Christian Boltanskival a rue des Beaux-Arts kis kávéházában, a La Charrette-ben beszélgetünk. Innen csak egy lépés az École des Beaux-Arts, ahol délután órát tart.
• Cserba Júlia: Útban idejövet azon gondolkodtam, milyen furcsa lehet, hogy ön, aki sohasem részesült iskolai keretek közt művészeti képzésben, most tanárként látogatja a Képzőművészeti Főiskolát.
• Christian Boltanski: Tényleg sohasem jártam művészeti iskolába, sőt tizenhárom éves koromtól más iskolába se. Hát ez lett a büntetésem: elhagytam az iskolát, az iskola pedig utolért engem. De komolyra fordítva a szót, nagyon szeretek itt tanítani. Annál is inkább, mivel az École des Beaux-Arts az egyetlen haszon nélküli iskola, a többi egyetem mind képez valamire. Itt órákon keresztül lehet beszélgetni az ég színéről vagy hogy létezik-e Isten. Az École des Beaux-Arts azon ritka helyek egyike, ahol teljes a szabadság és a gyakorlati haszontalanság.
• Azt már tudom, hogy nem volt jó diák, de milyen tanár? Mit oktat a hallgatóinak?
• Azokat a kérdéseket vitatom meg velük, amiket magamnak is felvetek. Tulajdonképpen nem előadásokat tartok, hanem beszélgetünk, néha hárman, néha tízen.
• Pályája kezdetén festő volt, a közelmúltban szobrászként nyerte el az igen tekintélyes japán „Praemium Imperial”-díjat. Ön minek tartja magát ?
• Mivel nem szavakkal fejezem ki, amit akarok, nem író vagyok. Ezért azt mondom magamról, hogy festő és szobrász vagyok.
• Nem pontosabb, ha azt mondjuk, hogy „plasticien”, kortárs képzőművész?
• Semmiképpen sem. Nem szeretem ezt az elnevezést, mert túl modern, márpedig én a tevékenységemet nem tekintem modernnek, egyszerűen annak felel meg, amit évszázadokon át gyakoroltak. Tradicionális művész vagyok és nem kortárs, hanem a múlt század,
a huszadik század festője, szobrásza.
• 1984-ben egy interjúban ezt nyilatkozta:
„…és mégis, a művészet marad az, ami a legjobb ebben a szörnyű világban. Az egyetlen kiút számomra, otthon maradni, körbe-körbe járni, vakarni a padlót és szép képeket nézni.” Ha akkor ilyennek látta a világot, mit mond most?
• Azt, hogy szeretek élni. A világ tele van tragédiákkal, katasztrófákkal, amik természetesen nem hagynak érintetlenül, de a hétköznapokat optimistán élem meg. Ez a két dolog nincs ellentmondásban egymással. Örömömet lelem az evésben, ivásban, sétában, ugyanakkor tudatában vagyok annak, hogy bárki bármikor megölhet. Nem azért, mert az ember gonosz, hanem azért, mert ez az emberi természet. A körülmények döntik el, hogy ez felszínre tör-e vagy sem. Bárki képes megölni a szomszédját, megölni reggel egy gyereket, és megölelni este egy másikat. De ez nem gátol meg abban, hogy optimista legyek. Proustnak van egy szép története, amit nagyon szeretek: egy férfi elveszíti a feleségét, és annyira boldogtalan, hogy a barátai félnek, hogy öngyilkos lesz. Ezért elhatározzák, hogy segítenek őt kihúzni az elkeseredettségből. Kiviszik sétálni egy kertbe, ahol a férfi egyszer csak felkiált: nézzétek, milyen szép virág, aztán, hogy milyen csodálatosan süt ma a nap… egyszóval elfelejtette a tragédiáját. Az a szerencsénk, hogy tudunk felejteni. Azért vagyunk képesek túlélni bizonyos dolgokat, mert képesek vagyunk felejteni.
• Azt mondja, szerencse, hogy tudunk felejteni, miközben szinte teljes eddigi munkája a felejtés ellen irányul. Nincs ebben valami furcsa ellentmondás?
• Az igaz, hogy a munkáim legnagyobb része az emlékezéshez kötődik, ez egy évtizedek óta tartó harc, de nem az uralkodásért folytatott harc. Az emlékezés azonban sokszor hamis, kitalált. Beuys példája igen érdekes. Még ha sokszor hamis állításokat is felhasználva, de ő is az életét mesélte, egy festő életét. És a tárgyak, amiket készített, hozzátartoztak az elbeszéléshez, mert történetet hordoztak magukban. Az emléket, a tradíciót kétféleképpen lehet átadni: tárgyakon keresztül és tudással, ismerettel: a keresztény-zsidó kultúrában a tudáson keresztül, míg például az ázsiai és afrikai kultúrákban tárgyakon át. Van erre egy történet, amit nagyon szeretek: egy rabbi elmegy az erdőbe, tüzet gyújt, és beszélgetni kezd Istennel. Pár évvel később egy másik rabbi is elmegy az erdőbe, tüzet gyújt, és ő is beszél az Jóistennel, majd az utána következő is, míg aztán az idő múlásával egy rabbi, aki ismeri a történetet, szintén elmegy az erdőbe, ő is tüzet gyújt, de neki már nem sikerül beszélnie az Istennel. Mert a tudás elveszett, csak a történet maradt fenn. Én a továbbadáshoz tárgyakat használtam. Vegyük példának a kekszes dobozt. A kekszes doboz önmagában csak egy közönséges tárgy, de egy bizonyos környezetben, kontextusban jelentést kap, emléket ébreszt.
• Mint például a C.B. archívuma (Les archives de C.B., 1989) esetében. Ezt is kekszes dobozokból állította össze. Minden doboz fotókat, személyes írásokat, leveleket, dokumentumokat tartalmaz, ezekből azonban semmit sem láthat a közönség. Csak a dobozokat látjuk, a tartalmuk nélkül. Egyetért azzal a megállapításommal, hogy valahogy Önt is ehhez a munkájához lehetne leginkább hasonlítani ? A saját életéről beszél, miközben szinte semmit sem árul el magáról.
• Meglehet. A munkám valóban nagyon személyes, és van egy határ, amin tilos átlépni, de mégis van benne valami kollektív, ami miatt az emberek a saját életükre ismernek rá benne. Szinte minden eddigi „önéletrajzi” albumomban olyan személyek fotói szerepeltek, akikhez semmi közöm sincs.
De az utóbbi években elkezdtem valódi családi képeket is felhasználni. Minden embernek van egy fiókja, amiben a maga számára fontos dolgokat őrzi. Amikor meghal, akkor ezekről a tárgyakról senki sem fogja tudni, hogy mi a jelentésük. Lehet például, hogy egy vonatjegynek nagyobb értéke volt a tulajdonosa számára, mint egy múzeumigazgatótól érkezett levélnek. Azzal, hogy bizonyos dolgokat megtartunk a magunk számára, meg is öljük azokat. Amit ily módon megvédünk, azt el is pusztítjuk. Ha ezt a kávécsészét egy vitrinbe teszem, megszűnik kávécsésze lenni, csak egy látvány lesz. Ez egyébként a múzeumok problémája is. Ha egy terembe betesznek egy Mondrian- és két Malevics-képet, akkor azzal egy művet hoznak létre. Az a Mondrian-kép már nem az lesz, ami a festő műtermében volt.
Christian Boltanski A La Charrette-ben. Fotó: Cserba Júlia
Christian Boltanski
Halott svájciak, 1990, installáció
Christian Boltanski, Jean Kalman
Az utolsó osztály, 2003, installáció, Echigo-Tsumari Art Triennial. Fotók: Nagy Edina
• A „nagy emlékezet” az, ami a történelemkönyvekben szerepel, a „kis emlékezet” pedig mi magunk vagyunk mindazokkal a furcsaságokkal, amik megesnek velünk, a pékséggel, ahol naponta kenyeret vásárolunk, az ismerettel, hogy tudjuk, hol lehet jó könyveket venni, a hellyel, amit különösen szeretünk a városunkban, és így tovább. Mindezek az apró dolgok mulandóak. Mindnyájan egy hatalmas mennyiségű emlék és emlékezet vagyunk, és ezek velünk együtt halnak meg. Tevékenységem jelentős részében azzal a problémával foglalkozom, hogy mindnyájan egyedüliek, és emiatt végtelenül magányosak vagyunk. Ami számomra ebből a gondolatból leginkább fontos, az minden egyes egyén jelentősége és mulandósága. A nagyanyám, mint a világ minden nagymamája, remek asszony volt. De ha én nem leszek többé, akkor senki sem fogja tudni, hogy valaha is létezett, és milyen volt. Egyre inkább a mulandóságra ítélt mű foglalkoztat. Emlékművet állítok, de nem márványból, hanem papírból, és olyan más, törékeny, mulandó anyagokból, amik idővel eltűnésre vannak ítélve, mert eltűnésre van ítélve maga az az emlékezet is, amit meg akarok menteni. Semmi sem tartós a munkámban.
• Ha nem lett volna a Holokauszt, akkor is ennyire foglalkoztatná az emlékezet?
• Az emlékezetről, halálról szóló munkáim nem konkrétan a Holokauszttal foglalkoznak, soha nem is beszéltem róla. De az tény, hogy van egy előtte, és egy utána. Mivel 1944-ben születtem, és időben még igen közel volt mindaz a szörnyűség, ami történt, és amit a közvetlen környezetem átélt, sok mindent hallottam magam körül gyerekkoromban, ami sokként ért. Tagadhatatlan, hogy mindaz az ismeret, amit a világról korán megtudtam, meghatározó volt a fejlődésemben. Vegyük Louise Bourgoise példáját, akit igen nagyra tartok. Mint tudjuk, minden alkotása abból a megrázó élményből született, amit az apjával átélt. Sok lány élt át hasonlót, de nincs sok Louise Bourgoise. Az indulás valóban meghatározó, de azután a világ kiszélesedik előttünk. Más traumák is érnek bennünket, fizikai, lelki, vallási, politikai traumák.
• Önt mi rázta meg leginkább a későbbiekben?
• A huszadik század azzal a reménnyel indult, hogy a tudomány fejlődésével az emberiségnek egy boldog korszaka kezdődik. Az emberek egyre bölcsebbek lesznek, a betegeket meggyógyítja a fejlettebb orvostudomány, a mindennapokat kényelmesebbé teszi a technikai fejlődés. És néhány évvel később kitört az addigi legkegyetlenebb háború. Hatalmas kudarc, elveszített utópia. Azután jött a kommunizmus eszméje, ami megint új reményeket ébresztett. Tudjuk, mi lett a vége. Az emberiség utolsó nagy utópiája is elveszett.
• Ha jól értem, önt is megérintette a kommunizmus?
• Mint Franciaországban szinte mindenkit a korosztályomból. Ma már tudjuk, hogy az utópia nagyon veszélyes, ölni is képes, de ha nincs idealizmus, akkor nincs út, amin elinduljunk. Az én korosztályomnak éppen az a problémája, hogy nem tud hinni, miközben nagyon is szeretne. A huszadik század nagy utópiái és kudarcai hatottak az életemre, ezeket igyekszem feldolgozni, és éppen ezért mondtam az imént, hogy a múlt század művészének tartom magam.
• Hisz abban, hogy az alkotásaival, melyekben megrázkódtatásait, csalódásait, kételyeit dolgozza fel, jobbá teheti a világot?
• Nem, de nem is erre törekszem. Művésznek lenni számomra annyit jelent, mint a munkán keresztül egyre jobban megérteni az engem foglalkoztató problémákat. Az utóbbi években olyan munkákat készítek, amiket a partitúrák homályosságához lehetne hasonlítani, épp olyan sokféleképpen tolmácsolhatók.
A zeneszerző megírja a partitúrát, amit azután a zenészek, saját értelmezésükben, jól vagy rosszul előadnak. Ezeknek a munkáimnak a legnagyobb része csak egy használati utasítás, és nem szükséges, hogy részt vegyek a megvalósításukban. Nemrégiben megvásárolt tőlem a Pompidou Központ egy ruhákból álló munkát. Nem kaptak tőlem semmiféle tárgyat, csak egy „játékszabályt”.
A Pompidou-ban rossz volt az interpretáció (igaz, ebben helyi adottságok is közrejátszottak), de nem szóltam semmit. Egy másik kiállításon, Németországban viszont olyan volt, mint amit elképzeltem.
Azt szeretném, ha a halálom után az emberek maguk értelmeznék a műveimet.
• Most látható darmstadti kiállításán is a halállal, az elmúlással foglalkozik, ezúttal azonban a saját elmúlásával.
• Egy bizonyos kort elérve az ember már nem általában a halálról, hanem a saját haláláról beszél. Ez a kiállítás, aminek a címe Zeit (Idő) – akárcsak több, korábbi művem – számos különálló munkából álló egység. Ezek közül az egyik, a Le cœur, ahol a fény a műszerekkel rögzített szívdobogásom ritmusára villog. Furcsa arra gondolni, hogy a szívem dobogása túl fog élni, és már azt is eldöntöttem, hogy hol. Berlinben egy pincében, amit senki sem fog látni, de a szívem Berlin alatt fog dobogni.
• Miért éppen Berlint választotta?
• Mert szeretem ezt a várost, és mert hozzátartozik a történetemhez. A múlt század első felében Berlin a szellemi élet központja volt, ahol az egyetemes kultúra szempontjából fontos dolgok történtek, és a huszadik század rémségei is onnan indultak ki. Meggyőződésem egyébként, hogy Berlin rövid időn belül újra Európa központja lesz.
• Kevéssé ismert, de a XVI. századi oironi kastélyban is van egy gyerekfotókból álló műve. Hogyan került oda?
• Ahogy általában a régi kastélyokban, az oironiban is sok portréfestmény van. Úgy gondoltam, jól illene oda egy mai fotóportré-sorozat. A településnek van egy iskolája, és annak én lettem a hivatalos, „kereskedelmi” iskolafotósa. Minden évben odamentem, és lefényképeztem a tanulókat. A nagyításokat két példányban készítettem el, az egyiket megvásárolták a szülők, a másikat felhasználtam a munkámhoz. Leginkább az érdekelt ebből a munkából, hogy a használati értékkel bíró személyes tárgy, fotó, amit a család kitesz a vitrinbe vagy elküld a nagymamának, a kastélyba kerülve átértékelődött, művé vált, és azt címet kaphatná, hogy „egy átlagos francia iskola tanulói a huszadik században”. Duchamp-i gondolat, a használati tárgyból műtárgy lesz. Másrészt azt akartam, hogy ezzel a község lakói bizonyos formában birtokukba vegyék a kastélyt.
• A francia kulturális miniszter kezdeményezésére három egymást követő évben három kortárs művész kap lehetőséget arra, hogy a Grand Palais-ben bemutathassa az impozáns csarnokhoz készített munkáit. Ebben az évben Anselm Kiefer, jövőre Richard Serra, 2009-ben pedig ön következik. Van már valami elképzelése, hogy mit fog kezdeni ezzel a kivételes lehetőséggel?
• Annyira messze van, addig még annyi minden történhet, hogy még nem kezdtem komolyan foglalkozni vele, de azért csírájában van már valami gondolatom. Nagyon izgalmas feladat ilyen hatalmas térhez, de általában is, valamilyen adott helyhez készíteni valamit. Nemrégiben Japánban egy elhagyott vidéki gimnázium 2000 m²-es kiállítóhelyiségeiben rendeztem be egyfajta labirintust, hangokkal, fénnyel, videóval, számítógéppel, tárgyakkal. Sokszor csak a helyszínen találom meg a számomra megfelelő végső megoldást, és az is gyakran előfordul, hogy hagyom, hogy a körülmények befolyásolják a munkámat. 2005-ben például a moszkvai Scsusev Építészeti Múzeumba kaptam meghívást. A kert végében volt egy romos épület, azt rendeztem be, de arra nem gondoltam, hogy február van és -18 fok. Mindent beborított a jég, és így lett igazán jó. Egy másik példa: Arles-ban, egy templomban fel akarták állítani a kekszes dobozokból készült magas tornyomat, amit előzőleg Valenciában mutattam be. Amikor a legutolsó doboz a helyére került volna, az egész ledőlt, és a toronyból egy dobozkupac lett. Úgy hagytam, mert sokkal jobbnak találtam, mint a valenciai változatot.
• Az előbb említette, milyen sokféle elemből állítja össze alkotásait. Sok filmet is készített már, a legutóbbit, az életének hatvan évét archív filmfelvételekből feldolgozó Szeptember 6-át 2005-ben láthattuk Párizsban, bár ön „csak” festőnek és szobrásznak vallja magát.
• Mindig olyan eszközöket használok fel, amikkel leginkább ki tudom fejezni a gondolataimat, az lehet film, fotó, installáció vagy bármi más. Mostanában egyébként újra festek. Igaz nem vászonra, hanem fotókra.
• Ha Budapesten kapna rá lehetőséget, hogy egy nagy teret elképzelése szerint rendezzen be, elfogadná az ajánlatot?
• A legnagyobb örömmel!
Christian Boltanski, Jean Kalman
Az utolsó osztály, 2003, installáció, Echigo-Tsumari Art Triennial. Fotók: Nagy Edina
Christian Boltanski a Szeptember 6. című filmje előtt, a Société d’Encouragement pour l’Industrie Nationale-ban, 2005. Fotó: Cserba Júlia