Sándor Iván

Elmozdulások Bak Imre festészetében

Bak Imre: Képek 2006

Fészek Galéria, Budapest
2006. november 8 – december 1.

Bak Imrének az elmúlt év végén a Fészek Galériában kiállított munkái közül ezúttal kettőn próbálom bemutatni a nem radikális, de a nagy életműn belül mégis érzékelhető elmozdulásokat. Az újdonságok organikusak – a (korábbi) térelemek és a (korábbi) metafizikai látásmód együtteseinek újabb változatai. Mondhatjuk azt is, hogy ezek a metafizikai szemlélet az újabb térkonstrukciókban megvalósított elmozdulásai, a kikezdhetetlen alkotói ethosz őrzésével.
Az elmozdulás azonban mintha mégis alakítaná a szemléletet, a térelemek kapcsolatát is. Az előbbiben megjelenik az időproblémával való viaskodás, az utóbbiban a valószerűségnek (a mintháknak) létformákat előhívó jelrendszere. Együtt jár ezzel a bejárhatóság és személyesség felerősödése, miközben megtörténik a Bak Imre számára fontos belépés a metafizikai ismeretlenbe.
A hajszálnyi, ám feszült elmozdulás nem azt jelenti, hogy a gondolati és az érzéki korábbi egyensúlya bármely entitás javára vagy kárára eltolódik. A gondolatiság tűnik fel ezeken a képeken érzékibbnek, illetve az érzéki lesz gondolatibb. Ez az újabb közös munka teszi személyesebbé a képvilágokat. A színek és a térelemek kifeszítettsége, a szélső hatások alkalmazása olyan dimenziókat nyit meg, amelyekben a Bak Imre számára „sorvezető” tradíció az újdonságokkal együtt „dolgozik”. Középpontba kerül a – virtuális-festői – ablak és tükör, mint standard motívumok, transzparens funkciót nyer az át- és rápillantás, mint (önmagával való) szembenézés. A gondolatot kifinomult érzékiség „hozza játékba”, hiszen valóságos ablakot, tükröt nem találunk a képeken. A címadások kifejezik az ezredfordulós létvilágra való ráhangolódást.
A Minden mindennel összefügg nem csak címként, hanem a kép gazdag utalás-struktúrájában is Musilnak az európai kultúrára rendkívüli hatást gyakoroló gondolatkörébe kapcsolódik. Ez alkalmat ad Bak Imre számára az Idő beléptetésére a Tér-központú szemléletbe.
Ezúttal mégis két másik képre, Az éjszaka arcára és az Ön-arc-képre fordítom figyelmemet. Ezeken próbálom bemutatni azt a történést, amit Bak Imre egyik korábbi kiállításán a Várható Ismeretlennek, illetőleg az abba való belépésnek neveztem. Abból indultam ki, hogy a belépés tartama közben, a Térben történik meg az Idő, ám ez magát a Teret is átformálja. Most hozzáteszem: a Várható Ismeretlenbe való belépés ezúttal a világ (szókratészi-platóni fogalomhasználattal) nem látható „részének” a megközelítése. Az út bejárása kalandsorozat, holott Bak mintha sohasem festene történetet.
Van azonban itt történet.
Mielőtt Az éjszaka arcát és az Ön-arc-képet venném szemügyre, ezért mégis visszatérek a Minden mindennel összefügg című képhez. A térelemek között bejárható világot találunk, holott a közöttben üresség van. Ez az optikai üresség azonban nem a semmi. Minél tovább nézzük a kép jobb oldalán a világos négyzetet és a vele részben takart szürkét, annál erősebben érzékelhető a közöttük húzódó, az alsó síkot betöltő zöld, s ez fosztja meg az ürességet semmi-voltától. Nem okoz nehézséget bepillantanunk a térformák közötti (részben) láthatatlanba, s így a bejárhatóba mint valószerű (lét)színtérbe jutunk.
Nemes Nagy Ágnes Között című verse jut eszünkbe: „…A síkon röghegyek / nagy mozdulatlan zökkenései… / aztán megint a tömbök és a formák…”
A láthatatlanba való belépés érzékelését erősítik a kidolgozott fényhatások, ugyanis a forrásuk ugyancsak láthatatlan. Ám a színek „játéka” mégis a megvilágítottság bizonyosságát kelti, így vezet be a „között”-be.
Az éjszaka arcán a bevezetés a szürkék lépcsőin történik meg. Fokozza ezt a hatást, hogy a baloldali függőleges kékek (habár mozdulatlanok, mégis) lebegő hatást keltenek. Akár egy elhúzható függöny, amely feltárja a mögötte zajló eseményeket. Áthaladhatunk a sárga függőlegesen, mint kapun, akár megkerülhetjük, mint az állandóság oszlopát. A „kivilágított” négyzeten továbbjutva a nappalból a feketébe érkezünk. Az Éj-szín király(nő)i pompában tárul fel (Vörösmarty), és a rózsaszín négyzetbe kapaszkodó tekintet – mint egy ablakon – kipillanthat annak reményében, hogy feltárulhat a túlnani.
Ám – mivel minden mindennel összefügg – az sem kizárható, hogy a túlnanból pillanthatunk vissza az ablakon át az iménti útra: önmagunkra.
Megérkezünk az Ön-arc-képhez.
Jobb oldalán a függőlegesek, négyzetek arcteret formálnak. Bak korábbi képein nem találtam olyan változatot, ahol a forma ennyire a valóságos szem hatását dolgozta volna ki. Az eredmény: a visszapillantás mint önmaga keresése. Az Én őrzése. Miközben nem csak mi nézzük a képet, a kép is ránk pillant. Soha ilyen személyesség az életműben? Ne döntsünk erről. Inkább vegyük szemügyre, hogy a pillantás nem csak visszanéz – mintha befelé is, a túlnaniba.
Amit a bal oldali képmező a Rembrandt-barna (tradícióként való) alkalmazásával mint a romolhatatlanság oszlopcsarnoka mutat be. Távoli, megközelíthetetlen, ám a jobb oldali képmező „tekintete”, miközben a nézőre, erre
is irányul. Összekapcsolja a láthatót és a mögöttest. Az Ént és az őrzöttet.
Komoly munkát végző, súlyos pillantás.
Az átláthatatlan átlátására tör. A kivételesek között, az erről lemondó kulturális (festői) korszakban.