Metamédia - TXO-val beszélget Cserba Júlia

• Még mindig nem egészen világos számomra, hogy miért törekszik arra, hogy a galéria egyre üresebb legyen?
• Azért, mert napjainkban a pazarló termelés korát éljünk. Minden jel arra figyelmeztet bennünket, hogy túl sok dolgot produkálunk, és ez arra ösztönöz, hogy felvessem a kérdést, hogyan produkáljunk inkább jót, mint sokat. És ebben a művészek is nagymértékben érintettek. Természetünknél fogva megszállott alkotók vagyunk, és ebbe magamat is beleértem. Rajzok, festmények szobrok garmadáját hozzuk létre. Csak a halál állít meg bennünket ebben, kivéve Duchamp ritkaságszámba menő esetét, aki maga szüntette be művészi tevékenységét. Ezt akarta kifejezni a Biennale de Paris1 akciója is, amikor Franciaország és Monaco művészeti iskoláiban megrendezte a A művészi termékek alkotásától való tartózkodás napját (Journée nationale d’abstention de fabrication de produits artistiques). Arra törekszem, hogy művekkel telezsúfolt falak helyett személyes interakciót teremtsek a nézővel. Ehhez viszont újabb mentális kapukat kell nyitni. E kapuk egyike a „Medium Critique”, a médiakritikus szem.
• Ezt az orvosi öltözékben előadott performanszát magam is láttam a Galerie du Centre-ban, de megvallom őszintén, nem mertem alávetni magam a kísérletének, féltem a szemcseppektől. Így azután nem is tudtam igazán átélni.
• A Medium Critique-et először ez év szeptemberében, Nîmes-ben, az ArtéNim alkalmával mutattam be. Érdekes volt megfigyelni, hogy sokan, mint Ön is, nem merték vállalni a kísérletet, annak ellenére, hogy biztosítottam őket arról, hogy semmiféle veszélytől nem kell tartaniuk. Mégis féltek, és ez a félelem elgondolkodtatott, mivel autóba ülve, naponta százszor nagyobb veszélynek teszik ki magukat az emberek, anélkül, hogy bármiféle félelemérzetük lenne. Azért így is több száz vállalkozó akadt. Lefektettem őket a vizsgálóasztalra, és — azt nem árulom el, milyen folyadékból készült — szemcseppet csepegtettem a szemükbe. Amikor felültek, legnagyobb részük azt mondta, hogy érzi a cseppek hatását, másképpen lát. Holott a csepp természetesen teljesen semleges, hatástalan folyadék volt, ami miatt mégis érezték a „hatást” , az egyszerűen a helyzetváltozásnak volt köszönhető, a hatást a tér megváltozott észlelése okozta. És itt jutottunk el újra a valódi és a virtuális tér problémájához, ami engem annyira foglalkoztat.
• Jól értettem, hogy az előbb Biennale de Paris-t mondott? Hiszen az már 1985-ben megszűnt.
• A Biennale de Paris, igaz, más formában, mint régen, de bizony létezik, és nagyon aktívan működik. Többek között abban különbözik a korábbitól, hogy nem néhány hétig vagy hónapig tart, hanem két éven át folyamatosan, és nemcsak Párizsban zajlik, hanem a világ minden részén. Meg is mutatom a katalógust, nemrégen jelent meg. Azért rettenetesen érdekes, mert panorámáját adja annak, mi történik ma a mindenfajta intézményi és műkereskedői kereteken kívül eső művészi életben.
• A katalógus valóban meghökkentően gazdag, több mint ezer oldal, de hogyan működik a gyakorlatban a Biennale ?
• Az egésznek a szervezője, lelke Alexandre Gurita román származású művész, aki 2000-ben indította újra az 1985-ben megszüntetett Biennale de Paris-t, olyan közreműködőkre támaszkodva, akiknek nem a művészi tárgyak létrehozása, hanem — immateriális alkotásokon keresztül — a művészet újragondolása a célja. A világ minden részén élő tagok interneten tartják egymással és Párizzsal a kapcsolatot, az „Amical de la Biennale de Paris” pedig a legkülönbözőbb helyszíneken, magánlakáson, kávéházban, könyvesboltban, rendszeres összejöveteleket tartanak. Ezeken művészettörténészek, műkritikus, filozófusok és művészek előre meghirdetett témákat vitatnak meg, mint például, hogy A művészetnek művészinek kell-e lennie? vagy Művészet művészi identitás nélkül. Kollokviumokat, kerekasztal beszélgetéseket is rendeznek különböző helyszíneken, mint például A művészet új státuszáért: a művészet feladata, a művész feladata címmel, a bilbaói Guggenheim múzeumban vagy Mikor, hogyan, miért, és hol van ma művészet? címmel, az Institut d’Etudes Supérieures des Arts-ban. Annak ellenére, hogy valóban nagyon fontos és a művészeket foglalkoztató, izgalmas kérdéseket vet fel, a francia sajtó, jelzem nem véletlenül, tökéletesen elhallgatja a Biennale de Paris létezését. Az állami kulturális apparátus minden erővel kizárólag a Biennale de Lyonra igyekszik irányítani a figyelmet, és azt mint az egyetlen francia biennálét emlegeti. Mintha nem tudna a Biennale de Paris létezéséről! Éppen ehhez a jelenséghez kapcsolódik a DFE címmel jelzett munkám.
• Már megint egy rövidítés. A munkásságát felsoroló életrajzában többel is találkoztam: DFE, MU, SUFR, AFPPUP.
• A DFE a Déclaration Formelle d’Existence rövidítése. Egy éven át, havonta ajánlott levelet küldtem a tizenkét legfontosabb francia kulturális intézményhez, amelyben megírtam, hogy létezem. Hogy ne lehessen később azt állítani, hogy nem tudtak rólam. De ez lehetett volna bárki más: a hivatali gépezet és a hatóságuk alá tartozó emberi lények között Dávid és Góliát-viszony áll fenn. Egy éven keresztül legalább léteztem, mint művész. Ez a munkám például pontosan beleillik a Biennale de Paris koncepciójába.
A MU-t, a Multinationale Unipersonne-t azzal a céllal alapítottam, hogy individuumként felléphessek a multinacionálisokkal szemben, és itt nemcsak a vállalatokra gondolok, hanem az intézményrendszerekre is. Ugyanolyan multi vagyok, mint például a Coca-Cola, csak véletlenül egyszemélyes. A „mű”-vel, ami az eltűnt kontinens, az Atlantisz jelképe, azt is jelezni kívánom, hogy íme, itt van egy kihalófélben lévő faj, az Egyén. Mind a gazdasági körök, mind az államrendszerek meg akarnak szabadulni az önálló gondolkodású egyéntől, és jelenleg az individuum teljes eltűnésének utolsó előtti pillanatában vagyunk.
• A SUFR-t, amiről tudom, hogy a Save U Free R címet rejti, Párizsban, a Saint- Sulpice téren láthatta a közönség 2004-ben, amikor Orlan meghívására részt vett a 2. Art-Ventures-rendezvényen.
• Egy kis szavazóhelyiséget állítottam fel, benne egy installációval, ami három ketrecből állt: egy ember, egy állat és egy klón számára, a fal pedig tele volt ragasztva eltűnésre ítélt állatfajok nevével. Ezzel arra akartam utalni, hogy az emberiség ma egyszerre pusztít és teremt fajokat. A szavazóknak két szín, a zöld és a piros közül kellett választaniuk. Egyik színnek sem volt politikai jelentése, a zöldnél gondolhat valaki például a környezetvédelem vagy az iszlámra, a vörös inkább a baloldallal asszociálható, de számos más szimbolikus jelentése van. A közönség a legkülönbözőbb társadalmi rétegből került ki, a szomszédságban lévő Szenátusból érkezőktől kezdve a legegyszerűbb emberekig, és a részvétel magas száma engem is meglepett. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy volt, aki határozottan egyik vagy másik szín után nyúlt, míg néhányan, végignézve a kiállításomat, és egy kis beszélgetés után, megváltoztatták eredeti szándékukat, és a másik színt választották. A kísérlet megmutatta, mennyire nehéz az embereket egy gondolkodási szisztémából kizökkenteni, önálló gondolkodásra, véleményformálásra késztetni. Mivel mindig nagyon precíz vagyok a munkámban, a szavazást is úgy rendeztem, hogy az minden szempontból megfelelt a hivatalos előírásoknak. Az urna ugyanolyan volt, mint az állami választásokon, a szavazatokat pedig lepecsételt borítékban elküldtem a belügyminisztériumnak, azzal, hogy íme, én művészi minőségemben elvégeztem a munkámat, most a belügyminiszteren a sor. Választ nem kaptam, de gondolom a nevemhez egy jelet tettek.
• Megütötte a fülemet, az a megjegyzése, hogy „jelet tesznek a nevem mellé”. Azt is tudom, hogy nem használ mobiltelefont, mert nem akarja, hogy nyomon követhető legyen. Ez valamiféle félelemből adódik?
• Inkább óvatosságnak nevezném, „jó családapa módra”, ahogy a franciák mondják. Egy bizonyos idő óta mindenfajta személyes megjelöléstől tartózkodom, és ebbe beletartozik a mobiltelefon is. Éppen elég nyomot hagyunk a bankszámláinkkal, az e-mailjeinkkel, amiket nem tudunk kizárni az életünkből, a mobiltelefon viszont állandó jellegű követhetőséget tesz lehetővé. A „megjelölés” az én fejemben a tetoválást idézi, és a mobiltelefon számomra elektronikus tetoválás. Ha nem lenne személyhez kötött, semmi kifogásom nem lenne ellene, de nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy követhető legyen, mikor és hol vagyok, merre járok.
• Most már csak az AFPPUP-t kell megmagyaráznia, amit 2004-ben a strasbourg-i St’Art-on, azután pedig Németországban, Kanadában és Hollandiában mutatott be, és aminek örökös elnökévé nevezte ki saját magát.
• AFPPUP az Association Française pour la Protection des Pervers d’Utilité Publique (Közhasznú Francia Társaság Perverzek Védelmére). A perverz itt azt akarja jelölni, hogy ennek az akciómnak a során voyeur módjára belenéztem az emberek legmélyebb titkaiba. A művészek, de általában véve az emberek, sokat szenvednek amiatt, hogy nincs kinek elmondaniuk legféltettebb titkait, bizalmas vallomásaikat. A szigorúan üzleti kapcsolatokon kívül van néhány barátunk, de aztán a bajban kiderül, hogy nem is olyan jó barátok. Szerettem volna valamilyen módon feldolgozni ezt a szenvedő érzést. Beültem egy általam szimulált ügyfélirodába, ahova szünet nélkül érkeztek az emberek. Kiöntötték a lelküket, megosztották velem a legbizalmasabb gondolataikat. Végre egyszer elmondhatták, ami a szívüket nyomja, mert nem volt köztünk érdekkapcsolat, nem kellett következménytől tartaniuk, és tudták, hogy nagy valószínűség szerint többé nem látjuk viszont egymást. Türelmesen vártak sorszám szerint, és egy elektromos jelzőn kigyulladó szám jelezte, ki következik. Teljes egyenlőség volt, a helyi közméltóságok éppúgy várakoztak, mit akárki más, és ez már önmagában örömmel töltötte el azokat, akik egyéb helyzetben másodrangú polgároknak érzik magukat. Ezzel ez a munkám betöltötte a neki szánt szerepet: mindenki egyenlőnek érezhette magát másokkal, ugyanúgy, mint amikor a múzeumban egy Rembrandt-önarckép előtt áll a néző, és személyes kapcsolatba kerül a képpel. Olyankor szigorúan egyenrangú a mellette állóval, függetlenül attól, hogy az illető François Pinault2 vagy akárki más. A különböző társadalmi réteghez tartozó emberek, ez esetben a munkanélküli és a polgármester között fennálló egyenlőtlenséget, még ha csak egy percre is, de a művészi alkotás helyrebillentette, és én éppen abban látom a művészet szépségét és szerepét, hogy képes a világ aránytalanságait, igazságtalanságait korrigálni, egyensúlyt teremteni, és ez sokkal fontosabb, mint az esztétika.

1 http://www.biennaledeparis.org/
2 François Pinault, Franciaország harmadik leggazdagabb embere, jelentős kortárs gyűjteménye 2005 óta velencei palotájában, a Palazzo Grassi-ban látható.

Az 1957-ben Tours-ban született, saját meghatározása szerint metamédia-művész TXO 1981-ben szerzett diplomát az Ecole Nationale Supérieure des Arts Décoratifs (ENSAD, Képzőművészeti Főiskola) vizuális kommunikáció szakán. „Metamédia”-munkái több magán- és közgyűjteményben szerepelnek, egyebek mellett a Musée des Beaux-Arts d’Orléans-ban és a CNAP-ban (Centre national des arts plastiques). • Cserba Júlia: Fest rajzol, fotózik, videót, installációkat készít és performer. Mégsem multimédia-, hanem metamédia-művésznek nevezi magát.Miért? • TXO: A legtöbb művész, hozzám hasonlóan, nem csak egyfajta médiával foglalkozik, de a multimédia kifejezéstől irtózom, mert az számomra szétválasztást, az energia szétszórását jelenti. Ha multimédiáról beszélnek, az az érzésem, hogy különböző darabokat ragasztanak egymáshoz, miközben az energia szétfolyik, ezzel szemben az általam kitalált metamédia éppen ellenkezőleg, az energia és a lényeges elemek összegyűjtését jelenti, és ami a legfontosabb, hogy a metamédiában maguk a médiumok csak másodlagosak, a művész azokat pusztán eszközöknek tekinti, nem célnak. De a különféle médiumok használatánál sokkal fontosabb számomra az, hogy a munkám a közvetlen emberi kapcsolathoz kötődjék. Ha nem lenne meg a közvetlen kapcsolat, a valóságos érintkezés a közönséggel, akkor fölösleges lenne számítógépen, videóval vagy bármi mással dolgoznom. • 2006-ban a párizsi Galerie Claude Samuelben UpGrad’z címmel rendezett egy furcsa kiállítást, ahol a falon csak vonalkódokat lehetett látni. Szeretném, ha bővebben beszélne erről az eseményről. • Az angol UpGrad, azonos szintre emelés, az én esetemben egy kulturális tárgy, például egy könyv újra megjelenítését jelenti. Azt tanulmányozom, hogyan lehet egy adott kultúrterméket, jelen esetben egy regényt térben ábrázolni, és ez a kérdésfelvetés nagyon hasonlít ahhoz problémához, amivel a quattrocento festői küzdöttek, amikor a perspektívát pikturális térben próbálták megjeleníteni. Hogy a szóvégi ‘z’ -re is magyarázatot adjak, a ‘Z’ egy ‘hack’, ami ellentétben azzal, hogy a hacking a napi használatban informatikai kalózkodásra asszociál, elsősorban egy probléma alapos megismerését és tanulmányozását jelenti technikai eszközök igénybevételével. Amit ezen a kiállításon a közönség a falakon láthatott, azokat a szakmában kétdimenziós vonalkódnak nevezik. Ezek az adatok sokszorosát képesek tárolni annak, mint amit a kereskedelemben használnak. • Tehát a falon szereplő vonalkódok nagy mennyiségű adatot tartalmaztak. De milyen adatokat, és mi célból? • Virtuális térben megelevenítettem Vaszilij Grosszman Élet és végzet (Life and Fate, Vie et destin) című regényének közel ötszáz szereplőjét. Ez a történelmi és hazafias regény végeredményben a huszadik század két totalitárius rendszerének a sztálinizmusnak és a hitlerizmusnak az összehasonlítása. Az orosz regényírók általában az országuk méretével arányos, terjedelmes műveket írnak, így tett Grosszman is, akinek a szóban forgó regényében közel ötszáz alak jelenik meg. A munkámban valamennyi szereplőt, az író leírását híven követve, láthatóvá tettem, és mindnyájukat összekapcsoltam azokkal, akikkel a regény folyamán valamilyen módon összefüggésbe kerültek. Ebbe az adatbázisba csak egyetlen módon lehet bejutni, a vonalkód leolvasásával, vagyis a vonalkódok rejtik a belépés kulcsát. A néző véletlenszerűen, és saját ritmusa szerint nyitja ki a „kulcsokkal” a kapukat, és fedezi fel a rendelkezésére álló számítógép képernyőjén megjelenő regényhősöket, és a közöttük lévő kapcsolatokat. A néző belép a regénybe, és tetszése szerint kalandozhat benne egyik szereplőtől a másikig. Ezt a munkámat úgy is felfoghatjuk, mint egy térben és időben létesített virtuális szoborcsoport. • Van más regény is, amit ily módon szeretne feldolgozni? • Azt tervezem, hogy földrészenként kiválasztok egy-egy regényt, bár nem vagyok biztos benne, hogy rendelkezem egy kínai vagy egy afrikai mű olyan mélységű megértésének kulcsával, mint egy európaiénak. Az orosz és ukrán irodalom viszont, amit ugyan ázsiainak tekintek, nagyon közel áll hozzám. Most Európa következik, azon belül pedig egyik legnyugatibb országának írója, az ír James Joyce. Jelenleg az ő regénye, az Ulysses feldolgozásán fáradozom. Az az elképzelésem, hogy ezúttal még tovább megyek az absztrakcióban, és a falak látszólag teljesen üresek lesznek. A vonalkódnál fejlettebb informatikai jelölést fogok ugyanis alkalmazni, amely szemmel nem látható, de a néző közeledésére működésbe fog lépni. Ezzel az a célom, hogy olyan teret konstruáljak, amiben a valódi és a virtuális tér között még könnyebb az átjárást. Ma még furcsának hat, és vizuálisan mindenképpen szokatlan, hogy egy galériában olyan kiállításra érkezik a néző, ahol üresek a falak. De ahogy a perspektíva ábrázolása forradalmi találmány volt a festészetben, úgy próbálom a magam szerény módján a tér problémáját az informatika segítségével megoldani. • Viszonylag kevés olyan művész van, aki hasonló módon használja az informatikát. • Biztos, hogy többen vannak, mint amennyiről tudunk. Ez az elszigeteltség minden bizonnyal az intézmények által ránk erőltetett individualizmusból ered. Ahelyett, hogy támogatnának bennünket, korlátoznak. Az is probléma, hogy ma még nem lehet az informatikával, képernyővel dolgozó művészeknél egyéni stílusról beszélni. Nem azért, mert nem létezik, hanem mert az egyéni stílus egyelőre sokkal inkább strukturális, mint vizuális módon jelentkezik. Ennek elsősorban a nem kellően fejlett technika az oka. A festő megválaszthatja a neki legjobban megfelelő ecsetet, festéket, maga keverheti ki a színeket, készíthet szerszámokat. Mi sokkal több megkötöttséggel dolgozunk, csak az általános kereskedelemben kapható informatikai eszközök állnak rendelkezésünkre, az pedig kizárt dolog, hogy magunk produkáljuk őket. A stílusunkat jelenleg a használat módja határozza meg. Az informatikával teremtett művészet az építészettel rokonítható, ahogy az építész, én is a teret módosítom. Gondoljunk csak arra, hogy amikor Brunelleschi a perspektívával kapcsolatos első kísérleteit végezte, azt nem mint festő, hanem mint építész tette. Festészete a teret megváltoztató építészeti program része volt. Ugyanilyen módon, az informatikai alkotások esetében, az informatikus építészet elemei fogják a teret módosítani virtuálisan, és a néző által, mentálisan. • Hogy lesz individuális az ilyenfajta művészet, a gyűjtő hóna alá fogja a programot, és hazaviszi? • Azon túl, amit már elmondtam erről a munkáról, ez egyben kísérlet is a virtuális térben megtalált egyéni értelmezésre. A technológia fejlődésétől azt várom, hogy egyre kisebb, könnyebben kezelhető készülékeket fejlesszen ki, mert ez lehetne a nézés „újraprivatizálásának” az eszköze. El tudok képzelni egy olyan szemüvegfélét, ami alkalmas arra, hogy otthon nézhessük az ilyen jellegű alkotásokat. A galéria persze megmarad, mint bemutatóhely, de a gyűjtő otthon élvezheti a műalkotást, ugyanúgy, mint ma egy festményt. Sokáig azt gondoltuk, hogy az új technológiák kizárólag kollektív látványt produkálnak, és ez hosszú ideig így is volt, hiszen a televíziót egy család nézi együtt, a moziban a filmet egy egész városnegyed, de a „személyes” készülékekkel lehetőség nyílna arra, hogy egymagunkban élvezzük a látványt. Ezt igen fontosnak tartom, és nagyon kevés választ el bennünket attól, hogy a technika megoldja ezt a feladatot.	TXO SaveUFreeR, Not Human, Not Free Not Legal , triptichon, 2004
	TXO UpGrad’z, Galerie Claude Samuel 2005—2006, fotó: Simon Truxillo
TXO Medium Critique, Galerie du Centre, Párizs, 2007, fotó: Corinne Laot
• Még mindig nem egészen világos számomra, hogy miért törekszik arra, hogy a galéria egyre üresebb legyen? • Azért, mert napjainkban a pazarló termelés korát éljünk. Minden jel arra figyelmeztet bennünket, hogy túl sok dolgot produkálunk, és ez arra ösztönöz, hogy felvessem a kérdést, hogyan produkáljunk inkább jót, mint sokat. És ebben a művészek is nagymértékben érintettek. Természetünknél fogva megszállott alkotók vagyunk, és ebbe magamat is beleértem. Rajzok, festmények szobrok garmadáját hozzuk létre. Csak a halál állít meg bennünket ebben, kivéve Duchamp ritkaságszámba menő esetét, aki maga szüntette be művészi tevékenységét. Ezt akarta kifejezni a Biennale de Paris1 akciója is, amikor Franciaország és Monaco művészeti iskoláiban megrendezte a A művészi termékek alkotásától való tartózkodás napját (Journée nationale d’abstention de fabrication de produits artistiques). Arra törekszem, hogy művekkel telezsúfolt falak helyett személyes interakciót teremtsek a nézővel. Ehhez viszont újabb mentális kapukat kell nyitni. E kapuk egyike a „Medium Critique”, a médiakritikus szem. • Ezt az orvosi öltözékben előadott performanszát magam is láttam a Galerie du Centre-ban, de megvallom őszintén, nem mertem alávetni magam a kísérletének, féltem a szemcseppektől. Így azután nem is tudtam igazán átélni. • A Medium Critique-et először ez év szeptemberében, Nîmes-ben, az ArtéNim alkalmával mutattam be. Érdekes volt megfigyelni, hogy sokan, mint Ön is, nem merték vállalni a kísérletet, annak ellenére, hogy biztosítottam őket arról, hogy semmiféle veszélytől nem kell tartaniuk. Mégis féltek, és ez a félelem elgondolkodtatott, mivel autóba ülve, naponta százszor nagyobb veszélynek teszik ki magukat az emberek, anélkül, hogy bármiféle félelemérzetük lenne. Azért így is több száz vállalkozó akadt. Lefektettem őket a vizsgálóasztalra, és — azt nem árulom el, milyen folyadékból készült — szemcseppet csepegtettem a szemükbe. Amikor felültek, legnagyobb részük azt mondta, hogy érzi a cseppek hatását, másképpen lát. Holott a csepp természetesen teljesen semleges, hatástalan folyadék volt, ami miatt mégis érezték a „hatást” , az egyszerűen a helyzetváltozásnak volt köszönhető, a hatást a tér megváltozott észlelése okozta. És itt jutottunk el újra a valódi és a virtuális tér problémájához, ami engem annyira foglalkoztat. • Jól értettem, hogy az előbb Biennale de Paris-t mondott? Hiszen az már 1985-ben megszűnt. • A Biennale de Paris, igaz, más formában, mint régen, de bizony létezik, és nagyon aktívan működik. Többek között abban különbözik a korábbitól, hogy nem néhány hétig vagy hónapig tart, hanem két éven át folyamatosan, és nemcsak Párizsban zajlik, hanem a világ minden részén. Meg is mutatom a katalógust, nemrégen jelent meg. Azért rettenetesen érdekes, mert panorámáját adja annak, mi történik ma a mindenfajta intézményi és műkereskedői kereteken kívül eső művészi életben. • A katalógus valóban meghökkentően gazdag, több mint ezer oldal, de hogyan működik a gyakorlatban a Biennale ? • Az egésznek a szervezője, lelke Alexandre Gurita román származású művész, aki 2000-ben indította újra az 1985-ben megszüntetett Biennale de Paris-t, olyan közreműködőkre támaszkodva, akiknek nem a művészi tárgyak létrehozása, hanem — immateriális alkotásokon keresztül — a művészet újragondolása a célja. A világ minden részén élő tagok interneten tartják egymással és Párizzsal a kapcsolatot, az „Amical de la Biennale de Paris” pedig a legkülönbözőbb helyszíneken, magánlakáson, kávéházban, könyvesboltban, rendszeres összejöveteleket tartanak. Ezeken művészettörténészek, műkritikus, filozófusok és művészek előre meghirdetett témákat vitatnak meg, mint például, hogy A művészetnek művészinek kell-e lennie? vagy Művészet művészi identitás nélkül. Kollokviumokat, kerekasztal beszélgetéseket is rendeznek különböző helyszíneken, mint például A művészet új státuszáért: a művészet feladata, a művész feladata címmel, a bilbaói Guggenheim múzeumban vagy Mikor, hogyan, miért, és hol van ma művészet? címmel, az Institut d’Etudes Supérieures des Arts-ban. Annak ellenére, hogy valóban nagyon fontos és a művészeket foglalkoztató, izgalmas kérdéseket vet fel, a francia sajtó, jelzem nem véletlenül, tökéletesen elhallgatja a Biennale de Paris létezését. Az állami kulturális apparátus minden erővel kizárólag a Biennale de Lyonra igyekszik irányítani a figyelmet, és azt mint az egyetlen francia biennálét emlegeti. Mintha nem tudna a Biennale de Paris létezéséről! Éppen ehhez a jelenséghez kapcsolódik a DFE címmel jelzett munkám. • Már megint egy rövidítés. A munkásságát felsoroló életrajzában többel is találkoztam: DFE, MU, SUFR, AFPPUP. • A DFE a Déclaration Formelle d’Existence rövidítése. Egy éven át, havonta ajánlott levelet küldtem a tizenkét legfontosabb francia kulturális intézményhez, amelyben megírtam, hogy létezem. Hogy ne lehessen később azt állítani, hogy nem tudtak rólam. De ez lehetett volna bárki más: a hivatali gépezet és a hatóságuk alá tartozó emberi lények között Dávid és Góliát-viszony áll fenn. Egy éven keresztül legalább léteztem, mint művész. Ez a munkám például pontosan beleillik a Biennale de Paris koncepciójába. A MU-t, a Multinationale Unipersonne-t azzal a céllal alapítottam, hogy individuumként felléphessek a multinacionálisokkal szemben, és itt nemcsak a vállalatokra gondolok, hanem az intézményrendszerekre is. Ugyanolyan multi vagyok, mint például a Coca-Cola, csak véletlenül egyszemélyes. A „mű”-vel, ami az eltűnt kontinens, az Atlantisz jelképe, azt is jelezni kívánom, hogy íme, itt van egy kihalófélben lévő faj, az Egyén. Mind a gazdasági körök, mind az államrendszerek meg akarnak szabadulni az önálló gondolkodású egyéntől, és jelenleg az individuum teljes eltűnésének utolsó előtti pillanatában vagyunk. • A SUFR-t, amiről tudom, hogy a Save U Free R címet rejti, Párizsban, a Saint- Sulpice téren láthatta a közönség 2004-ben, amikor Orlan meghívására részt vett a 2. Art-Ventures-rendezvényen. • Egy kis szavazóhelyiséget állítottam fel, benne egy installációval, ami három ketrecből állt: egy ember, egy állat és egy klón számára, a fal pedig tele volt ragasztva eltűnésre ítélt állatfajok nevével. Ezzel arra akartam utalni, hogy az emberiség ma egyszerre pusztít és teremt fajokat. A szavazóknak két szín, a zöld és a piros közül kellett választaniuk. Egyik színnek sem volt politikai jelentése, a zöldnél gondolhat valaki például a környezetvédelem vagy az iszlámra, a vörös inkább a baloldallal asszociálható, de számos más szimbolikus jelentése van. A közönség a legkülönbözőbb társadalmi rétegből került ki, a szomszédságban lévő Szenátusból érkezőktől kezdve a legegyszerűbb emberekig, és a részvétel magas száma engem is meglepett. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy volt, aki határozottan egyik vagy másik szín után nyúlt, míg néhányan, végignézve a kiállításomat, és egy kis beszélgetés után, megváltoztatták eredeti szándékukat, és a másik színt választották. A kísérlet megmutatta, mennyire nehéz az embereket egy gondolkodási szisztémából kizökkenteni, önálló gondolkodásra, véleményformálásra késztetni. Mivel mindig nagyon precíz vagyok a munkámban, a szavazást is úgy rendeztem, hogy az minden szempontból megfelelt a hivatalos előírásoknak. Az urna ugyanolyan volt, mint az állami választásokon, a szavazatokat pedig lepecsételt borítékban elküldtem a belügyminisztériumnak, azzal, hogy íme, én művészi minőségemben elvégeztem a munkámat, most a belügyminiszteren a sor. Választ nem kaptam, de gondolom a nevemhez egy jelet tettek. • Megütötte a fülemet, az a megjegyzése, hogy „jelet tesznek a nevem mellé”. Azt is tudom, hogy nem használ mobiltelefont, mert nem akarja, hogy nyomon követhető legyen. Ez valamiféle félelemből adódik? • Inkább óvatosságnak nevezném, „jó családapa módra”, ahogy a franciák mondják. Egy bizonyos idő óta mindenfajta személyes megjelöléstől tartózkodom, és ebbe beletartozik a mobiltelefon is. Éppen elég nyomot hagyunk a bankszámláinkkal, az e-mailjeinkkel, amiket nem tudunk kizárni az életünkből, a mobiltelefon viszont állandó jellegű követhetőséget tesz lehetővé. A „megjelölés” az én fejemben a tetoválást idézi, és a mobiltelefon számomra elektronikus tetoválás. Ha nem lenne személyhez kötött, semmi kifogásom nem lenne ellene, de nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy követhető legyen, mikor és hol vagyok, merre járok. • Most már csak az AFPPUP-t kell megmagyaráznia, amit 2004-ben a strasbourg-i St’Art-on, azután pedig Németországban, Kanadában és Hollandiában mutatott be, és aminek örökös elnökévé nevezte ki saját magát. • AFPPUP az Association Française pour la Protection des Pervers d’Utilité Publique (Közhasznú Francia Társaság Perverzek Védelmére). A perverz itt azt akarja jelölni, hogy ennek az akciómnak a során voyeur módjára belenéztem az emberek legmélyebb titkaiba. A művészek, de általában véve az emberek, sokat szenvednek amiatt, hogy nincs kinek elmondaniuk legféltettebb titkait, bizalmas vallomásaikat. A szigorúan üzleti kapcsolatokon kívül van néhány barátunk, de aztán a bajban kiderül, hogy nem is olyan jó barátok. Szerettem volna valamilyen módon feldolgozni ezt a szenvedő érzést. Beültem egy általam szimulált ügyfélirodába, ahova szünet nélkül érkeztek az emberek. Kiöntötték a lelküket, megosztották velem a legbizalmasabb gondolataikat. Végre egyszer elmondhatták, ami a szívüket nyomja, mert nem volt köztünk érdekkapcsolat, nem kellett következménytől tartaniuk, és tudták, hogy nagy valószínűség szerint többé nem látjuk viszont egymást. Türelmesen vártak sorszám szerint, és egy elektromos jelzőn kigyulladó szám jelezte, ki következik. Teljes egyenlőség volt, a helyi közméltóságok éppúgy várakoztak, mit akárki más, és ez már önmagában örömmel töltötte el azokat, akik egyéb helyzetben másodrangú polgároknak érzik magukat. Ezzel ez a munkám betöltötte a neki szánt szerepet: mindenki egyenlőnek érezhette magát másokkal, ugyanúgy, mint amikor a múzeumban egy Rembrandt-önarckép előtt áll a néző, és személyes kapcsolatba kerül a képpel. Olyankor szigorúan egyenrangú a mellette állóval, függetlenül attól, hogy az illető François Pinault2 vagy akárki más. A különböző társadalmi réteghez tartozó emberek, ez esetben a munkanélküli és a polgármester között fennálló egyenlőtlenséget, még ha csak egy percre is, de a művészi alkotás helyrebillentette, és én éppen abban látom a művészet szépségét és szerepét, hogy képes a világ aránytalanságait, igazságtalanságait korrigálni, egyensúlyt teremteni, és ez sokkal fontosabb, mint az esztétika. 1 http://www.biennaledeparis.org/ 2 François Pinault, Franciaország harmadik leggazdagabb embere, jelentős kortárs gyűjteménye 2005 óta velencei palotájában, a Palazzo Grassi-ban látható.	TXO AFPPUP, fotó: Didier Robcis