Antal István

Éljen a halál

A Viva La Muerte • Művészet és halál
Latin–Amerikában

Kunsthalle, Bécs
2007. október 17—2008. február 17.

„A mi halálmítoszunk egyfajta életmítosz, mint ahogy minden szerelem élethossziglan tartó vágyakozás a halál után”
Octavio Paz

Erósz és Thanatosz, a szerelmet és a halált jelképező két ifjú neve gyakran fordul elő a Kunsthalléban kiállított alkotásokat elemző írásokban, és ha végignézzük vagy felidézzük azokat, vagy akármelyik nagy, kortárs latin-amerikai író regényeinek hangulatát, megnézzük az ott készült filmeket, esetleg valamelyik, viszonylag objektívnak minősíthető televízióállomás késő esti híradóját, amelyik ezzel a térséggel is foglalkozik, beletekintünk Eizenstein Que Viva Mexico! című filmcsonkjának valamelyik verziójába, megállapíthatjuk, hogy nem ok nélkül teszik.
Tehát Árész és Aphrodité, valamint Nüx fiainak megidézése kézenfekvő, nekem mégis csak idehaza, a kiállításról hozott írásos anyagok elolvasása és a DVD végignézése közben jutottak eszembe. A testi-lelki eufóriának és a halálba belevesztő feloldódásnak, mint a megsemmisülés egy-egy formájának, közös gyökerűsége nyilvánvaló. Az a brutalitás azonban, amellyel ezek a formák a latin-amerikai művészek munkáiban megjelennek és összeérnek, az élet nyomorúságának és kiszolgáltatottságának következtében egymásba játszanak, az, legalábbis a mai, európai kulturális fogyasztói attitűddel elég nehezen követhető. Nem beszélve arról, hogy olyan finom érzékenységű, a múlt és a közelmúlt esztétikai béklyóitól szabadon gondolkodó és alkotó, lelkiismeretük által vezérelt, kulturális munkások tették elénk élet(forma)jelentéseiket, akik, érezhetően, kiválóan képzettek ugyan, az alkotói folyamatok szakmai oldalát illetően, de a megszerzett tudás és a felhalmozott ismeretek, nem hogy gátolnák szellemük szabadságát, hanem felszabadítják őket a feleslegesnek és hamisnak érzett, művészies megoldások alkalmazása alól. Vannak közöttük olyanok, akiknek nem véletlenül, Duchamp a példaképük és kedvencük, de jóval többen nyúlnak a környezetüket alapvetően meghatározó tömegkulturális, vagy éppen a kulturális szennyet terjesztő médiumok sztárjaihoz és jelrendszereihez, tulajdonképpen azokat fordítják ki önmagukból, helyezik valóságos életekbe, és mondják el velük a közös élet szörnyűségeit. Vagy műfajok felettiek ezek a művésztettek, vagy jól ismert műformáknak adnak új, voluntarista funkciót és jelleget, és hozzák vissza a mindennapi élet porondjára a múzeumok homályából. A performanszot, ami, úgy tűnik, kiválóan megfelelő eszköze a munkájuknak, például másképp használják, mint a múlt század második felében dolgozó európai vagy észak-amerikai klasszikusok nagy többsége. A performansz, az ő esetükben, legyen maga az akció akármilyen veszélyes és kockázatos, csupán alkalmazott eszköz, valamiféle, a művészet határain jóval túllépő cél megértetése érdekében. Például szellemi mozgósítás.
Szemléletes és érzelmileg is hatásos tudatosítása azoknak a körülményeknek, amelyek között élniük kell, mert erre kényszerítik őket olyan értékrendek haszonélvezői, amelyek természetéről fogalmuk sincs.
Mit kezdjünk például mi, romló, kispolgári színvonalon egzisztáló, kelet-közép európai, kultúrát és úgynevezett szépművészeteket zabáló, edzettnek tűnő értelmiségiek az 1967-ben Mexico Cityben született videóművész, Ivan Edeza talált filmjével, amire a főváros feketepiacáról ismert nyomornegyedében, Tepitóban bukkant. A hetvenes évekből származó felvételek készítője azt mutatja be, amint gazdag, fehér férfiak indiánokra vadásznak a brazíliai dzsungelben. Hasonló módon, mint minálunk a hobbiból vadászók, mondjuk, őzre „mennek”, ha itt van a szezonja, csak sokkal elszántabban, kíméletlenebbül és jóval több érzelmi töltet által hajtva. Az áldozat véres és kegyetlen lemészárlása után az a szokás, hogy a brutális szabadidős foglalkozás áldozatának levágják a fülét, és trófeaként elteszik. Ahogy néztem, amint jól szervezett brigádként húzzák a frissen megölt halottat maguk után a dzsungel aljnövényzetén, nem lehetett nem gondolnom arra, hogy a dolgok mélyén az egykori spanyol és portugál hódítók kíméletlen, és valamilyen szinten iparszerű tömegirtásának az ott élők lelkében és zsigereiben való továbbéléséről lehet szó. Meg persze a történelmükben végigszenvedett sok-sok junta véres gaztetteinek a hatására kialakult életpraxisról. Persze Ivan Edeza is Duchamp nyomában jár. Hiszen ez a szabadidő brutális eltöltését megörökítő, amatőr, társasági videó azáltal válik művészeti tárggyá, hogy ő, aki „csupán” megtalálta és felismerte a felvételben megjelenő rettenetet, azzá minősítette ama gesztusával, hogy egy galériában rendezett, hivatalos kiállításon műtárgyként elhelyezte, ahelyett, hogy mondjuk, bevitte volna a rendőrségre, és feljelentést tett volna a felvételen szereplő bűnelkövetők ellen. Tehát a megfelelő tárgyat nem megfelelő helyre tette, és ez a művészetcsinálás egyik elfogadott útja.
Az 1959-ben Antwerpenben született Francis AlŸs annak köszönhetően lehet ott a kiállításon, hogy hosszú évekig élt Mexicóban, és mivel a „mindennapok költőjének” tekinti magát, performanszokként felfogott sétálásai közben tett megfigyeléseinek és érzékenyen megélt szemlélődéseinek az eredményeként készített videó-alkotásainak mindenképpen helye van egy ilyen, az összegzés és az áttekintés lehetőségeit egyaránt magában rejtő anyagban. Történt, hogy Alÿs egy alkalommal belépett egy megfelelő szakboltba és vásárolt egy 9 mm-es Beretta pisztolyt. A fegyvert, mindenki által jól látható módon, a jobb kezében tartva, határozottnak tűnő, tempós lépésekkel rótta keresztbe-kasul a mexicói főváros utcáit. Tizenkét percig lőhette volna halomra a járókelőket, tudniillik, ekkor tartóztatták le a rendőrök, és vitték be az őrszobába. A 2000-ben készített Re-Enactment című, 5:20 perces DVD munkáján azt örökíti meg, amikor a fegyver megvásárlását követő napon, már operatőrök és ténylegesen szolgálatban lévő, igazi meg beszervezett ál-rendőrök segítségével, ugyanazokon a helyszíneken és ugyanazzal a Berettával újrajátssza az egész történetet. Alys a performansszal, arra akarta felhívni a figyelmet, hogy Mexico City egyike a világ legveszélyesebb városainak, ahol 496 erőszakos bűncselekmény történik naponta, amelyekbe legalább két ember bele is hal.
Alÿs-nál elszántabban és direktebb módon, ugyanakkor szemet gyönyörködtetőbb formában politizál egy Guatemala Cityben élő, performansszal és body arttal foglalkozó hölgy, Regina José Galindo. 2003-ban készített videómunkájában egy olyan akcióját örökíti meg, amelynek során egy vérrel teli lavórral sétál végig az Alkotmánybíróság és a Törvényhozás épülete között. Bizonyos időközönként belelép a vörös folyadékba, ami ennek következtében nyomokat hagy a járdán a lépéseit követően. „Gyönyörű”, vörös nyomok maradnak utána. Akciójával a 35 évig húzódó zavargások alatt a hadsereg által elpusztított áldozatoknak állított emléket. Emellett Efrain Rios Monttnak, hazája korábbi diktátorának az abban az évben esedékes elnökválasztásra való jelölése ellen is tiltakozott.
A kiállítás legköltőibb, egyúttal legmegdöbbentőbb darabját egy mexicói hölgy, Teresa Margolles küldte a Kunsthalléba. Kirakott egy olyan gépet, ami azt a vizet, amit holttestek lemosásához használtak a hullaházban, szappanbuborékokká alakítja át, a gyönyörűen lebegő, légiesen gyönyörködtető, szörnyű látvány mögötti hangdimenzióban pedig az emberi testek boncolásakor keletkező zörejeket, hangokat hallhatjuk. Ha létezik egyáltalán az élet és halál közötti, beazonosíthatatlan sávnak költészete, a művésznő biztos érzékkel találta azt el.