Hogy recenzióm címében Michael Foucault tanulmányaira (pl. Önmagunk megírása, Az önmagaság technikái) utalok, az nem véletlen, hiszen Drozdik Orsolya gondolkodásmódja, könyvének és művészi hitvallásának koncepciója – még ha maga a szerző nem is vallaná be – nyilvánvalóvá teszi a francia szerző hatását. Éppen az Individuális mitológia című könyvében megjelenített én összetettsége, problematikussága hívja elő a megírás sine qua non-ját: Drozdik Orshi énjének, elsősorban művészetében kifejeződő és összegződő, egzisztenciálissá lényegített variációit. A sokrétűségre és a variánsokra építő attitűd a művészeti alkotásokban széles és összehangolódó értelmezési mezőre nyílik: a dokumentum, a vallomás, a visszaemlékezés, a korszak és művészettörténeti kritika, a műelemzés- és értelmezés, a biográfia naplószerű egyveleget alkot, s így az ismétlődések, átfedések gyakrabban fordulnak elő, mint egyetlen műfajt követő írásmód esetében. Azonban a főcím – Individuális mitológia – lefedi ezt a középpont nélküli, a szabadon áramló gondolatokat követő írásmódot, ahogy az egyes terminus technicusok önkéntes használatát is.
Mondanivalóm azonban nem is a könyvben (és ugyanakkor élet/műv/ében is megalkotott individuális mitológiájában) megjelenő művészettörténeti, írás és koncepcióbeli, verifikációs vagy egyéb szempontok alapján felvethető problémák kritikájára épül: megpróbálom szövegét úgy olvasni és értelmezni, mint egyfajta művészesztétika megjelenítését. Mert tagadhatatlan, hogy egy tudatosan körvonalazott művészesztétika kialakítását követheti nyomon a könyv olvasója, amely hozzájárul Drozdik Orshi megkérdőjelezhetetlenül jelentőssé lett művészetének (meglévő és leendő) interpretációihoz. Még ha – a nőművész művésznő által (el)várt – komplex értékelő értelmezés késik is.
A könyvben beszélő szerző azonos Drozdik Orsolya képzőművésszel, aki nagyon erős, affirmatív állításokkal írja le művészi életútját és ars poeticáját. A tudatosság, a következetesség és a megszakítatlanság azok a fogalmak, amelyekkel leginkább jellemezhető ez a folyamat. Életművének létrehozásában tudatosan követi a gender központú kanonizációs korrekció elvét, művészetében pedig a konvenciók megbontását és – a legszorosabban vett, a testet is totálisan alkalmazó – énjének középpontba állítását. „Önábrázolásom nem szokványos önarckép, mert a testi-szellemi, nemi létezésem egészére összpontosít.” (153.o.) – írja.
A hangsúlyos kritikával összefonódó korrekciós törekvést a szerzőben megfogalmazódó hiányérzet váltja ki, egy űr kitöltésének igénye, amely műveinek a művészeti fősodorba történő elhelyezésére irányul: „Az alábbiakban saját művészettörténet-írással kapcsolatos tapasztalatom leírásában alkalmazom a konceptuális magatartást, a posztmodern és – ezen belül a – a feminista kritikai módszert. Tanulmányomat művészetem értékelésének, az értékelés elmaradásának kritikája és a nőnézőpontom hangsúlyozása mellett művészetem helyesebb megítélése érdekében is írom, és azért is, hogy bizonyítsam, annak legmélyebb gyökerei a kelet-európai (konceptuális és más) művészet kritikai elemeiből táplálkoztak.”
(143.o.) Ezt a kanonizációs törekvését részletes, alapos dokumentációra alapozza, amely nem kizárólag saját műveit, hanem – főként az 1970-es és ’80-as évek – kortárs magyar művészeti törekvéseit és eredményeit, a tiltottságból, illetve megtűrtségből származó mozgalom jellegét is bemutatja. Megfontolandó a köztudatban általában még mindig meglévő és ható – magyar, illetve kelet-európai ’megkésettség’ kritika is: „[az 1970-es években] Fotómunkáim központi koncepciója saját testem értelmezése, én magam és az újrajátszott önmagam volt. Önkeresésemet nemi identitás keresésével terheltem. A kortárs nyugati nőművészek performanszaiban ez idő tájt felvetődött ugyan a gender-kérdés (…), de az ő munkásságukról akkor Magyarországon nem tudtunk, legalábbis én nem.” Mindezt összekapcsolja a művészetről szóló diskurzusra vonatkozó bírálattal – pl.: „A konceptuális művészet genderközpontú törekvéseit kevésbé vagy egyáltalán nem elemezte a hetvenes évek művészettörténete.” (82.o.) –, de nem csak egy-egy helyet, hanem könyvének alaphangját is meghatározza ez a kritikai írói és művészi beállítódás.
Mindemellett – művészi programjából adódóan – Drozdik Orshi még két lényeges témához tér vissza ismétlődően. Az egyik a nő(i) lét megjelenítésének és kifejezésének lehetőségei a képzőművészetben, a másik pedig ennek lehetséges (vagy lehetetlen) beírása a művészettörténeti diskurzusba. Művészeti és léttematizációja szoros kapcsolatban állnak egymással a középpontba állított szubjektum és szubjektivitás alapján. A saját test alkalmazásával megszülető művészi kísérletei és alkotásai azonban általános érvénnyel világítanak rá az emberi viszonylatok disszonanciáira, amelyeket különböző módon újra és újra alkotásainak – és könyvének is – tárgyává tesz. A művészi önfellelés és önelvétés határait járja be mindazzal, ahogyan tudatosan vallott feminista beállítódása kölcsönhatásba lépteti egymással életét és művészetét. Mellőzve a feminizmus kategóriájára rárakódott különféle árnyalatokat, irányzatokat, korszakokat, Drozdik Orshi megélt, újragondolt tapasztalataiból, valamint saját érzékenységéből vezeti le ezt a fogalmat; vagyis: a megnevezésre akkor talál rá, amikor alkotásai már – belső indíttatás alapján – régóta ezt az irányvonalat követik, csak épp az elnevezés és a kortárs feminista törekvések ismerete nélkül. Amiképpen műveiben is a lehetséges női identitások sokféleségében meghúzódó azonosságot kutatja, és mindezek során az alkotó nők kibontakozásának akadályait, úgy írásában is ennek megfogalmazását helyezi előtérbe.
Nem kisebb kérdésre keresi és ad választ, mint a különböző történetírások (művészeti, irodalmi, történelmi) dilemmájára: mennyiben létezik az, ami pusztán van, megtörtént, de írásban nem örökítették meg, nem helyezték el a hagyományban, nem sorolták be egy meglévő kanonikus rendszerbe? Mivel művészi tapasztalataira hivatkozva kénytelen tagadni, hogy bármiféle létmóddal elismerné a társadalmi vagy történeti környezet a nem dokumentált, nem-beírt művészeti alkotásokat, így Individuális mitológia című könyve egyben kísérlet a kanonizációs beírásra. („Én ezt a nyilvánvaló értelmezést soha nem akartam kimondani, mivel arra vágytam – mint minden művész –, hogy megszületik majd egy olyan tanulmány, amely művészetemet mélyrehatóan értelmezi” /79.o./)
Drozdik Orshi (művész)esztétikája nagyon határozottan húzza meg a szubjektumot nőként középpontba állító, a hagyományos formákat és gondolkodásmódot radikálisan felbontó, de mindenképpen autentikus és független művészet és (nő)művész-lét körvonalait. Természetesen lehet vitatkozni arról, hogy miként írja meg és be ez az esztétika önmagát, de hogy ezen túl – objektív és körültekintő művészettörténet-írás esetén – könyve nem hagyható figyelmen kívül, az kétségtelennek látszik.
