Kovács Ágnes

A megtalált életmű

Ré Soupault kiállítása

Ré Soupault, kilencvenkét évesen, közel a teljes megvakuláshoz, kissé süketen élte meg élete első kiállítását 1994-ben. Az idős hölgy maga is meglepődött azon, hogy fotói milyen óriási izgalmat váltottak ki a párizsi közönség körében.
A kiállítás, amely a harmincas évek Párizsát idézte fel, és amelyen nem mellesleg, barátnőjének, Gisèle Freundnak a képei is láthatóak voltak, Soupault megkésett felfedezésének csak az első állomását jelentette. Hiszen még ebben az évben megjelent a Párizs 1934-1938 című fotóalbuma is, amely után számos kiállítás rendeztek életművéből Casablancán át Buenos Airesig. Kalandos életéről több filmet is készítettek, de ezek bemutatóit már nem érte meg. 1996 kora tavaszán távozott el, nem sokáig élvezhette a dicsőséget. A Montmartre temetőjében nyugszik férje, a híres szürrealista író, Philippe Soupault mellett, akivel látszólag inkább külön, mint együtt élték le életüket.
Barátnője, a szintén német származású és Párizsba menekült Gisèle Freund nem tartotta fotóit művészetnek, és ebben is, mint „nomád” életük sok vonatkozásában, hasonlóság van a két asszony között. „Soha nem hittem, hogy a fotográfia művészet, és egész életemben küzdöttem az ellen, hogy művésznőnek tekintsenek. A fényképész nem művész, hanem fordító.” — mondta Freund egy interjúban, abban az időben, amikor a sztár galériás, Sidney Janis 1979-ben, New Yorkban bemutatta képeit. „Hogy én ezzel a pár képemmel ilyen híres lettem, nem tudom elhinni.” — nyilatkozta Ré Soupault, amikor félévszázaddal korábbi fotóit Manfred Metzner „kimenekítette” a poros cipődobozokból. Az elveszettnek hitt 1500 negatív és 150 vintage megtalálása is a csodák birodalmába tartozik, mint ahogy Ré Soupault élete is. A rendkívüli asszony életútja a német császárság egy meglehetősen provinciális területéről, Pomerániából indult, ahol hamar felfedezték kiemelkedő rajztehetségét. Az érettségi után Erna Meta Niemeyer, mert eredetileg így hívták, beiratkozott az 1919-ben alapított Bauhaus iskolába, és a szanszkrit tanulása mellett absztrakt mintájú szőnyegeket tervezett. A Weimarban működő progresszív, a művészet egységét hirdető program nagy lelkesedést váltott ki a tizenkilenc éves lányból.
Az alapkurzust Johannes Itten vezette, akiért még idős korában is lelkesedett: „Itten tanított meg látni. Itten egy új látással ajándékozott meg, és megszabadított az előítéletektől.” — emlékezett vissza az iskolai éveire. A Bauhausban azonban nem működött önálló fotóosztály, (ez csak 1929-ben jött létre Walter Peterhans vezetésével Dessauban), de a hallgatók kísérletezéseiben fontos szerepet játszott a fotográfia, és ez a hatás felfedezhető Ré Soupault korai képein is.
Míg Lucia Moholy 1924-ben a Bauhaus „dokumentaristájaként” játszott jelentős szerepet, addig Erna Niemeyer Berlinben kísérleti filmezéssel próbálkozott. A meglehetősen excentrikus svéd filmes, Viking Eggeling mellett dolgozott a Diagonális Szimfónia, illetve a Horizontális-vertikális zenekar című absztrakt filmek elkészítésén, melyek a forma és fény viszonyok változásain és játékán alapultak. A gazdasági válság éveit Erna Kurt Schwitters támogatásával élte túl. A berlini években „váltott” először nevet is, és Renate Green álnév alatt sikeres divatújságíróként dolgozott. Rendszeresen publikált a Scherl Kiadó lapjaiba, többek között a Sport im Bild című lapba, s ennek révén barátságot kötött Erich Maria Remarque íróval. 1926-ban férjhez ment a dadaista festő és filmes Hans Richterhez, s rajta keresztül megismerkedett, Léger-vel, Man Ray-el és a filmes Eisensteinnel.
A házasság rövid ideig tartott és Ré Richter Párizsba ment (1929), ahol megnyitotta divatstúdióját a rue Froidevaux-on. A belsőépítészeti munkákról Mies van der Rohe gondoskodott. Ré Párizsban találta fel az úgynevezett „prét- á-porter-t”, a legendás átalakítható ruhát. Ez a találmánya lehetővé tette a húszas évek dolgozó női számára, hogy például napközbeni munkaruhájukat pár kézmozdulat segítségével estélyi ruhaként viselhessék. Ré Richter párizsi életében fontos szerepet játszott a Café du Dome, ahol a szürrealistákkal találkozott és dolgozott együtt, többek között Man Ray és Kertész fényképezte le új divatkollekcióit.
A harmincas évek elején (1933) egy, az orosz követség által rendezett fogadáson ismerkedett meg Philipp Soupault-val, aki éppen vad szürrealista korszakát élte, s Bretonnal és Aragonnal együtt a „a három Muskétás” egyike volt a szürrealista mozgalomban.
Ré Richter és Soupault hamarosan egy pár lett, Soupault pedig a francia lapok sztár újságírójává vált. Soupault, akit európai körútra küldtek tudósítani, elégedetlen volt a sajtófotókkal, ezért Ré vásárolt egy kamerát (Baby-Rolleifleix), és azzal kísérte el férjét riportútjaira. Ekkor kezdődött el fotós karrierje a VU, L’ Excelsior, s a L’ Instransigeant nevű lapoknál, amelyeknek Philipp Soupault is főmunkatársa volt.
1938-ban a francia kormány (Léon Blum Népfront kormánya) megbízásából Tuniszba utaztak, ahol Philipp Soupault-nak egy rádióadást kellett megszerveznie és elindítania az olasz fasiszta propaganda ellensúlyozására. A tuniszi tartózkodás alatt Ré újságíróként, íróként és fotósként is tevékenykedett. Itt születtek meg a mostanra híressé vált riportjai is, amelyek a tuniszi tiltott negyed lakóiról, és a Mekkába zarándokló szerzetesekről készültek.
1942 márciusában Philippe Soupault-t letartóztatta a Vichy-kormány rendőrsége, és hazaárulással vádolta. Szeptemberben engedték el, de feketelistára kerültek, így az utolsó percben el kellett menekülniük Tuniszból, még azelőtt, hogy Rommel tábornok hadserege odaért volna.
„Amikor Philipp és én, 1942-ben, a német katonák elől szinte az utolsó órákban elrepültünk Tuniszból, csak egy kis mappa volt nálunk, minden hátra maradt a nagy izgalomban, a labor, a kamerám, és a negatívok is. A rue el Kachani-beli lakást többször is kifosztották, így a hátra maradt anyag is eltűnt.” - mesélte később kiadójának.
1944-ben Philippe Soupault Charles de Gaulle megbízásából Amerikába utazott, hogy egy új francia hírügynökséget hozzon létre, és a házaspár itt találkozott újra emigráns európai barátokkal, többek között Man Ray-el és Max Ernsttel. Ebben az időben nagy utazásokat tettek Dél-Amerikába is, ahol találkoztak az Argentinába menekült Gisèle Freunddal is. New Yorkba visszatérve Philipp Soupault új múzsát talált magának, így a házaspár egy jó időre különvált. Ré Soupault Max Ernst stúdióját kölcsönvéve rajzolással és újságírással tartotta fenn magát.
A háború után, az ötvenes évek közepéig, az asszony Bázelben élt, itt kezdődött újabb karrierje, ezúttal fordítóként. Lefordította németre többek között Lautrémont Maldodorját, amelyet addig lefordíthatatlannak tartottak, és amelyet a Rowolt igazgatója „konzseniálisnak” tartott. Ré Soupault, miközben Karl Jaspers előadásait hallgatta, a fotográfiához sem maradt hűtlen, megrázó fotókat készített a németországi menekülttáborok lakóiról, közben rádiójátékokat és rádióesszéket írt különböző német adók számára, amelyekért díjakat is kapott. 1968-ban filmet forgatott Philipp Soupault-val Kandinszkijról a francia televízió számára, és ez a munka egyben kezdete volt kettejük új életének is. Eltekintve a tunéziai és amerikai időktől, a házaspár soha nem lakott közös lakásban, ha Ré éppen lakást bérelt, akkor férje szállodában lakott, és fordítva. 1973-ban végül találtak egy ideális megoldást a Résidence d’ Auteuil-ben, Párizs 16. kerületében, ahol két különálló lakásban, de mégis egymás közelében éltek.
Fotói biztonságával Ré Soupault soha nem foglalkozott, hiszen számára az ötven évvel korábbi események már nem voltak fontosak. De a csoda megtörtént, az elveszettnek hitt negatívokat 1987-ben valaki felfedezte a tuniszi piacon és eljuttatta hozzá. A házaspár barátja és Philipp Soupault műveinek heidelbergi kiadója rábeszélte az asszonyt fotói megjelentetésére. 1988-ban jelent meg a Fotók a Quartier réservé-ből című album, amelynek óriási sikere után az 1994-ben a Párizs 1934—1938, majd az ezt követő években a Tunézia 1936—1940 és a Portrék 1934—1944 című albumokat is kiadták.
Ré Soupault fantasztikus fotóit a világ számos városában bemutatták már. A müncheni Literaturhausban látható kiállításon mintegy kétszázötven kép látható, amelyet Manfred Metzner, a kiállítás kurátora és Ré Soupault kiadója főként a már megjelent albumok anyagából válogatott össze.
A párizsi időkben két fontos esemény határozta meg Soupault riportjait: a Léon Blum győzelmével végződő 1936-os francia választások, valamint az 1937-es nagy világkiállítás megnyitása a Trocadéro és Tokyo Palota épületeiben. De a párizsi helyszínhez kötődnek azok a képek is, amelyeket Philipp Soupault az Ember az utcán című cikk-sorozatához készített. Csak néhány negatív maradt fenn az 1930-as évek közepéről, amelyek németországi utazásai alkalmával készültek, viszont látható a kiállításon az az 1950-ben készült sorozat, amelyet Ré a Starnbergi-tó melletti menekült táborról fényképezett, ahol az elűzött szudétanémetek éltek. Számos fotó látható még a tunéziai anyagból is, főleg azok, amelyek a Quartier résévé, a tiltott negyed lakóiról vett fel. A 19. század közepén a francia gyarmatokon (Marokkó, Algéria, Tunézia) hozták létre ezeket a „tiltott zónákat” (Marakeshben, Casablancában), ahol korlátlanul virágozhatott a prostitúció. Tuniszban ez a negyed a rue du Persan, rue Sidi-Baian szűk sikátoraiban volt, ahol a bennszülött nők teljesen el voltak zárva a külvilágtól, és Soupault-nak csak a medinai sejk különleges engedélyével volt szabad felvételeket készítenie.
Ré Soupault munkásságának súlypontját (bár mint Freund, portrékat is készített), a riport-fotó alkotta, és ebben próbálta ki a korszak aktuális fotóirányzatait, az „új látás” elveit. Egyik központi témája volt képeinek az individuum és a tömeg viszonya, ehhez a témakörhöz tartozik a választás Párizsban, az andalúziai parasztokat ábrázoló sorozat, amely közvetlenül a polgárháború kitörése előtt készült, és a mekkai zarándokokról készült felvételek is. Másik fontos témaköre az élet különös pillanatainak, a véletlennek a megragadása. Szokatlan és a legjobb értelemben modern az, ahogyan a kört, a háromszöget vagy a négyzetet a képeibe integrálta, és ahogy az aranymetszést alkalmazta. Kísérletezett a dupla megvilágítással is, aminek köszönhetően sikerült egy kivételes önarcképet is készítenie Tuniszban (1939), de még zseniálisabb az a kettősportré, amelyet Gisèle Freunddal készített 1944-ben Buenos Aires-ben. Ré Soupault soha nem „leplezett le”, és sohasem idealizált, mindig meghagyta a lefotózott embereket a maguk méltóságában. Mint Abdelwahab Meddeb írta a Quartier résérvé kötet egyik esszéjében: „Ré tekintete messze eltávolodott az egzotikus látványtól, amely az undor és a bűvölet között tétovázik. Az embernek az a benyomása, hogy egy egyezség kötődött közte és a modellek között. Ezek a képek azokat az embereket hozza elénk, akikről lemondott az élet.”