Szarka Klára

Romantikus éjszakai fényképek alkotója

Budapesti beszélgetés Barbara Yoshida fotóművésszel

Barbara Yoshida kortalan, nyugodt, mosolygós ember; azon kevesek közé tartozik, akik képesek derűt árasztani maguk körül hamis kedélyeskedés nélkül. Képzőművészeti tanulmányai után festőként és szobrászként működött, de aztán elcsábította a kamera. Ahogy mondja, szerelembe esett a fotográfiával, s ez a kapcsolat 1989 óta tart. Életeleme az utazás, s roppant módon vonzódik azokhoz a jelenségekhez, amelyek még valamilyen ősi, spirituális egységet képesek sugározni ember és természet között. Beutazta a világot Idahótól Mongóliáig, Korzikától Skóciáig, s köveket fényképezett;ráadásul éjszaka, holdfénynél. Ugyanis a legjobban a csillagos eget szereti bámulni tiszta éjszakákon. 2007-ben két alkalommal is bemutatkozott Budapesten.*

• Szarka Klára: Hogyan jutott eszébe éjszaka fényképezni? Talán a holdfénynél jobban látszik az igazság?
Barbara Yoshida: Több okom is volt rá, hogy éjjel fotózzak. Az egyik az, hogy romantikus alkat vagyok, s a holdfény a régmúlt idők óta különös, misztikus jelentőséggel bír. Éjszakai ember vagyok, imádom az éjjeleket, mert nagyon különös, varázslatos időszakok, és a fotográfiában is a spirituális hatások érdekelnek, a misztikum. Másrészt azok az állított kövek, amelyeket fényképeztem, maguk is különös jelenségek. Nem tudjuk pontosan, mire is szolgáltak, emberek állították fel nagyon régen, de nem tudjuk, mikor. Csak töprenghetünk, gondolkozhatunk rajta, hogyan és miért kerültek oda, ahol éppen vannak.
Azt hiszem, a legfontosabb szerepük a föld és ég közötti kapcsolat megteremtése volt. Ha éjjel fényképezzük ezeket, akkor a csillagok láthatóvá válnak, vagyis a földi és égi dolgok közötti kapcsolat nyilvánvalóbbá válik. És remélem, a képek ettől még különlegesebbek lesznek.
• Ha már az éjszaka és holdfény kulturális jelentéseinél tartunk, az sem elhanyagolható tényező, hogy a hold és a holdfény szinte mindenütt női princípium. S ha jól tudom, magát kitüntetetten érdekli a nőiség, a női szerep, sőt a feminizmus is.
• Pontosan. S ez volt az éjszaki fényképezés harmadik oka. A holdfény a nőiségre asszociál, s ez roppant módon fontos nekem.
• Számos ősi kultúrából szinte csak különös kövek maradtak ránk, vagyis a kövek állítása, tisztelete, szerepe nyilván nagyon is eltérő, de sok mindenben mélyen azonos egymással a föld számos pontján Ázsiától, Latin-Amerikán át Nyugat-Európáig. Ezek a kulturhistóriai mozzanatok mennyiben érdekelték, illetve mennyire törekedett arra, hogy a képeken ezeknek nyoma legyen?
• Nagyon is. Amennyire csak lehetett, kutattam ezeket a vonatkozásokat, s igyekeztem ábrázolni is. Valóban, a régiek szokásaiban a különbségek mellett nagyon sok hasonlóság is felfedezhető. Japánban a mai napig elzarándokolnak az emberek bizonyos különleges kövekhez, azt gondolják ugyanis, hogy némely sziklának különösen erős spirituális kisugárzása van. Kínában is sok helyen élnek még ezek a hagyományok s a modern zarándoklatok. Mongóliában is vannak különös kövek. A kiállításomon is szerepel az egyik. Egészen fantasztikus látvány, ugyanis egy nagy síkság közepén áll egymagában. A mai napig rendszeresen zarándokolnak oda az emberek, manapság buddhista kegyhelynek számít. Úgy látom, az emberek mindegyiknél azt tartják a legfontosabbnak, hogy ezek a különös képződmények valamilyen módon kapcsolatot képesek teremteni az ember és a természet között. Vagyis az emberiség és az univerzum között.
• Korábban azt mondta, hogy romantikus alkata folytán is vonzódik az éjszakához. Manapság igazán nem a romantika a trend. Talán nőként az ember bátrabban beszélhet érzelmekről a művészetben?
• Valóban, a romantika manapság nem tartozik az ünnepelt irányzatok közé. Ennek ellenére számomra a szív és az érzelem kitüntetetten fontosak. S nekem azt kell csinálnom, amit én érzek fontosnak. Azt viszont remélem, hogy a műveimben mindezt korszerűen, mai nyelven vagyok képes elmondani, s nem úgy, ahogyan a múltbeli alkotók tették. A romantika és a misztikum nagyon közel áll hozzám.
• Az egyik amerikai kritikus azt írta, hogy a fotóin mindig ott van az egyetemes momentum, az univerzum. A csillagos ég, a hosszú expozíció miatt bemozduló s csíkokat hagyó csillagok képében az örökkévalóság kap szót az alkotásain. Tudatos művészi gesztus volt ez, vagy inkább intuitív?
• Tudatos. Az első pillanattól fontos volt számomra a csillagos ég látványa. Ez a látvány önmagában különös jelentőségű: amikor holdfényes éjszakán valahol a szabad természetben ránk borul a csillagos ég, s csak egyedül mi vagyunk ott meg a hatalmas, végtelen ég, egyszeriben alázatot érzünk, szerények leszünk. Hiszen annyira szűkös az a kis világ, melyben létezünk, szemben a végtelen, hatalmas univerzummal. S nagyon fontos, hogy ez eszünkbe jusson, hogy legyen, ami emlékeztet rá. Azt hiszem, hogy a nyomataimon nagyon is nyilvánvaló ez az összefüggés. Éppen azt az élményt tükrözik, amelyet az ember a szabadban érez, s ennek részei a mozgó csillagok, amelyek a hosszú expozíció miatt vándorolnak a képen.
• Milyen hosszú felvételi időkre kell gondolnunk?
• A legtöbb expozícióm nyolc perc körüli, persze, az éjszakai fényviszonyok befolyásolják a felvétel készítésének körülményeit. Más, ha tiszta az ég és erős a holdfény, s más, ha felhős. A csillagos ég látványát általában nagyon szeretik az emberek a képeken is. A bemozdult csillagokról pedig többen azt hitték már, hogy hullócsillagok. Jellemző, hogy mindenki arra gondol és arról beszél, hogy a csillagok mozognak, holott a föld mozgott az expozíció nyolc perce alatt, s ettől rajzolnak a csillagok csíkokat a fényképre. Az ilyesfajta értelmezés és észlelés jól mutatja a viszonyunkat a földhöz és az éghez.
• Minden képén titkok és rejtett történetek bújnak meg, szinte provokálják az értelmezést, a mesét, ha úgy tetszik. Nem jutott még eszébe, hogy szövegeket írjon a képeihez?
• Nem. Még soha nem írtam verset sem. Ám a nézők gyakran írnak a képekről vagy a képek ihletésére.
• Nemcsak a lírával, de a zenével is rokonságot mutatnak ezek a képek. Már csak azért is, mert nem annyira racionális gesztusokkal, hanem érzelmekkel kommunikálnak.
• Ez nagyon is igaz.
• Mi indokolja a kövek iránti vonzalmát? Erejük, időtálló jellegük, az a tény, hogy a 21. század hektikusan változékony, efemer világában az állandóságot jelképezik?
• Ezek a képződmények kétségkívül itt voltak a földön már akkor, amikor mi még nem, s biztosan itt lesznek még hosszú ideig azután is, amikor mi már régen eltűntünk. Van jelenük, de folytonos kapcsolatban állnak a múlttal, s ezt a kapcsolatot meg lehet érezni, át lehet élni a közvetítést múlt és jelen között, ami nagyon izgalmas, gyönyörködtető érzés számomra. Egykor volt emberek nagy küszködéssel állították fel ezeket a köveket, gyakran hatalmas távolságokról szállították a mai helyszínükre. Egészen biztos, hogy tudatosan választották ki éppen ezeket a sziklákat, a formájuk és anyaguk miatt. Én úgy tekintek rájuk, mint a legkorábbi szobrokra.
• Ha ránézünk némelyik fotójára itt a falon, valóban kétség sem lehet afelől, hogy a kövek formájának óriási lehetett a szerepe, nagyon is fontos jelentéssel bírt. Az egyiknél egészen kézenfekvő: emberpárt formáz nagyon is valóságosan.
• Ez a szikla nagyon magas, viszont egészen vékony. Tényleg úgy néz ki, mint egy szobor az erdő közepén.
• Képzőművészként már csakis fotográfiával foglalkozik, s a negatívjairól a legmodernebb digitális technikával, valamint az egyik legszebb 19. századi módszerrel készíti a kiállítási nyomatokat.
Mit gondol a fotó jövőjéről napjaink digitális forradalmát látva?
• A digitális média, az internet sok mindent nagyon megkönnyít. Igazán könnyen és egyszerűen szerezhettem például rengeteg információt az engem érdeklő kövekről. Arról korábban is volt tudomásom, hogy a brit szigeteken sok olyan emlék van, amelyik fontos nekem, de az interneten más országokról is könnyebben tájékozódhatom. Néha egészen véletlenül veszem észre ezeket, esetleg utazási emlékképeken tűnnek fel, olyanok készítik ezeket a felvételek, akiknek talán fogalmuk sincsen róla, hogy milyen nevezetes szikla előtt fotózzák le egymást. Gyakran előfordul, hogy az emberek évszázadokig élnek együtt ezekkel a kövekkel, és a közösség szinte elfeledkezik róluk, a különös jelentőségükről. Sokfelé fedeztem fel így köveket Belgiumtól Portugáliáig. Vagyis azt biztosan mondhatom, hogy az internet nekem nagyon sokat segít, és arról is meg vagyok győződve, hogy a digitális technika a fotó jövője. Ennek ellenére imádom a filmet, nagyon jó érzés, hogy van negatív a birtokomban. Utána persze ezt a negatívot sokféleképpen lehet használni. Mindig beszkennelem a negatívjaimat, hogy készíthessek a képekről digitális printeket.
• Ezen a tárlaton a fotók csaknem fele viszont egy több mint százéves sokszorosítási technikával készült.
• Így van. A fotogravűrt azért szeretem, mert a legszebb művészi hatások érhetők el vele, hihetetlen finomságokat képes visszaadni. A modern nyomtatási technikák is képesek nagyon jó eredményekre, de nem tudjuk, hogy mennyi ideig őrzik meg az anyagukat. Mindig kompromisszumokat kell kötni, de ha igazán jó tintát és papírt használunk, ezek is exkluzív nyomatok lesznek. Tehát szeretem az új eljárásokat, meg a régieket is. Izgalmas kísérletezésnek tartom a nyomatokkal való foglalkozást.
Éppen a múlt héten voltam egy érdekes bemutatón New Yorkban, a nyomtatás és sokszorosítás volt a téma, s igazán különleges számítógépes nyomtatáshoz való japán papírokat láttam. Folyton fejlődnek a tárgyi eszközök és szoftverek is, engem ez mind roppant módon érdekel.
• A régi és új, múlt és jövő még a felhasznált fotótechnikában is együtt van.
• Na, ez egyáltalán nem tudatos gesztus.
• Mikor és miért készül színes kép, és mikor monokróm?
• Jobban kedvelem a fekete-fehér filmet, s a nyomatokon alkalmazott enyhe kékes árnyalat jól fejezi ki az éjszaka hűvösebb, borzongatóbb hangulatát. Vannak olyan éjszakák, amikor olyan ragyogó a holdfény, hogy a fotón szinte nappali fénynek látszik. Olyankor egy kicsit sötétítek a képen, de ezeket a felvételeket szeretem a legjobban, mert ezek a legtalányosabbak. Teliholdkor egyébként mindig szoktam képeket készíteni, miután viszonylag ritkán van, s ha felhős az ég, akkor nem is lehet fényképezni. A teliholdas éjszakát nem lehet kihagyni.
Vannak persze színes képeim is, egyszerűen azért, mert nem lehet folyton csak éjszaka fényképezni. Sajnos. Visszatérve még az előbbi témára, nagyon jó, hogy a munkámban használhatom a sokféle digitális effektust, módosító eljárást.
• Magamban kisebb elméletet építetem a nevére: Barbara Yoshida — nyugat és kelet összekapcsolódásáról, a filozófiai megközelítések iránti hajlamáról. Vannak ázsiai felmenői?
• Egyáltalán nincsenek, egy japán férfival házasodtam össze, innen a Yoshida. A szüleim az Egyesült Államokban születtek, én is az USA észak-nyugati részén nőttem fel, Idahóban, de már több mint harminc éve New Yorkban élek.
• Nem igazán közel a természethez...
• Nem igazán, pedig számomra nagyon fontos ez a kapcsolat.
• Úgy tudom, hogy több amerikai nemzeti parkban fotózott, s részt vesz egy művészeti programban is, amelyet a nemzeti parkok szerveznek. Vagyis azok közé tartozik, akik felelősséget éreznek a környezetünk jövője iránt. Mit gondol, van esélyünk arra, hogy megmentsük a földünket?
• Attól félek, hogy csak az elején vagyunk egy aggasztó folyamatnak. Egyre gyakoribbak az extrém időjárási jelenségek, nálunk is egyre pusztítóbb tornádók keletkeznek. Nagyon remélem, hogy sikerül visszafordítani a kedvezőtlen folyamatokat, de biztosan nagyon sokáig fog még tartani. Vannak biztató jelek, hiszen az ózonlyuk növekedését is sikerült megállítani, bár a kedvező folyamatok ezen a téren is csak nagyon-nagyon hosszú idő alatt képesek az eredeti állapotot visszahozni.
Nagyon is aggódom a természet gyönyörű jelenségei miatt, nagyon fontos nekem az élővilág minden mozzanata, ezért is vettem rész mindig nagy lelkesedéssel a nemzeti parkok programjaiban. Pedig gyakran egészen kezdetleges viszonyok között dolgoztunk, apró kunyhókban laktunk áram és folyóvíz nélkül. Mégis óriási élmény volt látni, hogy micsoda gyönyörű helyeink vannak még ma is. Nagy híve vagyok a nemzeti parkoknak, hatalmas szerepük van a természeti egyensúly fenntartásában. Nemcsak az Egyesült Államokban, mindenütt a világon. Egyébként szakmailag is nagyon sokat profitáltam a nemzeti parkokban töltött napokból. Sokat megtanultam a természeti jelenségekről, az időjárás optikai vonatkozásairól, s ezt az utazásaim során folyton hasznosítom.
• Magyarországon számos kiváló női fotós működött szinte a kezdetektől, s a kortársak között is remek fotóművészek kerülnek ki a női nemből. Régóta izgat a kérdés, mi lehet ennek az oka? Egy alapvetően technikai eszközzel folyó alkotói munka hagyományosan inkább férfiügynek számítana. Mit gondol, talán a nőkben van valamilyen különös érzékenység a világ megfigyelésére?
• Ez a kérdés úgy is feltehető volna, miért hagytam abban a festészetet és a szobrászatot, s miért fényképezem kizárólag? Nem tudom igazából. Bizonyos dolgokat nem bírok másképpen megfogalmazni, egész egyszerűen ezért kell fényképeznem. Azt hiszem, a nők a művészet minden ágában remekül képesek működni, csak eddig a férfiak nagyobb figyelmet kaptak.
• Amerikai létére sokat utazik és szerepel Kelet-
Európában. Honnan ez a különös érdeklődés?
Vannak itt barátai, vagy esetleg kelet-európai ősei?
• Nem, a dolog egészen egyszerű. Volt egy kiállításom Lengyelországban, aztán meghívtak a litván fotófesztiválra, ugyanis a litván szervezők eljöttek a houstoni Fotofestre,
s ott megismerkedtünk. New Yorkban pedig
H. Szilágyi Mártával, a budapesti Plain-Art Fesztivál főszervezőjével kerültem kapcsolatba, így mutatkozhattam be Magyarországon. Kelet-Európát nagyon izgalmas helynek tartom, fejlődik és változik. Úgy látom, nagy lehetőség előtt áll ez a térség, az elején vannak valaminek. Persze, általánosítok, de úgy érzem, itt még minden jóval nyugodtabb. Talán nem olyan nehéz és zaklatott az élet, mint az USÁ-ban, mint New Yorkban. Mintha itt az emberek nyitottabbak volnának.
• Belekezdett-e már újabb munkába, újabb témába?
• Még az állított kövekkel kapcsolatos projektemet készülök befejezni, szeretnék minél több helyre elmenni; Afrikába feltétlenül. Skóciába is vissza kell mennem, s el szeretnék utazni megint Kínába. A lehető legtöbb helyre, ahová csak lehet. Nagyon sok érdekeset hallok az emberektől az utazásaim során, ötleteket, tanácsokat adnak, s ezek újabb utazásokat eredményeznek. Az a tapasztalatom, hogy az emberek mindenütt nagyon kedvesek és segítőkészek, teljesen függetlenül a kultúrától és politikai berendezkedéstől. Ha lehet, elkerülöm a nagy városokat, és a helyiektől igyekszem beszerezni az információkat. A kedvencem Skócia, sok barátot szereztem ott, de Ázsiát is nagyon szeretem. Már sok alkalommal jártam Ázsiában, s nagyon jók a tapasztalataim annak ellenére, hogy Japánon kívül mindenütt nyelvi nehézségeim voltak. Hiába tanultam meg néhány mongol szót, természetesen szükségem volt helyi segítőre is, Kínában hasonlóképpen, s ez bonyolult szervezőmunkát igényel, de megéri. A legközelebb a szívemhez Skócia és Japán áll.

(Köszönet Kóczán Zsófiának az interjú készítésében
nyújtott segítségéért.)

A kollekció ősbemutatója 1991-ben, a Műcsarnok Dorottya utcai kiállítótermében volt. 2005 őszén az Orosz Kulturális Évad keretében Pécsett újból bemutatták az anyagot, igaz, akkor egy szűkebb válogatásban. A legutóbbi tárlat Szergely Eisenstein a kinemato-grafikus címmel a Budapest Galéria Kiállítóházban volt látható 2007.ápr. 11 - máj. 13. között.
Grace Glueck: A Legendary Filmmaker, But Without His Camera. The New York Times, 2000. márc. 3. online: www.query.nytimes.com
Szilágyi Ákos: A toll démona, in: Filmvilág, 2006/1. 28-36.o.
A Daniel Langlois Alapítvány jóvoltából a világhálón teljes terjedelmében megcsodálható Eisenstein idézett, gyermekkori (1914-es) rajzkönyve: www.fondation-langlois.org