Antal István

Az élet és a művészet, avagy
a külvilág problémáinak betörése az 52. Biennále programjába

Velence, Olaszország
2007. június 10—november 21.

A paloták egyikében, amelyek idén jóval aktívabban teljesítették ki a Velencei Biennále programkínálatát, mint általában szokásos, felvillanyozva vettem észre Marcel Duchamp Törött ablak című képét. Igen, meggyőződtem újra, eltört a két ablak üvege, erotikus, spontán sávként húzódik mindkettőnek a tetején keresztbe a repedés. Olyan volt a két kép, mint mindennapi valóságunk elvarázsolt tükrözése. Elillanásra készülő tárgyakként mutogatták magukat, és engem ettől elöntött a jóérzés. Nem éreztem magam múzeumban (ahol, persze, nem is voltam), sem úgy, mintha tárlaton lennék, hanem az életembe kerültem vissza, amit nem hagytam a ruhatárban a sok esernyő és táska között, és amivel, a két repedés csíkja láttán, azonosulni tudtam megint.
Duchamp, örökérvényű gesztusával, az idei Biennálénak is a lényegi üzenetét tette átélhetővé a látogatók számára. A művészet, kiváltképpen a hagyományos értelemben vehető művészet végelgyengülésben levonult a porondról, hogy átadja helyét a látható, hallható, érzékelhető és tapintható, mindennapi világ olyan, spontán módon megjelenő, vagy a környezetre közvetlen módon reagáló kifejezés-formáknak, amelyek hatásmechanizmusainak éppen ez a fajta közvetlensége léptékekkel fontosabb úgynevezett esztétikai értékeiknél (nem mintha nem rendelkeznének azokkal is). Napjainkban annyiféle nyavalyával sújtott, olyan mennyiségű, emberi mivoltunkhoz méltatlan, önzésen és kizsákmányoláson alapuló problémával kell folyamatosan megküzdenünk, hogy a megmaradásért folytatott harcok közben nem lehet örökké, sőt, egyre kevésbé lehet őszintén hamvas szemű, pufók múzsák szerelmével töltekezni.
„Sokkal több egy üdülésnél”, hirdeti például az Irakból elszármazott, 2000-ben Helsinkibe költözött Adel Abidin, aki egykori lakóhelyének, Bagdadnak szétrombolt, szétlőtt, szétalázott, kilátástalan életének megtekintéséhez — a főként amerikai látogatóknak — igyekszik kedvet csinálni turistabrosúrájában. Abidin ötletének súlyához tartom méltatlannak azt, hogy most művei kivitelezésének finomságát vagy durvaságait ecseteljem, mert ebben az esetben pont annyira hülye lennék, mint amennyire a megboldogult Hussein volt, vagy aminek betudhatóan két generációnyi Bush elnök is eltévedt már a történelem útvesztőiben. Abidin ötletének megvalósítása során a gondolat, a gesztusok és a düh egyszerű hordozója, megrögzítő burkának kialakítója a képzőművészeti eszköztár.
A koreai pavilonba belépőt óriási szellemállatok csontvázainak gótikus rémtörténetek hangulatát megidéző, kergetőzős, ijesztgetős akció-szobor krimije fogadja. Ráadásul a legsilányabb fajtából: Tom és Jerry, a két megsemmisíthetetlen, idióta rajzfilmhős menekül vagy üldöz: egyikük a másik elől, vagy másikuk az egyiket —, ahogy az már lassan egy évszázad óta lenni szokott, kezdetben a mozivásznon, majd otthon a tévé-lukon. Azaz, hogy most mégis másképp. Egyrészt azért, mert Tom lefelé lóg „egy” felső térből, és úgy görbül bele az üldözésbe, hogy markolni kész csont-ujjaival kondorkeselyűként veti magát a földön futó, hozzá képest még mindig piciny egér után, másrészt, mégiscsak olyannak látjuk, mint egy ijesztgetős hangulatban lévő, kótyagos nagymamát, aki úgy száguldozik Halloween idején az utcán, hogy nem veszi észre: tiszteletlen suhancok ellopták a ruháját és a maszkot róla. Meztelen az agg királynő! A művész (Hyungkoo Lee) nagyszerű dramaturgiai érzékkel vagy életismerettel, éppen a mindenki által ismert figurák életen túlmutató, pörére vetkőztetésével, a fent és a lent helyzetek szembeállításával, a két fej helyzetével (furcsán hangzik, de a nem létező szemek üregének egymásra pillantásával), a térdimenziókkal mesterien érzékelteti bizonyos, az élővilág minden szintjén örökösen létező alaptípusok kibékíthetetlen érdekellentétét. Ebből a szempontból is nagy élmény volt a két figura különös mívességgel elkészített koponyáját megvizsgálni. Azon túl, hogy Hyungkoo Lee (aki 1969-ben született Szöulban, de több egyetemen képeztette magát, közöttük, a Yale-en is), biológiai alapossággal tanulmányozta a műveiben megmintázott élőlények karakterét és testét, a két, rajzfilmek tömegében agyoncsépelt, ezért — hangsúlyozom megint — tömegek által ismert figurának a koponyájába embersorsok kiszolgáltatottságát is belefogalmazta. Ugyanakkor, bár Tomot és Jerryt a filmeken mindig túlhangsúlyozott mozgásban látjuk, az ő művében mozdulatlanok. A koreai művész megállította modelljeit az élet-halál küzdelem által motivált mozgássorok közben. Harci állásukba sűrítette a mozgást.
Velencében kóborolva, akár a Giardini pavilonjaiban jártam, akár az Arsenale felhozatalán meditáltam, vagy a gyönyörű paloták kínálatát emésztettem, végig az az érzés uralkodott rajtam, hogy a saját patronjaiba beleveszett európai és észak-amerikai művészeti kultúrák (legalábbis, ami azoknak a képzőművészethez kapcsolható oldalát illeti), nagy általánosságban érdektelenné váltak, mégpedig azért, mert az alkotók, nyilván a válságérzés folyamatosan frusztráló közegében és az építő, megújulásra sarkalló, az üzleti szempontokon túlmutató „társadalmi megrendelés” hiányában, minimális kivétellel, az önreflexió görcsében dolgoznak. Nincs ok és nincs cél, és a művek tanúsága szerint a művészek nagy részében nincs meg az a szakmai merészség és etikai tartás sem, ami ebben, a sok tekintetben kilátástalan helyzetben, szemléleti megújulásra, vagy legalább, a megújulás szükségességének elfogadására kényszerítené őket. Irigykedve néztem a mexikói, dél-amerikai, ázsiai és afrikai kiállításokat, mert túl a művek gyakran magas színvonalán, megtapasztalhattam azt, hogy az ott szereplő festőknek, szobrászoknak, video- és installációkészítőknek a művészetnél szélesebb közegek elvárásait és problémáit, sőt, létezésünk puszta tényéből fakadó, külső, belső elvárásokat tekintve is, dolguk van. Még akkor is, ha némelyikük ma már, a politikai üldözések vagy a legszűkebb értelemben vett szakmai fejlődés okán máshol, esetleg éppen Európában vagy Észak-Amerikában él és dolgozik. Úgy vettem észre ugyanis, hogy ezek a művészhírvivők is, tudatukban és lelkükben, sőt, társadalmi aktivitásukat tekintve is, ottmaradtak abban a világban, amelyet képviselni, és amit hitelesen megismertetni akarnak. Nem véletlenül, hiszen az ő hatásukat is érzékeltetheti a világpolitika általánosan ismerhető történésein túl az is, hogy sok, például „bennszülött” európai képzőművész is az Európán kívüli világrészek feketén-fehéren megjelenő indulataival foglalkozik kiállított munkáiban. Számomra, az egészségesen jelentkező glóbusztudaton túl, ezek a művek azt is mutatják: kulturális vákuumhelyzetben élünk manapság.
Nem szándékom, hogy velencei beszámolóm a politikai vagy egyéb társadalmi mozgásfolyamatok képzőművészetre gyakorolt hatásának túlhangsúlyozott(nak tűnő) igazolásává vagy bizonygatásává silányodjon; az élő és minden oldalról átjárható kapcsolat a művésztudat és a társadalmi tudat között távolról sem szorítkozik a politika vagy az élet mocskában szerzett élményekre. Velencében tett kirándulásom legalapvetőbb élményét Li Chen, 1963-ban született tajvani szobrász Üresség energiája című kiállítása jelentette, aminek alcímeként vagy a címben megkezdett mondat folytatásaként a Spirituális kiterjedés kutatása közben (során) szöveget olvashatjuk az anyagról született kiadványokban. A kínai buddhizmussal és a taoizmussal elmélyülten foglalkozó művész minden, a Biennálén kiállított szobra Buddhát ábrázolja, a modellről szóló történetekből legismertebb és alapvetőbb, azokat összegző erővel megjelenítő megnyilvánulások feldolgozásával. Hihetetlen, hogy egy, még a legfinomabb eszközökkel dolgozó művészek alkotásait nézve is, általában az anyagok durvaságával terhelt műfaj esetében, mint amilyen a szobrászat, valaki tényleg bejusson az üresség tartományába. Li Chennek ez sikerült. Az Utazás tündérországban című szobrán például a fiatal Buddhának azt a kalandját mutatja be, amikor felkerülve az égbe, feje eltűnik egy felhő mögött, ami, ezt követően, az ő vonásait és fejformáját veszi át: Buddha tehát a felhő formájával azonosuló fejjel jelenik meg, mert túl sugároz rajta, és kölcsönveszi a felhőformát, vagy az válik az ő részévé, az is beleépül. Fejtsék ki bővebben mások, és ne most, itt, én. Az viszont a Balkon profiljába vág, hogy egy 62 48 31 cm-es bronzszobor a levegő, a szabad, tiszta légtér könnyedségével és könnyűségével hatott rám, mert annyira üressé tette alkotója szelleme, hogy magával ragadott a gondolkodási szabadság engem, a műalkotás nézőjét is.
A legizgalmasabb pavilonnak a mexikóit találtam, ott is Rafael Lozano-Hemmer tevékenységét, aki interaktív installációkat, robotokat, és más, többek között „idegen (vagy földön kívüli) ügynökségek részére időleges emlékműveket” készít. Lozano-Hammer a Concordia University-n végzett Montrealban. Az egész világot bejárta, többek között, az Ars Electronicán is több formában ismerték el a műveit jellemző innovációs szellemiséget. Munkái az emberi mozgás, és az annak hatására működésbe lépő elektromos, elektromechanikai és egyéb eszközök, valamint a magas színvonalon alkalmazott és nagyon fejlett komputertechnika kölcsönhatási mechanizmusaiból produkálnak tanulságos és végtelenül szórakoztató jelenségeket és folyamatokat. Számomra tornaként vagy táncként is szórakoztató volt egyik munkájában például, hogy miközben a testemet megvilágító fényforrások előtt mozogva,
a test képének különböző típusú deformációit néztem a vásznon, illetve igyekeztem is azok alakulását befolyásolni, előbb véletlenül, majd felismerve a sajátos testjátékban rejlő lehetőségeket, tudatosan, próbáltam a mozgás hatására váratlanul megszólaló rádiófrekvenciákat megtalálni újra. (Ezek hatókörébe ugyanis, öntudatlanul, majd
szándékosan én táncoltam bele. )
„Kis költségvetésű emlékművek” — ez volt a számomra legszimpatikusabb programmal előálló európai ország, Románia kiállításának címe. A hat fiatalból szerveződő csapat egyrészt vállalta, hogy minimális költségekből teremti meg „a kiállítottság” helyzetét, tehát a feltehetően sok megpróbáltatás után elfogadtatott művészi személyiséget mutatja meg a nagyvilágnak. Olyan mentalitással tették ezt, mintha egy underground pincében raknák ki a dolgaikat. Másrészt, Nosferatutól Ceausescuig, sikerült sajátos hangulattal, hiteles művészi beszámolót tárniuk a látogatók elé azokról a körülményekről, amik között élniük kellett. Még a nemzeti kiállítást hirdető feliratot is romossá „verték” a bejárat fölött. Üde színfoltot képviseltek Európa fáradtan illedelmes, képzőművészeti nagyhatalmai között.