Alisznak is volt egy hajója Lellén. Persze nem olyan, mint a Kormorán, de azért egy szép huszonkettes mahagóni jolle. Az Anisette. Ezen csavarogtunk naphosszat, többnyire kettesben, mert tele volt ugyan a házuk vendéggel, s a szomszédságból is elég nagy társaság verődött össze körülöttünk mindig, de mi ketten korán keltünk, és megszöktünk a többiek elől. Néha lementünk a strandra, esténként a Gyárfás-fogadó kertjében táncoltunk, s Alisz tagadhatatlanul hozzám húzott, akárhol voltunk.
A harmadik vagy negyedik nap a strandon, ahogy hevertünk egymás mellett a homokban, s már jó ideje hallgattunk, egyszer fordultomban félig felültem, ránéztem a hunyt szemmel, hanyatt fekve napozó vagy talán álomba szenderült kislányra, és egészen önfeledten, akaratlanul megsimogattam a karját. Szinte ijedten rántotta el. Rögtön kinyitotta a szemét és felült. Hidegség volt a tekintetében.
Másnap azonban felzörgetett reggel, és kivittük megint az Anisette-et kettesben. Azaz csak kivittük volna. A széljelzők döglötten lógtak. Ahogy a cockpitre lépett, mégis úgy fordult vissza, mintha történt volna valami megmásíthatatlan. Mintha most azonnal világ körüli útra indulnánk a kis huszonkettessel, és ő elfelejtett volna valami fontosat, amit mindenképpen magával akart hozni. Pedig vízhatlan zsákot is hozott, impregnált vitorlavászonból, egészen újnak látszott, addig legalább is még nem láttam.
Tanácstalanok voltunk. Pádlizni nem volt kedvünk, egy darabig ültünk a lassan felforrósodó reggelben, Alisz kihajolt a hajó oldalán, és lógatta a kezét a vízbe, egyszerre csak valahogyan megérezte, hogy nézem őt hátulról, a fehér blúzban és nadrágban feszülő háta vonalát meg a tomporát, s hirtelen hevesen visszaült a helyére. Még mintha el is pirult volna kissé.
Nulla csomó, mondta és rám nevetett.
Vad mozdulattal megoldotta a zsákot, kis csomagot húzott ki belőle, felismertem a szalvétán a Kaszinó emblémáját. Tegnap délelőtt mindnyájan átsétáltunk a Kaszinó kertjébe. Megszálltunk egy hosszú asztalt, abroszt hoztak, négy pincér sürgött-forgott, fejedelmi tízóraizást rendeztünk a nagybátyám jóvoltából; amíg a sonka-tojást sütötték, ringlit, libamájat, óriás tál szendvicseket raktak elénk, mindenféle metszett üvegpoharakat meg a Kaszinó régi, nehéz ezüst evőeszközeit, de mi nem használtuk a kést-villát a szendvicsekhez, csak puszta kézzel tömtük magunkba, s Alisz sem botránkozott meg ezen, mert efféle szabadosság volt már a divat; hiszen ő is strandnadrágban ült be az étterembe; mi meg úgy, ahogy voltunk; a nagyvilági előkelőség illemszabályai azonban megkívánták, hogy a pincérek annál szertartásosabbak legyenek, s kifogástalan fekete frakkjukban hangtalanul odakészítsék az összes szükséges evőeszközt, amit a zajos, ingujjas, tornacipős urak úgysem fognak használni. Onnan hozott két szendvicset, emlékeztetőnek, elég szánalmas állapotban voltak, most mégis jólesett, hogy észrevette, milyen megmagyarázhatatlan szenvedély fűz a capribogyóhoz, minden ringlire két szem is jutott, ki tudja, hogy volt ideje összelopkodni. A kenyérérért nyúltam. Ugyan, Bébé, mondta ingerülten, és furcsa, fiús mozdulattal messzire hajította a csomagot.
Hirtelen csend lett. Mintha pofon ütött volna. Élesen a szemembe nézett, egy fürt kiszabadult a kendője alól, megpróbálta elfújni, nem sikerült. Valahogy nem volt kedvünk nevetni.
Angyal szállt el, mondtam.
Honnan tudom, talán láttam azt az angyalt, kérdezte hidegen.
Az angyalok láthatatlanok.
Na, ebben az egyben aztán biztosan téved.
Miért, talán magának jobb a szeme.
Vagy jobban odafigyelek, válaszolta.
Ezek szerint maga már látott legalább egyet.
Most is látok, mondta, minden évődés nélkül.
Ezek szerint mégsem szállt el. Moszkvában ilyenkor azt mondják, rendőr született.
Elnevette magát.
Hát az enyém tényleg olyan, mint egy detektív.
Kezdett komolyra fordulni a dolog.
Talán bizony még szárnya sincs.
Meglepetten nézett rám. Persze hogy nincs. Egészen olyan, mint egy ember.
Az angyaloknak nincs nemük.
Ennek van. Jó negyvenes lehet.
Felsandított az égre.
Nem túl magas. Izmos, erősen kopaszodik. És mintha tegnap kissé leégett volna a napon.
Meztelen?
Bébé! Dehogy, fürdőnadrág van rajta, amilyet mostanában kapni Amerikában.
Vállpánt nélküli?
Igen. Világoskék, kis fehér övvel a derekán. Úgy lebeg, mint egy vércse.
Jézusom, suttogtam megjátszott ijedtséggel.
Maga engem bolondnak néz, jelentette ki Alisz.
Ugyan, csak azt hittem, azt akarja, hogy én is beszálljak. Hogy nekem osztja a lapot.
Villant a szeme, a villanással a számhoz hajolt, az alsó ajkamba harapott, a hófehér, szabálytalan fogaival. Azonnal kiserkent a vér. Sós volt, meleg, és valahogy jólesett.
Az első csókunk, nevettem el magam.
A mutatóujját végighúzta a seben, aztán a saját száján megismételte a mozdulatot.
Lehet, hogy Te azt hiszed, hogy ez egy játék. De Az úgy lebeg odafönn, mint egy vércse.
Naqy A-val mondta az azt, hátborzongató volt.
Nem pislog, szerintem nem is tud. Csak néz, néha megmozdítja az egyik tenyerét, hogy pont fölöttünk maradhasson.
A fülemhez hajolt.
Úgy hívják, hogy Azazello, de én Aznak becézem. Megölöd? Ugye, megölöd nekem.
Ha megmondod, hogyan kell.
Hevesen bólogatott. Megláttam a szemén, hogy őrült.
Csak előbb fényképezzük le.
Megszállottan kutatni kezdett a zsákban, piros szattyánbőr tokot húzott elő belőle, abból került elő a vadonatúj Leica. Gyönyörű darab.
Az apámtól loptam. Tudja használni?
Távmérős gép volt, egy kis ékszer, a megszokottnak mintegy harmada, és nem a megszokott ezüst, hanem, mintha csak aranyból készült volna.
Látta, hogy furcsálkodom.
Nem magának vette az Apám. Nekem szánta, a tizennyolcadik születésnapomra.
Ott van, mutatott határozottan a levegő egy darabjára. Az angyal nem látszott, de a helyében biztos voltam. Hogy megnyugtassam, csináltam pár felvételt, aztán Alisz felé fordítottam a gépet.
Ne, sikoltotta. Akkor én is angyal leszek.
Kitépte a kezemből, a tokjába csúsztatta, megszállott mozdulatokkal visszakötözte a zsák száját.
Kibújt(am) a ruhá(m)jából, és fejest ugrott(am) a vízbe. Levetkőztem és utána ugrottam.
Még fél tíz sem volt, s a víz jó hideg. De Aliszt nem tud(ott)ta lehűteni. Ahogy odaért(em) hozzá(m), egy karcsapással megfordult(am), és magamhoz öleltem a vízben. Kerestem a száját, mint a fuldokló.
Vadul eltaszított, és majdnem sírva fakadt, úgy láttam.
A számat ne. Azt nem szabad, kiáltotta.
Aztán néhány karcsapással a part homokjához úszott. Hason fekve várta, hogy odaérjek. Iszonyodtam a gondolattól, hogy elvegyem egy őrült lány szüzességét. Mert, hogy őrült, nem volt kétséges. Egy őrült fordult hátra, és nézett vissza a válla felett. Megértettem, hogy így akarja, hogy nem akar közben látni.
Itt van még? - kérdeztem.
Aprót bólintott.
Éreztem, hogy a testem erősebb nálam.
Néztem az ént.
Mintha csak Az nézné, fölülről, ahogy minden habozás és sietség nélkül a lányba hatol, ahogy ütemesen csapódik a csípője Alisz nedves bőréhez, és hallottam a hangot, az enyémet, ahogy egyre ingerültebben ismételgeti:
Itt van még?
Itt van még?
Itt van még?
Egészen addig, míg meg nem rázta a fejét.
Még aznap elutazott.
Évekig nem láttam, aztán egy teniszmeccsen találkoztunk. Az öccse kísérte, éppen nem volt szolgálatban. Alisz szemét nagykarimájú szalmakalap takarta, kerestem a pillantását, de lehetetlen volt megtalálni. Hűvösen udvarias mondatokat váltottunk. Limonádéra hívtam, a büfébe. Engedelmesen követett, mintha csak tartozna nekem valamivel. Egy ezüsttálon falatnyi ízelítőket adtak fel, kis kaviár, lazac, ringli caprival, a hófehér kiflikarikán, apró pálcikákra tűzve. Felvettem egyet, és odakínáltam.
Milyenek lettek a képek?
Elsápadt. Nem kérdezett vissza.
A film, suttogta.
Nem értem.
Nem volt benne film. Elfelejtettem filmet fűzni a gépbe.
Csend lett.
Az ilyen hirtelen csendre mondják, hogy angyal szállt el fölöttünk.
Itt van még? — kérdeztem.
Végre rámnézett.
Sötét karikák mélyéről világított a tekintete, olyan sárgán, mint amikor tealevél esik a gázrózsa lángjába. És csak lassan, nagyon lassan öntötte el a szemét a könny.
Kép a Hórusz Archívum privátfotó-gyűjteményéből