak fölötti kárörömé — kideríthetetlen. A gyerekverzió Piroskája vissza se tekint, egyszerűen sarkon fordul, hátat fordítva mindannak, ami történt, és átsétál a tapsoló-sikongató gyerekek között mosolyogva, hetykén, fonott kosárral a karján — a meséből a valóságba.
Amúgy a szelíd erőszak — nevezzük így — betetőzése a legsportosabb farkashím (Gergely Attila) erős karjai közt éri utol a lányt a felnőtt darabban. Az alkalmi ágy két széken átvetett létraszerű fémkeret. Óvatosan ráfekteti, kigombolja a ruháját, és hosszasan csodálja, mielőtt egy nagy, szőrös takaróba csomagolná, majd eltűnik. A segédek kiemelik az egyik a széket a fekvő lány alól, aki ezt követően mint egy illuzionista mutatvány „megáll” a levegőben. A háttérben fel-felszökken a magasba egy pucér férfialak. A szeretkezés illúziója él.
Van itt még egy fura alak, akit Goda tuszkol a történetbe. Méhes Csaba mint hivatalos kultúrfegyőr (a másik változatban: meseellenőr bácsi) kétszer ront be a színpadra. Leállítja az előadást, és a közönség védelmében kikéri magának mindazt, ami a színpadon történik. Történethűséget követel, provokál, becsmérli az előadást. Harmadszorra már esélye sincs, hogy előadja mondókáját, a vadász őt is kivégzi (a felnőtt verzióban). A gyerekközönség vevő a megszólításra, élvezi, hogy helyzetbe hozzák, visszajelez, reagál, bekiabál, sőt kioktatja a meseellenőrt, amiért nem tudja, hogy a gólyalábakon ide-oda masírozó, terepszínű esőkabátos, cilinderes sereg az erdő, aztán örömmel szavaz arra, hogy ki legyen a gonosz farkas, hiszen az eredeti mesében csak egy szerepel. A felnőtt közönség bevonása viszont érzékelhető feszültséggel jár. Ők nem kérnek az idétlenkedő szavaztatásból. Az önreflexió, az interaktivitás, ami ül és működik a gyerekeknél, majdhogynem visszafelé sül el a felnőtteknek szóló darabban. A kiválasztott farkast egyébként hamar utoléri a végzete, a vadász, a rettenthetetlen mészáros őt is szó nélkül lelövi. Ám ahelyett, hogy az áldozat (vagy áldozatok!) az örök vadászmezőkre távozna, a soron következő jelenetekben ismét feltűnik. Meg akarom érteni Goda rendezői logikáját, de nem megy: bevonjuk a közönséget, hogy szavazzon, akit megszavaz, azt a halálba küldjük, ám csak játszásiból, mert a színen felejtjük, hiszen szerepe van, aztán — biztos, ami biztos — újra lepuffantjuk a másik hattal együtt a végső leszámoláskor. Addig rendben, hogy nem borulhat fel az előadás egy-két önkényesen kiválasztott szerep(lő) váratlan (?) halála miatt, de akkor mire való a szavazás?
Lehet hosszasan töprengeni rajta, mi értelme volt a Grimm mese felnőtt átiratának azon a nem különösebben megmozgató felfedezésen túl, hogy Piroska szexuálisan beérik, de valószínűleg nem jutnánk sokra vele. Csupán annyi konstatálható, hogy a meglehetősen szerény, logikai bukfenceket vető tartalom szép lazán aláfekszik a látványnak. Amiről azért meg kell hagyni, ezúttal is letisztult és szemgyönyörködtető.
Köztudomású, és ez most is így van, hogy egy Artus-előadás nem kirakójáték, amiből ha kihagyunk egyetlen elemet is, hiány, folt, üres felület keletkezik a darab „óriásvásznán”. Goda önálló, lezárt képi egységeket hoz létre, amelyek nem fogaskerekekként harapnak egymásba, hanem egész egyszerűen egymás mellé sodródtak az előadás belvilága, ritmusa szerint. A kialakult rendszer igény szerint felbontható, variálható, bővíthető, redukálható. Ez a mostani persze merőben új felállás. Godának narratívával, cselekménnyel van dolga, mégha az egy meséé is (talán a Hókirálynő volt még ilyen), ami láthatóan ellene dolgozik a rendező meglehetősen egyedi munkamódszerének és színházi ideájának. Ennek folyománya, hogy Piroskával karöltve maga a mese is vándorútra megy: cselekménye felszakadozik, feszültsége lankad, homogén, zárt mozgásképekbe szivárog át. Patchwork lesz belőle, nagyméretű, tarka.
Amúgy a szelíd erőszak — nevezzük így — betetőzése a legsportosabb farkashím (Gergely Attila) erős karjai közt éri utol a lányt a felnőtt darabban. Az alkalmi ágy két széken átvetett létraszerű fémkeret. Óvatosan ráfekteti, kigombolja a ruháját, és hosszasan csodálja, mielőtt egy nagy, szőrös takaróba csomagolná, majd eltűnik. A segédek kiemelik az egyik a széket a fekvő lány alól, aki ezt követően mint egy illuzionista mutatvány „megáll” a levegőben. A háttérben fel-felszökken a magasba egy pucér férfialak. A szeretkezés illúziója él.
Van itt még egy fura alak, akit Goda tuszkol a történetbe. Méhes Csaba mint hivatalos kultúrfegyőr (a másik változatban: meseellenőr bácsi) kétszer ront be a színpadra. Leállítja az előadást, és a közönség védelmében kikéri magának mindazt, ami a színpadon történik. Történethűséget követel, provokál, becsmérli az előadást. Harmadszorra már esélye sincs, hogy előadja mondókáját, a vadász őt is kivégzi (a felnőtt verzióban). A gyerekközönség vevő a megszólításra, élvezi, hogy helyzetbe hozzák, visszajelez, reagál, bekiabál, sőt kioktatja a meseellenőrt, amiért nem tudja, hogy a gólyalábakon ide-oda masírozó, terepszínű esőkabátos, cilinderes sereg az erdő, aztán örömmel szavaz arra, hogy ki legyen a gonosz farkas, hiszen az eredeti mesében csak egy szerepel. A felnőtt közönség bevonása viszont érzékelhető feszültséggel jár. Ők nem kérnek az idétlenkedő szavaztatásból. Az önreflexió, az interaktivitás, ami ül és működik a gyerekeknél, majdhogynem visszafelé sül el a felnőtteknek szóló darabban. A kiválasztott farkast egyébként hamar utoléri a végzete, a vadász, a rettenthetetlen mészáros őt is szó nélkül lelövi. Ám ahelyett, hogy az áldozat (vagy áldozatok!) az örök vadászmezőkre távozna, a soron következő jelenetekben ismét feltűnik. Meg akarom érteni Goda rendezői logikáját, de nem megy: bevonjuk a közönséget, hogy szavazzon, akit megszavaz, azt a halálba küldjük, ám csak játszásiból, mert a színen felejtjük, hiszen szerepe van, aztán — biztos, ami biztos — újra lepuffantjuk a másik hattal együtt a végső leszámoláskor. Addig rendben, hogy nem borulhat fel az előadás egy-két önkényesen kiválasztott szerep(lő) váratlan (?) halála miatt, de akkor mire való a szavazás?
Lehet hosszasan töprengeni rajta, mi értelme volt a Grimm mese felnőtt átiratának azon a nem különösebben megmozgató felfedezésen túl, hogy Piroska szexuálisan beérik, de valószínűleg nem jutnánk sokra vele. Csupán annyi konstatálható, hogy a meglehetősen szerény, logikai bukfenceket vető tartalom szép lazán aláfekszik a látványnak. Amiről azért meg kell hagyni, ezúttal is letisztult és szemgyönyörködtető.
Köztudomású, és ez most is így van, hogy egy Artus-előadás nem kirakójáték, amiből ha kihagyunk egyetlen elemet is, hiány, folt, üres felület keletkezik a darab „óriásvásznán”. Goda önálló, lezárt képi egységeket hoz létre, amelyek nem fogaskerekekként harapnak egymásba, hanem egész egyszerűen egymás mellé sodródtak az előadás belvilága, ritmusa szerint. A kialakult rendszer igény szerint felbontható, variálható, bővíthető, redukálható. Ez a mostani persze merőben új felállás. Godának narratívával, cselekménnyel van dolga, mégha az egy meséé is (talán a Hókirálynő volt még ilyen), ami láthatóan ellene dolgozik a rendező meglehetősen egyedi munkamódszerének és színházi ideájának. Ennek folyománya, hogy Piroskával karöltve maga a mese is vándorútra megy: cselekménye felszakadozik, feszültsége lankad, homogén, zárt mozgásképekbe szivárog át. Patchwork lesz belőle, nagyméretű, tarka.
Artus
Piroska és a farkasok — Farkasok társasága, 2007, fotó: Jókuti György