Hermann Veronika

A megtalált idő

Lendvai Ádám: Időnyomat

Videospace Budapest
2007. október 17—november 18

„mégis mintha dallama lenne az időnek”
(Schein Gábor)

Bár közhely, hogy a médium alapvetően meghatározza a műalkotás minőségét és értelmezési lehetőségeit, Lendvai Ádám munkáinak elemzésekor különösen fontos ezt kiemelnünk. A médium — ez esetben a videó — megkerülhetetlen tényezővé válik. Már korai munkáiban is érzékelhető az a fajta művészeti-technikai szemlélet, amely a jelenleg tárgyalt installációban is megmutatkozik. Jó példa erre a 2000-ben készült Home video1, melyben a kamera mint eszköz válik az installáció mozgatórugójává. Szobabelsőt látunk, amelyben egy kislány — gyerekzsivajjal a háttérben — kamerával a kezében járkál. A tárgyak a kamera mozgásának megfelelő ívben és szögben mozdulnak el eredeti helyükről: absztrakt módon átrendeződik a szoba, miközben — a címmel együtt értelmezve — a videó ironikusan forgatja ki az átlagos családi videók narratíváját. Az Időnyomat mellett kiállított Novi Sad című videóinstalláció is hasonlóan autoreflexív, egy tájról készült felvétel látható a keretben, különböző nézőpontokból. Az egységes egészből kiindulva lassan több síkra csúszik szét a kép, miközben egyszer sem ismétli önmagát, majd végül újra összeáll a kezdeti egésszé, gyakorlatilag állóképpé. Video in frame, azaz videó keretben, olvasható a cím fölött a falon, ez pedig megerősíti egyrészt a videót, mint önmagára reflektáló médiumot, másrészt pedig a táblaképekre való „rájátszás” lehetőségét. A videó hossza kicsit több mint öt perces, ami nagyjából megfelel egy átlagos múzeumi látogató „képnézegetési” idejének, és ahogy ennek a mozgóképnek az egysége előbb szétesik, majd — hasonló metodikával — egyfajta körkörös öntükrözésként, visszatér ehhez a kezdeti „egészhez”, úgy egy hagyományos képet is először egészben szemlélünk, majd saját percepciónkkal szétbontjuk, hogy aztán új egészként értelmezhessük. Nem véletlenül hangsúlyoztuk a szétbontás folyamatát, és az egészben rejlő részletek dekonstruktív összerakásának mozzanatát, hiszen ezek a megközlítésmódok az Időnyomat című interaktív videóinstalláció értelmezésénél is fontos szempontokat nyújthatnak.
Az installáció négy részből áll. A valós teret egy kvázi-szobabelső képviseli: fotel, benne csörgődobbal, kávéházi asztal — rajta furulya —, gitár és egy szintetizátor. A falon, az egyik kivetítőn, ugyanezen a helyszínen készült felvételt látunk: emberek játszanak a hangszereken. Szó szerint játszanak: hiszen nem zenélnek, hanem lassan és láthatóan pontos ritmus szerint, szinte eszközként használják őket. Egy másik kivetítőn a hangszerek ritmusának megfelelő sávokat láthatunk, melyek a következő szavakká állnak össze: VÉGTELEN, EGYIRÁNYÚ, VÁLTOZÁS, DIMENZIÓ. A kép meglepően hasonlít egyes számítógépes programok hangsávjához, azonban mindvégig néma marad. Mint kiderül, amikor a „metszés” a hangszerek helyét eléri az idősávban, a hangszereken játszó ujjak mozgásából íródnak ki az időben a szavak. Mindezeket az installáció negyedik része fogja egybe, egy kis képernyős televízió, melyben egy téglatest metszéspontjában közös horizonton jelenik meg az idő, és az általa generált tér