Stepanović Tijana

Mi az, amit tudsz?

Šejla Kamerić: Mit tudok?

Trafó Galéria, Budapest
2007. november 8—december 9

„Egy szerelem története bizonyos értelemben az idő elleni harc drámája”
(G. B. Giraldi Cinzio)

Az idei az emlékezés ősze Budapesten. Hogy ez az évszak melankóliájának köszönhető-e, nem tudom, de kétségtelen tény, hogy kellemes összhangban van az őszi hangulat számos aktuális kiállítás témájával, az emlékezéssel. A legtöbb szóban forgó kiállítás a kollektív emlékezet különböző aspektusaival foglalkozik: a műcsarnoki !Forradalom?1 az ’56-os események apropóján igyekezett tágabb kontextusban értelmezni a forradalom fenoménját. A kissé elitista koncepciónak azonban mintha nem lenne jól körvonalazott képe saját ideális befogadójáról. Vagy ha van, az nagyon távol áll a realitástól, és épp a feltételezett és az átlag befogadó közötti hatalmas távolság miatt nem igazán sikerül az a múltpótlás, amire a kiállítás vállalkozik. Szűcs Attila Buborékmemória kiállításának2 egyik szekciója, a Kollektív emlékezet, a festőtől megszokott metafizikus nézőpontból vizsgálja történelmi alakok múltbéli és jelenkori reprezentációit. Nemes Csaba Remake I-X-je a Kiscelliben3 vállalja azt a kockázatot, amivel az erősen az ‘oral history’ részét képező eseményekről való párbeszéd kezdeményezése jár. Az, hogy az eredményt mégis sokan „langyos”-nak tartják, talán annak köszönhető, hogy a művész a politikai események személyes vonatkozásait vizsgálja, így nem annyira politikus a munka, mint amennyire a témából következhetne. Amíg Nemes a kollektív és az egyéni emlékezés határán mozog, addig Šejla Kamerić Trafóban látható önálló kiállítása kimondottan a szubjektumot helyezi a középpontba: a szubjektumot mint az emlékezés origóját. 
Ez talán szokatlannak tűnhet a leginkább erősen politikus munkáiról ismert Kamerićtől. Legismertebb projektje, a Bosnian Girl (2003) plakátjain saját fotóját láttuk, amire egy holland békefenntartó falfirkája került: „No teeth…? Mustache…? Smel like shit…? Bosnian girl!” A ljubljanai Manifestán szereplő, a város legforgalmasabb terén kiállított installációja, az EU/Others (2000), az olasz és a San Marino-i határ lezárása 2002 júniusában (Closing the Border, 2002), a Ratko Mladić és Radovan Karadzić boszniai származású háborús bűnösök elfogására az SFOR által készített, de Boszniában soha nem terjesztett óriásplakátok kihelyezése (Warrant, 2002, 2003) egyaránt erős társadalmi elkötelezettségének manifesztumai.4 Kamerić 2003-tól az Európai Kulturális Parlament5 tagja, s ezt a tevékenységét épp olyan fontosnak tartja, mint művészi produktumait.
És még ha a boszniai születésű művésznek feltételezhetően kezd is szűkös lenni az a szerep, melyet többek között a származása generálta nemzetközi elvárások jelöltek ki számára, a politikus munkákra kiéhezett hazai szcénában nem csoda, ha a néző elsőre még annál is erősebb politikai utalásrendszert igyekszik felfejteni a Mit tudok? című munkájában, mint ami Kamerić szándéka szerint való volt. Ez az elértés azonban nem terméketlen. Hogy a Mit tudok? az emlékezésről szól, azt nehéz lenne vitatni. Az azonban már nehezebb kérdés, hogy mi az emlékezés tárgya.
A narrációt teljes mértékben nélkülöző négycsatornás videó szereplői — akiket gyerekek játszanak — egy sűrű atmoszférájú, elhagyatott ház lakói. Ez utóbbi állítás paradoxnak tűnhet, azonban több szempontból sem az. Az emlékezés tágra nyitja az idő perspektíváját, a saját jelen, a szereplők jelene és emlékezésük ismeretlen tárgyának jelen ideje átjárják egymást, az idő bonyolult szövetét hozva létre. A helyszín, a Kamerić család egykori lakhelye ma üresen áll. A mű jelen idejében — mely pontosan nem meghatározható — magányos szereplők szótlan emlékezésének helyszíne, jelenléte azonban intenzívebb, mint az emlékezőké. A szereplők saját jelenénél pedig még erősebb az a múlt, melyre emlékeznek, s amely így jelenként definiálódik az emlékezés aktusában. Hogy ez utóbbi, szorongatóan erősen ható jelen idő a legdominánsabb, annál is furcsább, mert egyetlen képkocka erejéig sem láthatjuk, mi az, ami jelenvalóvá válik a szereplők emlékezésében. Ez a bizonytalanság, valamint a narratíva hiánya adja meg az értelmezésnek azt a tág terepet, melytől izgalmassá válik a munka, s nem hagyja nyugodni sem az értelmet, sem az érzékeket. Így fordulhat elő, hogy releváns értelmezés a politikus interpretáció is, mely a délszláv háború előtti, alatti és utáni lét stációival tölti ki az eltérő jeleneket. Az emlékezés tárgya az az utólag idillinek tűnő élet, melyet nem formáltak át kitörölhetetlenül a háború személyes és kollektív tragédiái, s így szorongatóan fájdalmas ellentétben áll a jelennel: ezek a tragédiák éppen a meg nem nevezettség által válnak húsba markolóan sokkolóvá.
A kiállítás önmegszólító regiszterben kérdezi: Mit tudok? Egy másik, épp ennyire adekvát értelmezés szerint a kérdés így egészíthető ki: Mit tudok a szerelemről? És még inkább: mit nem tudok róla? Az első alkalommal a 2007-es linzi Crossing Europe filmfesztivál keretében bemutatott videó kiindulópontját a Kamerić család szerelmi történeteinek homályba vesző szálai jelentik. Annak a kutatása, ahogyan ezek a történetek a családi hagyományban öröklődnek, megkopnak, majd a csupasz vázuk marad  csak, hogy végül az is elenyésszen. Kamerić azonban meg akarja menteni ezeket a szerelmeket, de nem a maguk egyedisége, hanem általánosságuk okán. A filmben felbukkanó két párkapcsolat a szerelem két eltérő típusát jeleníti meg: a szenvedélyes, felemésztő, fatális, valamint az intim, kölcsönös függőségen és bizalmon alapuló társszerelmet, de a háttérben ott húzódik a harmadik, legfájdalmasabb szerelem is, mely soha nem vált valóra. Az emlékezés pillanatában a szerelmek mindegyikét már a hiány szervezi.