Lehet-e a radikális a szelídség? És lehet-e szelíd az, ami radikális? Megférhetnek-e egymás mellett a végletek? Bár Kaszás Tamás újabb munkái kapcsán vetülnek föl ezek a kérdések, a probléma meglehetősen régi. Paradoxonokkal időtlen idők óta találkozik az ember, és a kiúttalanság, az apória, már az antik filozófiát foglalkoztató alapkérdések egyike volt. Mindezt a posztmodern mentalitás is észleli, az ellentmondásokat azonban egymásba olvasztani, és elegyengetni törekszik. Amitől persze nem szűnnek meg, csak éleik kevésbé szakítják föl a megszokás szövetét.
Kaszást nem az ilyen irányba eső, könnyed megoldások foglalkoztatják. A világ tényei nem az eliminálásukra indítják, de nem is késztetik harcos szembeállásra — miközben nagyon is szem előtt tartja és fel is mutatja ezeket a lehetőségeket. Radikalitása a problémák mélységének és élességének észleléséből, a feszültségek átérzéséből fakad. Szelídsége a belátásban, a poláris ellentétek egyidejű érvényességének felismerésében, játékos ellenpontozásukban mutatkozik meg. Ez a törekvése munkáiban kezdettől fogva jelen van: művészdiákként egy olyan ék-alakú járművet készített, amelynek kerekei, mintegy a háromszög két szárán egymás felé irányultak — így egyszerre mutatva meg a mozgás, a dinamizmus lehetőségét és a teljes mozgásképtelenséget.
A különbözőségek, az eltérő jellegzetességek egymásmellettisége önmagában is viszonylagossá teszi, átértelmezi a jelentéseket. A világ ellentmondó tényei a szimbólumok szintjén jelentkeznek a legszembetűnőbben: az egymásnak ellenmondó szimbólumokban. Kaszás előszeretettel műveli a legfőbb jelképek, a címerek és a zászlók átalakítását, a jelképezett tartalmak ütköztetését. A szimbolizmusok „átírása” során egy babérkoszorú nem a címerpajzs (csillag / sarló-kalapács / stb.) köré fonódik, hanem esetleg az ürességet keretezi, vagy éppen libikókává lesz... De nemcsak az állami-hatalmi reprezentáció jelképeit „áldozza fel a művészet oltárán”, hanem a kontesztálás hagyományának szimbólumait is. Az ökölbe szorított kezek egybegyűjtött, különböző időkben készült szériái már számosságuknál fogva is ironikus színezetet nyernek, amire Kaszás ráerősít a kézfogás „emlékművével”. A zászlókon, transzparenseken Munkát! Kenyeret! követelő régi munkásmozgalmi feliratok helyett a contemplatio és never work felirat sem egykönnyen értelmezhető ebben a hagyományban.
A szimbólumokkal végzett munka során nála nem pusztán a zászlók, az ilyen-olyan színű, jelentésű lobogók, hanem a tárgy, a forma állandósága, mozgatásának kérdései kerültek előtérbe. A bevett gyakorlat, a konvencionális logika helyett logisztikájának kérdése: hogyan hordozható, vihető, mozgatható egy ilyen tárgy? Milyen látványt képez nagy mennyiségben tárolt, szállított tömege? Mi történik a transzparens-táblákkal, ha művészi, formai szempontokból kerülnek elemzésre és átértelmezésre? Alighanem transzparenssé válnak: valamiféle általánosságuk, intézményességük válik (be)láthatóvá — azaz mítosztalanításra kerül az ellenállás, a spontaneitás, az anti-institucionalizmus mítosza.
Kaszás Tamás
Propaganda Barrikád, 2003, Demo kiállítás, Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros, fotó: Várnai Gyula
Kaszás Tamás
Akik az igazat ismerik, nem hirdetik, 2007—2008, Museum Folkwang/RWE Turm, Essen
(Kaszás Tamás, Csákány István, Loránt Anikó, Kristóf Krisztián, Sophie Dodelin
A jelek jelentésváltó „vibrálásának”, a végletek egymásmellettiségének észlelését bizonyára az is elősegítette, hogy Kaszás a reálisan létező szürrealitásba született bele, amit akkoriban „reálisan létező szocializmusnak” neveztek.
A tények és eszmények, a tárgyi és emberi minőségek e tarka halmaza nem utolsó sorban az emberek, intézmények, a dolgok iróniájának átérzésére indított, amiről Hofmannstahl mint általános modern tapasztalatról írt: „A nagy ideális összefoglalások kontrasztjának iróniája a makacs realitások zagyvalékával szemben, melyekkel fel kell venniük a küzdelmet; a szerszám iróniája a kézzel szemben, mely a szerszámot irányítani véli; a valóságban meglévő ezerféle részlet iróniája az elkapkodott és tudatosan valótlan szintézisekkel szemben.”
Egy további motívum a globális világ, benne különféle kultúráinak és jelképrendszereinek jelenléte — és egymásmellettisége. Kaszás újabb munkáiban szimbólumok szintézise is megjelenik. Mondhatni szinoptikusan látja a szimbolikus formák, a szimbolikus gondolkodás megjelenését és működését — az ember különböző kulturális alakzatokban kifejeződő antropológiai jellemzőjét. Ezért válhatnak eggyé nála akár a buddhizmus és a kerszténység alapvető jelképei is. És ha képtelennek tetszik is második ránézésre (mert első látásra a giccs ökumnenéjében minden megfér!) egy Buddha, ölében a kis Jézussal, annyira korántsem (volt) valószínűtlen. Amit mi sem mutat jobban, mint — az elfogultsággal nem vádolható — Lévi-Strauss gondolatmenete a Szomorú trópusok végén a buddhista-keresztény konnexusról: „Térjen hát vissza a Nyugat a szétszakítottság forrásához: az iszlám a buddhizmus és a kereszténység közé ékelődött, és így iszlámosított bennünket, amikor a Nyugat keresztes hadjáratokba hagyta sodorni magát, hogy szembeforduljon az iszlámmal, és ezzel hasonlóvá váljon hozzá, ahelyett, hogy engedett volna — ha nincs az iszlám — a buddhizmus lassú hatásának, amely jobban elkeresztényesített volna bennünket, és annál is keresztényebb értelemben, hogy magán a kereszténységen belül tértünk volna vissza.”
Ezért is figyelemre méltóak Kaszás radikálisan szelíd munkái.
Kaszás Tamás
Akik az igazat ismerik, nem hirdetik, 2007—2008, Museum Folkwang/RWE Turm, Essen
(Kaszás Tamás, Csákány István, Loránt Anikó, Kristóf Krisztián, Sophie Dodelin
Loránt Anikó, Kaszás Tamás
Erősebb-e a vízesés nélküli folyó hangja a patakénál? 2007, Liget Galéria, fotó: Kaszás Tamás
Loránt Anikó, Kaszás Tamás
Javasablakok, vázlat ólómüveg ablakhoz, 2007