Dékei Kriszta

Egyensúlyozó művész

Szűcs Attila: Bubble Memory — festmények, rajzok 1991—2007

WAX Kultúrgyár, Budapest
2007. október 6—november 23.

A művész által rendezett, az eddigi életmű összegzésének tűnő anyag valójában válogatás, hiszen Szűcs Attila hatalmas œuvre-jéből csak körülbelül 80 munkát láthatunk — kimaradt például a Tisztaszoba-sorozat, vagy a komplett „vizesblokk” (azaz a tengerparti vagy a balatoni nyaralásokat „megidéző” életképek), az 1999 körül készült pszeudo-hiperrealista művek, illetve nem szerepelnek virág- vagy gyümölcscsendéletek sem. (Természetesen Szűcs esetében csak megközelítő, idézőjeles formában használhatjuk ezeket a festészeti műfajokat.) Mint a kiállítás katalógusából kiderül, a tematikai és formai megfontolások alapján válogatott anyag összefügg a 2007 januárjában az acb Galériában bemutatott Buborékvilág című kiállítással. A négy önálló — bár sok szállal egymáshoz kapcsolódó — rész közül az első a legújabb műveket tartalmazó, a személyes területet vizsgáló Buborékmemória, a második a politikai múlttal foglalkozó Kollektív emlékezet, a harmadik a tudomány és a metafizika kapcsolatát vizsgáló Fény és imagináció, legvégül pedig a korai műveket felvonultató Vakfolt-szekció. Emellett látható egy kisebb összeállítás Szűcs rajzaiból, illetve a legalsó szinten egy animáció is.
Szűcs festészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul — ezt azonban összekapcsolja egyfajta nonfiguratív, monokróm ábrázolással. A sejtelmesen egymásra rétegződő konkrét tárgyak és a megfoghatatlan, elmosódó, metafizikus elemek lebegtetett, egyértelműen nem meghatározható terekben tűnnek fel. A köztes terek és a (fotókat, képeslapokat, filmjeleneteket vagy az interneten fellelhető archetipikus képeket felhasználó) vizuális fragmentumok alkalmazása titokzatos, nehezen felfejthető narrativitást csempész festményeibe. Mindezt csak tovább erősíti, hogy Szűcs a kollektív emlékezetbe beleégett vagy gyanúsan ismerősnek tetsző képeket használja fel. Az ismerősség érzetéért nem a déjà vu, hanem a töredékes percepció (a szelektálás, illetve a mindennapok milliárdnyi információjával szembeni védekezés) a felelős — a szinte a teljes amnézia állapotából visszaemelt, ritkán vagy régen használt információk rekonstrukciója ezért csakis hiányos, erősen hézagos lehet.
Szűcs egész életművére jellemző az ismerős és a meglepő, váratlan elemek ütköztetésével előhívott rejtélyesség. A kollektív memória képeit átfogó részben több olyan talányos jelenet is található, amelyben felfedezhetjük e kettősséget (Menetelők 2007, Kirándulás 2005, Nézők 1999, Látogatók 2002), hasonlóan például a legújabb festmények közt látható Nyomozó alak (2005) című képhez. A valóságos elemekből (nézők, látogatók csoportjaiból) látomások lesznek, a határozott, egyirányú fényviszonyok feloldódnak, s ködbe vész, elrejtőzik a megjelenítés tényleges célja; nem tudjuk/láthatjuk, hogy mit is néznek, mi felé fordulnak, hajolnak a képi történetek szereplői. A kiállítás talán legérdekesebb, konceptuális munkája a Képeslapok Lidicéből (2003), amely a festmény-installáció mellett megmutatja a mű kiindulópontját, az eredeti képeslapot is. Lidice második világháborús emlékhely — ezt a kicsiny cseh falut választották ki a nácik, hogy a lakosság egészén torolják meg Hitler csehországi helytartója ellen elkövetett merényletet. A képeslap a földig rombolt házak, az agyonlőtt férfiak és az elhurcolt gyermekek emlékére állított tömegsírhoz zarándokolókat mutatja — ahogy a falu hűlt helyén, a kietlen tájban haladnak a kanyargó úton. A Szűcs által megfestett szemcsés, elmosódó részletek a felnagyított bokrokra, kicsiny fákra, ösvényekre, a látogatókra vagy az emlékmű mellett álló zászlórúdra fókuszálnak — a tíz festmény azonban nem adja vissza az eredeti képeslapon kibontakozó látványt. A töredékesen és mozaikszerűen kirakott részleteket nem szorosan, hanem sarkosan illeszti egymáshoz — a végeredmény egy olyan fal-kép, melyen a hiány és az üresség dominál. Ez éppúgy utal a történelemből és az életből kitörölt/eltüntetett áldozatokra, mint az emlékezők részleges ismereteire.
Amennyire általánosak, épp ezért nagyon sokféle módon értelmezhetőek ezek a képek, annyira tévútnak tűnnek a 2002 körül készült, a magyarországi szocializmusra reflektáló alkotások. Az a mód, ahogy a politikai beszédet tartó Kádár János, illetve a kongresszusi padsorokban üldögélő funkcionáriusok homályos arca feltűnik a — feltehetően híradórészletből vagy napilap-illusztrációból kiinduló — festményeken, nem ad semmiféle mélyebb szempontot a „legvidámabb barakk” mindennapjait megélőknek. Lehet elmosódott, vagy eltűnhet a fénytelen derengésben a háttér, Kádár emblematikus megidézése nem visz közelebb a manapság zajló értékelési vitákhoz, amelyek az egymásnak szögesen ellentmondó csoport-emlékezetek között zajlanak. A művészet igenis alkalmas arra, hogy felvessen releváns, az éppen aktuális politikai diskurzustól eltérő, az események ellentmondásos értelmezéseit felmutató szempontokat –Szűcs művei azonban sokkal inkább technikai truvájként értékelhetők. A szocialista realista stíl megidézése is öncélú játéknak tűnik — ilyen a megkettőződő, szellemképes, a szürnaturalizmusnak is tisztelgő Szerelőlány a telefonközpontban (2002) vagy a fejkendős, korabeli mosópor-márkáról ismerős, szaloncukor-válogató munkáslány. A Hitler, kutyája nélkül (2004) című festmény pedig — melyen az „emberarcú” nácivezért láthatjuk, amint a képből kitörölt (és Eva Braun által utált) kutyájával játszadozik —, kutyával vagy kutya nélkül is csak egy közhely.