Több mint másfél évtizeddel a budapesti ősbemutató után idén tavasszal ismét a fővárosban volt látható Eisenstein közel száz, az úgynevezett Akcsurina-gyűjteményben megőrzött rajza. A tárlaton – a régvolt premieren megismert képek mellé – két újabb, eddig nem ismert alkotás is a falra került.
A kiállítással egy időben, a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg a Szergej Eisenstein, a rajzoló rendező című album, amely a gondosan (meg)őrzött, a kilencvenes évekig zárt dossziéban fekvő gyűjtemény 94 grafikai lapjának történeti és tartalmi vonatkozásaiban végez „mélyfúrásokat” a gazdag és szerteágazó életműben. Az egyedülálló kollekció létrejötte Eisenstein egykori munkatársának, a festőművész, filmplakát- és jelmeztervező Ligyija Ivanovna Naumova (1902–1986) gondoskodásának, kvalitás-érzékének és Eisenstein iránti tiszteletének köszönhető. Az évtizedekig rejtegetett alkotásokat elsőként Naumova unokahúga, a gyűjtemény örököse: Szvetlana Zsarova-Akcsurina mutatta be a világnak.
Naumova 1942-ben került a Rettegett Iván forgatására, ahol kezdetben tervezőasszisztensként, majd Vszevolod Voinov főtervező 1943-ban bekövetkezett halálát követően, főjelmeztervezőként dolgozott.
Az album kísérőszövege és a válogatott kordokumentumok — a forgatás során írásba foglalt csípős hangvételű instrukciók, majd a későbbi évek meleg, baráti levelei — mutatják, hogy az „előléptetéssel” párhuzamosan Naumova Eisensteinnel való kapcsolata is egyre meghittebbé, bizalmasabbá vált. Ebben a diskurzusban a személyes találkozásokon és levelezésen túl, a rendező a rajz segítségével közölte, pontosította elképzeléseit. Az egyre közvetlenebb hangú leveleket kísérő toll és színesceruza-rajzok nem csak jelmezötletek, vagy az egyes karakterek jobb megértését szolgáló rendezői skiccek csupán: jelentős részük capriccio, groteszk erotikával áthatott alkotás.
Eisensteinnek lételeme volt a rajz: gyermekkorától fogva ezekkel, illetve ezekben mesél, kérdez, fecseg, dühöng, nevet, „agitál”, gondolkozik, vitatkozik, utasít, szórakoztat. Mindennek ismeretében a számok talán nem is meglepőek: csak az Orosz Művészeti és Irodalmi Állami Archívum közel ötezer rajzát gondozza, egyes vélemények szerint, a fennmaradt alkotások száma akár tízezerre is tehető.
Eisenstein — rövid idejű mérnöki tanulmányaitól eltekintve — soha nem tanult rajzolni, amihez talán egy korai kudarc is hozzájárult. 1915-ben, az elkényeztetett fiú, büszke édesanyja kíséretében bemutatta néhány rajzát Nyikolaj Tirsának, a Szentpétervári Művészeti Akadémia rajzprofesszorának. A szaktekintély, végignézve a rajzokat, úgy ítélte meg, hogy Eisensteinnek nincs affinitása a képzőművészethez. A professzor véleményét, úgy tűnik, nemcsak Eisenstein pályája cáfolja, de az utókor sem nagyon osztja.
A könyv borítóján az 1925-ös Patyomkin páncélos legendás lépcsőjelenetének pillanatképét a 16 éves Szerjozsa comics-teremtményei „nézik”, veszik körbe: fáradt (részeges?) katonák, bohóc, csodálkozó asszonyság, széllelbélelt fickók. Vidámságuk hangsúlyos ellenpontot képez a Patyomkin drámai hangulatával, mégis, alaposan szemügyre véve, világos: nem szentségtörés az, amit látunk.
A véres odesszai felkelés menekülő alakjainak dinamikája jelen van a gyerekvilág szereplőinek karaktereiben. A finom, lendületes rajzokat nézve feltűnő, hogy Eisenstein már gyerekkorában úgy látta és mesélte el a világot, ahogyan később filmrendezőként: látszólag ellentétes elemeket helyezett egymás mellé (lásd filmjei éles vágásait), vagy állati és ember alakokat olvasztott egymásba (átúszások). Ezeknek, valamint a további párhuzamoknak, „áthallásoknak” az eredményeként az albumban egymás közelében elhelyezett gyermeki-capricciók és klasszikus filmképek különös, eddig nem tapasztalt párbeszédbe kezdenek.
Hasonlóan érdekes viszony figyelhető meg az Akcsurina-lapok és az ifjúkori ötletek témaválasztása között. Az izgága alakok között fel-feltűnnek a rendező számára oly kedves és gyakran ábrázolt típusok: a bohóc a plazmaszerűen megnyúlt végtagokkal lebegő figurák, a görög mitológia átlényegített szereplői, különös, fantasztikus zoomorf-teremtmények.
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon a gyűjtemény pajzán és erotikus történeteinek, jeleneteinek esetében is fennáll-e a fentiekhez hasonló viszony? A válasz, igen. Mind a Rettegett Iván-ciklushoz tartozó vázlatok, mind pedig az önálló rajzok leíró jellege, tematikája, esetenként az alakok formaadása, az 1910-es évek vaskos paródiáinak vagy épp ellenkezőleg: táncoló, éteri „plazma-teremtményeinek” elmékét őrzik.
A ciklushoz készült Maljuta…jelmeze!-inek kíméletlen jellemábrázolása mögül éppúgy elővillannak az egykori Grandville-i parafrázisok, mint például a Kompozíció 2 esetében a gyermek mitológia-szkeccsei (utóbbiak talán Daumier Histoire Ancienne-sorozatának szellemében készültek). A gyermeki mesélőkedv alapjaira a felnőttkor tudásával, tapasztalataival, szenvedélyeivel megterhelt, összetett világ épült.
Miközben az albumnak az eisensteini vizuális univerzum fejlődését, belső összefüggéseit feltáró reprodukcióit lapozgatjuk, az „értelem” is megerősítést kap. Geréb Anna alapos, áttekintő, ugyanakkor olvasmányos írásaival az új felismeréseken túl, a szakma felé is üzen: Eisenstein grafikai életműve további kutatásra vár!
A kollekció ősbemutatója 1991-ben, a Műcsarnok Dorottya utcai kiállítótermében volt. 2005 őszén az Orosz Kulturális Évad keretében Pécsett újból bemutatták az anyagot, igaz, akkor egy szűkebb válogatásban. A legutóbbi tárlat Szergely Eisenstein a kinemato-grafikus címmel a Budapest Galéria Kiállítóházban volt látható 2007.ápr. 11 - máj. 13. között.
Grace Glueck: A Legendary Filmmaker, But Without His Camera. The New York Times, 2000. márc. 3. online: www.query.nytimes.com
Szilágyi Ákos: A toll démona, in: Filmvilág, 2006/1. 28-36.o.
A Daniel Langlois Alapítvány jóvoltából a világhálón teljes terjedelmében megcsodálható Eisenstein idézett, gyermekkori (1914-es) rajzkönyve: www.fondation-langlois.org
|