A Gonosz Nyugati Boszorkányra rázuhant Dorkáék háza és testét vázavízként nyalta fel a szikkadt kansasi homok. Teste megszűnt létezni, lelke — immár súlyai nélkül — lebegett egy pár égővörösen ragyogó női körömcipő felett. Ebben az átlényegülésben pedig legszebb álmát látta megvalósulni, mind közül a legkristályosabbat, amit páralepte éjszakáinak nedves magányában, a párnáiba artikulált.
— Ó! — mondta ebben a metamorfózisban. Ez egy sportpálya!
A három nylon öltönyös fiatalember egy padon ücsörgött a napon. Két Lendítő, és egy Megbízható Elkapó. Az óráikat nézegették, és feszengő köhintésekkel jelezték egymásnak társalgási szándékukat és az Ásító Érdektelenséget, ami egy mélytányérban feküdt előttük a frissen nyírt füvön. Az Ásító Érdektelenség bundája lila volt és tömött, körbe-körbe tekingetett a pályán és zavarában saját szőrmepamacsait fújkodta. Egészen kitöltötte a tálat és néhol túl is lógott a peremén.
A három nylonos fiatalember különböző geometriai ábrákat rajzolt a murvába cipőorrával, a Két Lendítő csillagvizsgáló tányérokat, a Megbízható Elkapó pedig egy húrtrapézt, egy két kilós aranytömb keresztmetszetét, amit a hűtőszekrény aljában fog tartani penészes paradicsomok és boldogtalan tévépaprikák között.
— Már megbocsásson, — szólalt meg az egyik Lendítő — de Önt miét hívják „Megbízható Elkapónak”, ha szabad érdeklődnöm? Úgyértem — és itt magára, valamint a mellette ülő fiatalemberre mutatott — mi CSAK „Lendítők” vagyunk minden eposzi jelző és minősítő előtag nélkül, Ön meg...ha jól tudom... „Megbízható”. Mint olyan.
Az Elkapó erre megvonta vállát és fel sem pillantva elmaszatolta a kavics húrtrapézt.
— Mert már bizonyítottam — válaszolta.
— Na ne mondja! — kiáltott fel méltatlankodva a másik Lendítő — Aztán meg mivel?
— Hát, hogy csak egy példát említsek, ott van mindjárt a Kis Gyufaárus Lány esete.
— No és?
— Van fogalmuk róla, hányszor és hányszor zuhant volna le jeges külvárosi lépcsősorokon, ha ÉN nem vagyok ott? A cingár kis lábacskáival! Köröm nem volt már rajtuk, annyiszor fagyott oda különböző dolgokhoz! — sorolta Elkapó.
— A Kis Gyufaárus Lánynak nem voltak lábkörmei? — kérdezte hitetlenkedve az egyik Lendítő.
— Nem bizony! Egyszer például egy bronz emléktábláról kellett leolvasztanom, a következő héten pedig lámpavasról.
— És mindig elkapta? — ámuldozott a Lendítő.
— El én! Ezért is lettem „Megbízható” — válaszolta büszkén.
Ezután hosszú csend következett, ami tele volt néma elismeréssel, aztán az előttük álló feladatra terelték a beszélgetést, immár szinte barátságban, de legalábbis érdekközösségben.
— A Gonosz Nyugati Boszorkány feladat lesz a javából, akárhogy is nézzük. Egyrészt van benne anyag, másrészt meg ott van a cipője. Ezért is vagytok ketten, biztos, hogy egy Lendítő kevés lenne.
— Annyira nehéz? — kérdezte bizonytalanul az egyik Lendítő.
— Van, vagy hetven kiló. Főleg a combjai miatt, — válaszolta elmélázva Megbízható Elkapó — meg mint már említettem, a cipői. Tűsarkúak. Az rendkívül veszélyes, és ne felejtsétek, ez egy vágyálom teljesítés, tehát biztos mindent megtesz majd, hogy szépen mutasson a pillanatban. Szó sem lehet zokniról például.
— És rúgni is fog?
— Biztosra veheti. Az ilyenek mindig rúgnak, ahogy kifeszítik a testüket. Vigyázzanak az orrukra és az állukra.
A Lendítők egymásra néztek és tekintetükben összekapaszkodott a sovinizmus sírhantját közrefogó két bodzabokor.
— Na ne!
A Gonosz Nyugati Boszorkány pedig rúgott és feszített.
Repülése kimerevített pillanatában kinyitotta valamennyi pórusát, és azokon szívta a levegőt, tágra meredt szemeivel az alatta nyújtózó világot figyelte. A világban pedig nyárfák magasodtak és repcemezők húzódtak, és mindenen a tűsarkúk glitterfénye játszott. A remegő narancspiros fényfoltok végigpáztázták a sivatagokat és az émelyítő illatú narancsligeteket, a hirtelen lesült lapockákat és tarkopasz fejtetőket, a sportpálya szikkadtsárga füvét és a Lendítők, meg a Megbízható Elkapó poliészter öltönyeit.
Az itt közölt három írás válogatás a Hórusz Archívum privátfotó-
gyűjtemény kiállítása (Szent István Király Múzeum Országzászló téri épülete, Székesfehérvár, 2007. ápr. 14—máj. 20.) alkalmából született szövegekből, amelyek felolvasásra kerültek a 8. Kortárs Művészeti Fesztivál keretében rendezett irodalmi esten 2007. május 20-án.
Kép a Hórusz Archívum privátfotó-gyűjteményéből