Deli Ágnes műterme egy volt asztalosműhely falai között található. Ő maga is ott fűrészeli a fa- és fémlapokat, illeszti össze a síkokat, rögzíti egymáshoz, majd burkolja a formákat. A helyiség – eredeti rendeltetését tekintve – műszaki értelemben nem sokat változott, csupán annyit, hogy most nem bútorok készülnek benne, hanem műtárgyak. A kisipari műhely tehát szellemi vonatkozásban jelentős fokú átlényegülésen ment át, szó szerint szakrális hangulatot kapott. A lelkülete változott meg, költészete átment prózaiból líraiba, filozófiája levetkezte pragmatikus köntösét, és metafizikai burkot kapott. Valami különös, légies szubsztancia lengi be a külvárosi műhely-műtermet, amelyben egy nő a mester, az anyagokkal bánás atipikus szakértője. Amolyan konstruktőr-ezermester, aki úgy tartja jónak, ha lehetőleg mindent egymaga visz végbe abból, amit művészként elképzelt. Nem fél az anyagtól, holott az általa használtak alaptulajdonságai nagyon is ellentétesek, kizárólagosak. Csak indokolt esetben szaladgál vázlataival különféle mesterekhez. Ha csak lehet, ő maga a mester, keze alatt a természetes és a művi anyagok egyformán jól viselkednek, a kellő anyagismeret túlzás nélkül létkérdés a számára. Az általa épített univerzum-modell formai-nyelvi egyszerűsége ugyanis nem egyenértéke a technikai igénytelenségnek, a műszaki tájékozatlanságnak. Ellenkezőleg.
Deli Ágnes műterme nem ér véget a volt asztalosműhely falai között, hanem behúzódik a ház lakóterébe, annak tetőszerkezete alá. A padlástér utcára néző részét középütt vékony fal választja ketté, különös szimmetriát teremtve, mint kiegyensúlyozott serpenyők. A két szoba egymás tükörképe, gondolatban egy teljes fordulattal egymásba lehet őket illeszteni. Párok, ikerszobák, test és ellentest, plusz és mínusz. Üresen állnak, falaik fehér vászonnal beborítva (a kiállított fotóreprodukciókon a fal fehér tónusa átmegy húsos rózsaszínbe, Deli egyik kedvelt színárnyalatába). A tisztaság kamrái, ahol jól lehet meditálni, és meditálás közben szépen letisztulni, megtisztulni, megtisztítottá válni. Annyira tisztának és vétlennek lenni, mint ezek a falak.
A belső tér olyképpen emberi, mint ahogyan minden szoba az, amelyben lélek lakozik. Egyben kicsit ládaszerű, de teknő- vagy koporsó alakú is, főleg így, hogy még üres. Tartály, amelyben meg lehet füröszteni az életet, és amelyben öntőformát lehet adni a halál megfoghatatlan szubsztanciájának. Valahogy nyomja a benne lévőt, egyszersmind védi is. Egy burok, egy tok – emberek számára készült bújtató –, amelynek zárt mértanisága fizikailag fogva tart, fehérsége viszont szellemileg elenged, képzelődésre ösztönöz. Hangsúlyos szupremáció, amelynek nincs kötött jelentése, inkább csak formája, nyelvi kerete. Olyan élettér, amely önmagában is műalkotás. Amit nem lehet kivülről megtekinteni, csak belülről. Mintha egy szoborban vagy egy nagyméretű objektben lépegetnénk. A belső élettér falszerkezete, mint tökéletes formai zárvány. Az egyszerű, lecsupaszított alakzat önmagában se több, se kevesebb, mint a legmagasabb fokú érzékenység. Ennek a mása a kiállításon látható kristály metszetű lélekforma, hús-színű műbőr- és szürke ólombevonattal. Avagy nyíló rózsaszín virágkehely, angyali szárnyak suhogása, a női szexualitás megfoghatatlan költészete. Pedig nem más, mint öntvénye, nyelvi mása annak a bizonyos szobának. Néha ilyen egyszerű az átjárás a profán és a szent tartományai között.
Deli Ágnes művészete már régtől fogva a kultikussá avatott forma anyagi kereteiről szól, illetve az anyagból jövő energiát ütközteti a természetes fizikai tulajdonságokon belül. A műfaji és poétikai határokat viszont ő maga találta ki, húzta meg körülbelül másfél évtizede, olyan merész kísérletek közben, mint amilyen többek között a fém és a szivacs, a fém és a toll egymáshoz rendelése; a keménység és a lágyság, az éles és a tompa, a szabályos és a szabálytalan ellentétes tulajdonságainak szokatlan ötvözése. Sőt, ha a kezdetekhez megyünk vissza, akkor a föld és az égbolt ellentétpárja is ide tartozik, hiszen meghatározó tényező Deli Ágnes szobrászatának szempontjából, hogy diplomadolgozatát a tájművészet (land art) témájából írta. Az pedig a természet terepén definiálódik.
Deli Ágnes
Odaát
Deli Ágnes
Odaát
Ahogy az Árkád Galériába lépünk, a belső terembe vezető folyosón fényképeket látunk. Régi szokásához híven, Deli Ágnes ezúttal is megidézi a valóság természetes látványát, hogy utaljon a forrásokra, minden kezdetek emlékezetére. Ez is ütköztetés a maga módján, összekoccan általa a spontán – ezúttal tengeri halászhálók ága-boga – és a tervezett forma. De nem csak szembehelyezkedik, hanem egyben visszautal. Arra emlékeztet, hogy az emberi formakultúra mindegyik eleme természeti adottság egyben, a legszabályosabb alakzatok is megtalálhatók a kövületekben, a kristályokban, a vegyi láncok kötődéseiben, az univerzum ősködében. Legalább is az alapjai mind ennek. A holtnak vélt anyagnak is van lelkülete, és ez rendre tükröződik szerkezetiségén. Pontosabban: holt dolgok nincsenek, csak átmenetek két létforma között. Installációiban Deli ilyen létformák között mozog, megpróbál csapást taposni közöttük, hogy könnyebben odaférkőzhessen valaminek a vélt lényegéhez. Ezért kellenek az egymásnak ellentmondó tulajdonságok. Csak a közöttük levő feszültség vihet valami rendhagyó megoldáshoz, ami kihordja az új minőséget. Most egy ilyen állomásán vagyunk mind ennek.
Deli Ágnes szobrai (plasztikái) és installációi már-már szúró egyszerűségükkel, puritán formakultúrájukkal kiválnak a jelenkori magyar plasztikai és installációs művészetnek abból az áramából, amely a komplexitást úgy értelmezi, hogy dúskál a részletekben és a technológiai tökéletességben. Megőriztek valamit annak a hagyományából, amit a hatvanas évek némileg esztétikaellenes szegény művészete (arte povera) hagyott hátra, vagy még korábbra ásva, a korai avantgárdtól öröklődött át. Ez pedig a sallangmentes lényegláttatás, a fajsúlyosság behatárolásának a képessége, az erős konceptuális mátrix. S ezen belül – immár a tárgy- és anyagszimbolika lingvisztikai állományán áttételeződve – jelenik meg az érzéki fogalmak kifinomult világának az individuális modellje.
Deli Ágnes valamennyi kiállításán új munkákat vonultat fel, ám azoknak mindig erős kapcsolódásuk van az előzőekhez. Nála nincsenek törések, szakadások, látványos ugrások – csak folyamatosság létezik. Az alkotások mindig visszautalnak elődeikre, ugyanakkor a legfrissebbek csírái rendre megelőlegeznek valamit a még nem létezőből, a feltételezett elkövetkezőből. Deli következetes öröklődés-mechanizmust mozgat, gondolati íveket teremt régi és új énje között. Elliptikus pályán mozogva körüljárja önmagát, miközben hol távolabbról, hol közelebbről tesz szemlét világa felett, amelyet a külvilággal ütköztet. Energia-összpontosító manővereket végez, mindegyik önálló vagy többelemes munkája egyedi tulajdonságokat tömörítő erőmű-modellálás. Annak legszebb költői értelmében.
Deli Ágnes
Odaát