A Paradicsom egy sértetlenül boldog világ idillje. E lelkünk mélyén élő, vágyott világ képi megfogalmazása a képzőművészetben évszázadok óta a kert. Sabine Schulze kert-témából rendezett kiállításán a belépőt a Städel Múzeum állandó gyűjteményének egy darabja, egy felső-rajna-vidéki mester Paradicsomkertecskéje (1410–20 körül) fogadja.1 Az e festmény köré épített, több mint kétszáz művet bemutató kiállításon ikonográfiai szempontból érdemes ebből a késő-középkori Paradicsom-ábrázolásból kiindulni – ahogy azt a kiállítás tervezésénél Schulze is tette.2 A néhány kortárs mű ezen a századokat felölelő tematikus kiállításon korunk szemszögéből közelíti és jeleníti meg a Paradicsomot.
A felső-rajna-vidéki, középkori mester oromfogas kőfallal körülkerített kertje rendezett, harmóniát és gondtalanságot sugall. Körülkerítettsége lényeges, hiszen ez emeli ki a mindennapok fáradalmai közül, teszi védetté e belső világ idilljét a külső világ veszélyeivel, félelmeivel és szenvedéseivel szemben.3 A fehér kőfal mögött az égbolt absztrakt, kék háttere időtől és konkrét helytől függetlenül, azok kontextusából kiemelve, öröknek tünteti fel a Paradicsomot.
A botanikus pontossággal ábrázolt virágok és fák közt, amelyeknek el nem hervadó pompájában is az örökkévalóság ölt testet, a természettel összhangban tűnnek fel az alakok: a könyvet olvasó Mária, az átlátszó tisztaságú kútból vizet merítő, illetve a kötényükbe érett gyümölcsöt szedő asszonyok, a cimbalmot pengető gyermek Jézus, egy fácska tövében a megkötözött Lucifer, valamint a fűben üldögélő, karjára támaszkodó és elmélázó Mihály arkangyal.
Ezzel szemben a kiállítás emeleti termeinek sorába lépve, Thomas Struth nagyméretű fotóján a vadon burjánzó és kaotikus brazil őserdő tárul fel előttünk a Paradicsom 24. képeként (Sao Francisco de Xavier, 2001). Ebben az őserdőben az elszáradt, megbarnult és lehullott pálmalevelek kézzelfoghatóvá teszik az elmúlást. A középkori táblán öröknek tűnő Paradicsomkertecskétől eltérően Struth Paradicsomában szó sincs örökkévalóságról: korunkra jellemzően épp a pillanatnyiság kap hangsúlyt. A helyszín is konkrét. Friedrich-Sander megfogalmazásával élve, Struth az „itt és most“-ban próbálja megtalálni és megragadni a Paradicsomot.4
A Paradicsom új képei fotósorozathoz – melynek egyik darabja a brazil őserdő képe – a német kortárs fotós több éven keresztül, a világ különböző kontinensein készített felvételeket a civilizációtól még érintetlen természetben. A természetnek, a vadonnak ebben a zabolázatlanságában egyrészt a szabadság jut kifejezésre, másrészt a „paradicsominak” titulált érintetlenségében ott rejlik korunk kritikája is a természettel kíméletlenül bánó, pusztító emberiségre vonatkozóan: Paradicsom csak ott lehet, ahova ember még nem tette be a lábát. A Struth fotóján oly impozánsan elénk táruló Éden-kertbe belépnénk, de megtorpanunk: a mohával borított, sűrűn álló fatörzsek, lelógó indák és pálmák közt az aljnövényzet is olyan dús, a páfrányoktól által oly sűrűn benőtt, hogy valójában egy lépést se tehetünk. Nincs kitaposott ösvény, sem járható csapás. Az extrém közeli nézet és a felvétel hatalmas méretei a nézőt is mintha e dzsungel közepébe zárnák. Tekintetünk sem az ég, sem pedig az őserdő áthatolhatatlan sűrűje felé nem talál kiutat.
A természetből kirekesztve, ugyanakkor annak foglyaként, magára hagyatottan és kiúttalanul állunk Struth Paradicsoma előtt. Míg a középkori mester falakkal zárja el előlünk, Struth a vadon sűrűjével állít meg minket az elvesztett Paradicsom „bezárt kapui” előtt.
Újra egy pillantást vetve a 15. századi Paradicsomkertecskére, elgyönyörködhetünk gazdag és viruló vegetációjában. A táblán huszonnégy különböző, virágba boruló és gyümölcsöző fa, illetve növény látható. Erre felel a kiállítás ugyanazon kiállítótermének egyik oldalsó falán Peter Fischli és David Weiss Projekció 3 (Virágok, 1998) című művével. Diaképeiken édenkertbe illő, hatalmas méretű, érett gyümölcsöket, például szamócákat és színpompás virágokat vetítenek ki – ezekkel csalogatják a látogatókat „paradicsominak” tűnő kertjükbe. Tekintetünket nehezen tudjuk levenni a több méteres vászonról, ahol két diavetítőből egymásra montírozott, folyamatosan váltakozó, felsejlő majd elhalványuló, egymásba mosódó képsorozaton békaperspektívából, egészen közelről tűnik fel óriás méretekben egy mesebeli vegetáció. A mű varázslatos hatását többek között kettős megvilágításuk adja: az ebből adódó optikai ambivalencia, az élénk színek szemet gyönyörködtető parádéja, valamint a bámulatba ejtő és eltúlzott méretek, és végül, de nem utolsósorban a felvételek gyors és folytonos váltakozása, az ami nem teszi lehetővé a motívumok felismerését, megragadását. Az állandóság hiánya azt az érzést kelti bennünk, hogy mindez illúzió. Döbbenettel veszünk részt ebben a varázslatban, ami a banálist, a legközönségesebb gyümölcsöket és növényeket változtatja – a szemünk láttára, érzékelésünkkel játszva – különlegessé. Persze felmerül a kérdés, hogy mennyiben ámítás, mennyiben illúzió ez a Paradicsom? Fischli és Weiss ugyanakkor arra is utal, hogy a Paradicsom nem csak a távoliban és egzotikusban keresendő, hanem fellelhető a hétköznapiban is.
Végül a megsebzett gyógyításával, az elvesztett Paradicsom visszaállításának gondolatával találkozunk Jeff Wall művében. Fiatal karóval megtámasztott fácskája (2000) – ahol a gyenge hajtást egy darab gézszalaggal kötötték ki – mindenekelőtt a sérülékenységet tudatosítja bennünk. Az ember, csakúgy, mint az eddig megszemlélt műveken, önmaga nem tűnik fel, óvóintézkedésével mégis jelen van, beavatkozik a természetbe. Mintha ennek a fiatal fának az elültetésével és megtámasztásával kísérletet tehetnénk arra, hogy a mai korunkra már sokféleképp megerőszakolt, nagyrészt elpusztított természetet visszaállítsuk eredeti, tökéletes, „paradicsomi” formájába. Mi ez a bennünk élő remény? Van-e visszaút az elveszett Paradicsomba?
Feltűnik, hogy Wall fotójának relatíve kis mérete és főként közeli nézete személyessé és bensőségessé teszi kapcsolatunkat ehhez a törékeny fácskához, amelyhez így mintha egészen közel hajolnánk. Innen nézve ez a kis hajtás, miután a képfelület egészét uralja, sokkal monumentálisabbnak tűnik, mint amilyen valójában. A fotós fókusza is egyértelműen a fácska motívumára esik, amely élesen rajzolódik ki a háttér elmosódó gyepje előtt. Mindehhez a kompozíció drámaisága járul, ahogy a hajtás két ága a zöld gyep absztrakt mezeje előtt kifeszül.5 Ebben a törékeny, mégis monumentális, életerőtől pattanásig feszülő fácskában rácsodálkozhatunk a természet erejére és csodájára. A karóval megtámasztott, fiatal és gyenge fácska hajtása így válik Wall megközelítésében életfa-szimbólummá és az újjászületés ígéretévé.
Korunk képei már korántsem hermetikusan elzárt kertként (latin kifejezéssel élve, „hortus conclusus”-ként) tüntetik fel a Paradicsomot, mint ahogy azt fallal védve és körülzártan, a földi szférából mintegy kiemelve ábrázolta egykoron a 15. század eleji mester. Földi létünkhöz, mindennapi környezetünkhöz mára helyben és időben közel került a Paradicsom ideája. A ma embere az „itt és most”-ban keresi azt, ahogy Struth teszi egy-egy fotójával, amikor a Paradicsomot földrajzilag adott kontinenseken lokalizálja. Fischli és Weiss illúzióként tünteti fel a Paradicsomkertet, illetve a banálisban próbálja megláttatni. Jeff Wall pedig ahhoz a felismerésre próbál minket juttatni, hogy e bennünk élő idill törékenysége, sérülékenysége és sebzettsége ellenére higgyünk annak újjászülető erejében.
1 A kiállítás második állomása 2007. április 5-től július
8-ig a müncheni Lenbachhaus. Cikkemben nem térek ki a kert-téma a kiállításon bemutatott, más aspektusaira, így például a reneszánsz botanikus szemszögére; a barokkban az élvezet és szerelem kertjeire; a romantikusok kert- és tájábrázolásaiba rejtett vágy metaforáira vagy a kertábrázolások pszichés aspektusaira a 19. század fordulójától, amely az intim kertrészletekben és a rejtett, hátsó udvarokra nyíló képekben a lélekre nyitott rálátást.
2 A kiállítás szervezéséről 2006. november 24-én beszél- gettem Mareike Henniggel.
3 Az óperzsa nyelvből származó Paradicsom kifejezés,
a pairi-dae´-za magyarra úgy fordítható, hogy „körülkerített”. Lásd: Peter Cornelius Mayer-Tasch és Bernd Mayerhofer: Hinter Mauern ein Paradies, Frankfurt-Leipzig, 1998, illetve a kiállítás katalógusában Klaus Börner Paradiesgärten című cikkét: Gärten: Ordnung-Inspiration-Glück. Städel Múzeum, Frankfurt am Main, 2006, 291.
4 Silke Friedrich-Sander: Thomas Struth. In: Kiállítási katalógus, 380.
5 Silke Friedrich-Sander: Jeff Wall. In: Kiállítási katalógus, 260.
Ismeretlen mester
Paradicsomkertecske, 1410–20 k.
Peter Fischli és David Weiss
Projekció 3 (Virágok), 1998
Jeff Wall
Fiatal karóval megtámasztott fácska, 2000